Határőr – 1980-06-27 / 26. szám
Kicsiny halásztanya a Ferenc-csatorna partján, fölötte lombok susognak. Vadregényes vízpart, csönd. Idegen ritkán vetődik erre. Varsák és lesálló hálók száradnak a füvön, mögöttük a napkorong.
Öreg halász igazgatja a varsákat a lemenő nap fényében. Jöttünkre félbehagyja.
— Idős Illés János vagyok.
Szélcserzett arcú, nyugodt ember. Beljebb invitál a házba. A lócára telepedünk, homoki vörös bor kerül az asztalra.
— Rég volt már ilyen rossz év, mint az idei. Az időjárás miatt. A hal is úgy van, mint az ember, ha jó idő van, víkendezik. Ha rossz? A hal meghúzódik a meder fenekén.
— Azért csak akadt valami a hálókba.
— Az semmi se volt. Néhány dévér, kárász, egypár ponty. Pedig van itt hal. Compó, csuka, harcsa, még angolna is. Kihevülhetne már az idő…
— Orvhalászok járnak errefelé?
— Kicsupálták már egy párszor a varsáimat. Az ember nem tud mindenhol ott lenni. Néha egymagam is megfogom őket, de többnyire a határőrök segítenek. Ha orvhalászt látok, szólok a kövesútnál álló járőrnek, az betelefonál az őrsre, és kijön a riadócsoport. Ugye ki tudja, hogy mit akar az az idegen? Lehet, hogy csak orvhalász, de lehet, hogy határsértő.
A témánál vagyunk. Csakhamar kiderül: neki is volt két elfogása. Megkérem, mesélje el az érdekesebbiket. Mintha tegnap történt volna, olyan eleven színekkel idézi föl emlékezetéből a három évvel ezelőtti izgalmas történetet.
* * *
— Június volt, borús, csepergős idő. Egymagam voltam kint, a Kadián, az öreg holtág-vízen. Varsákat raktam le csónakból. Ahogy evezek, az erdőszegély árnyékában mintha két emberfejet láttam volna a sűrű közt. Eltűntek. Talán nem jól láttam. Odébb egy varsát szúrtam le karóval, ahogy fölnéztem, megint láttam a két fejet. Ők is észrevettek. Az egyikük rám szólt: „Halász bácsi! Van hal?”
Nem ismertem őket. Két gondolatom volt, vagy orvhalászok, vagy disszidálók. Olyan rész ez, ahol a madár se jár, sűrű dzsungel a part. Láttam, merre haladnak, gyorsan elébük kerültem a csónakkal, kimentem a partra. Tíz méterre voltak, amikor köszöntem nékik. „Aggyisten, emberek. Hová igyekeznek?”
Láttam én már akkor, hogy disszidálók. Rossz arcú, barna fiatalemberek voltak, derékig vizesen. „Hát megyünk haza.” „Hol jártak?” „Az erdőben. Dolgoztunk.” „Merre mennek?” „Bajára” — mondja az egyik. A másik: „Mohácsra. Halász bácsi, lenne szíves áttenni bennünket ezen a folyón?” „Természetesen, tessenek a ladik végében egymás ölébe beleülni, de ne nagyon mozogjanak, mert a csónak könnyen borul.”
Belöktem a csónakot, jól a végébe ültem. Nem a túlsó partra eveztem, hanem be a széles vízbe. Azt mondják: „Halász bácsi! Nem tesz minket a túlsó partra?” „Tudnak úszni?” — kérdeztem én. „Nem.” „Na fiaim, akkor vegyék tudomásul, hogy önök hazaértek, maguk disszidálók. Egy gyanús mozdulat, és beborítom magukat” — így mondtam nékik.
Mint akit ezer tetű csíp, úgy elkezdtek fészkelődni. Hogy villogott a szemük! Próbáltak a zsebükbe nyúlni, hogy elővegyék a kést. „Ne nyúlkáljanak, mert bajok lesznek!”
Csak nem nyughattak. Felálltam, és jól megbillegtettem a csónakot. Nem féltem tőlük, én ismerem a csónak mozgását. Kiborítom őket, vagy letaglózom az evezővel.
Míg ők vitatkoztak velem, siettem olyan helyre érni, ahol vannak a parton, és segíteni tudnak. Karapancsa felé igyekeztem, van ott egy régi kastély, erdészeti munkások laknak mellette. Már vagy kétszáz métert eveztem velük, amikor nyolc-tíz határőrkocsi jelent meg a kövesúton, GAZ-ok és teherautók, már három napja őket keresték.
Nagyokat kiáltottam, de hiába. A motorzajtól nem hallották a hangomat, meg a lomb is takart. Végre a legutolsó kocsin valaki észrevette, hogy a vízről kiáltok. Megálltak.
Onnan már egyszerű volt. beugráltak a kocsikról a katonák. Csatárláncba álltak a parton, úgy biztosították a kiszállásomat. Kérdezi a parancsnok: „Ezek azok, akiket keresünk?” „Ezek.”
Miközben megbilincselték őket, odaszól nekem az egyik: „Fater, ha ezt tudtuk volna, még a parton kinyírjuk!”
* * *
Lement a nap, ideje meggyújtani a lámpát. Kortyolunk a borból.
Vera néni, a halász felesége eddig csendben figyelte a történetet, most nem bírja tovább, közbeszól.
— Tudja, hogy egy hétig nem aludtam utána? Hisz le is szúrhatták volna az uramat.
A halász csak legyint. „Asszonybeszéd” — gondolhatja.
— És maga, János bácsi? Tudott aznap éjjel aludni? — kérdezem az öregtől.
— Én? Már hogyne. Voltam ennél szorultabb helyzetben is, ötvenhatban rendőrként szolgáltam.
Illés Jánosék 1966-ban kerültek ide dolgozni, a bajai Új Élet Halászati Tsz hercegszántói részlegéhez. A tizennégy év alatt sokat változott a kapcsolatuk a határőrökkel.
— Korábban nem voltak olyan barátságosak, de ma már az egész család igen jó kapcsolatban van velük. Elekes Feri, a hercegszántói őrs előző parancsnoka például jó barátom volt. Mindig beköszönnek a járőrök is, ha erre járnak. Becsületben tartom őket, mert sokat segítenek az orvhalászok, a szerszámaimat rongálók elfogásában, én meg hazafias kötelességemnek tartom, hogy ha határsértőt látok, szóljak a katonáknak, segítsek is az elfogásban. A fiam itt szolgált a garai őrsön. Most önkéntes határőr. Én meg az vagyok papír nélkül is. Megbecsülnek. Azért az elfogásért, amit meséltem, jutalmat kaptam, a kiskunhalasi parancsnokságon még a fényképemet is kitették a folyosóra.
Leszállt az este, ideje indulni. Amíg kiürül a pohár, a hálókról beszélgetünk, mindnek megvan a fortélya, hol és hogyan kell használni őket. Gyűlnek a szúnyogok a lámpa körül, a nyakamat, bokámat is csípik már.
— Az a sok eső… — mondja az öreg halász —, a szigeten felhőben szállnak fel, szaladni kell előlük.
Keskeny földúton indulunk Hercegszántó felé. Lassan elmarad a kis halásztanya. A hunyorgó ablakszemek még egy darabig világítanak az ágak között.
Holló László