Petőfi Népe – 1973-01-21 / 17. szám
Eltévedtem volna? Elhagyva a Karapancsai erdőt újból egy darab síkság tárul fel előttem. A keskeny kövesút nyílegyenesen fúródik a látóhatárba. Kihalt vidék, senki az egész környéken.
Előttem végre egy lovas kocsi. Gallyat, fahulladékot szállít, a rakomány tetején a hajtóval együtt három ember. Melléjük érek, kiszólok.
— Hóduna ezután lesz még?
— Menjen csak előre, ott a fák mögött találja.
— Laknak még ott?
A válasz méltatlankodó, sőt sértődött:
— Már hogyne laknának!
Ilyen előzmények után érkezem meg a megye — Kecskeméttől számított — legtávolabbi zugába.
A kövesút a keskeny fahíd előtt ér véget. A település csak emögött kezdődik: jobbra az egykori uradalmi cselédházakból alakított lakások, balra az 1956-os jeges árvíz után épült szoba-konyhás típusházak sorakoznak.
Két lány ül a híd korlátján. Várják a déli buszt, amivel Hercegszántóra utaznak. A községbe való beutazás, vásárlás, ügyes-bajos dolgok intézése végett, fél napot vesz igénybe. Baja, a járási székhely pedig egy napot. És Kecskemét? Az már az irdatlan messzeségek világába tartozik.
Jártak ott? Mire emlékeznek?
— Én csak a vasútállomáson voltam, ott kellett átszállni — mondja Ilona. — Ez akkor volt, amikor öt hónapig a félegyházi vágóhídon dolgoztam. Akkor Jászszentlászlón laktam, onnan jártam be.
— Én majd egy napot voltam már Kecskeméten — mondja Elvira. — Emlékszem, hogy néz ki kívülről az Aranyhomok Szálló, meg el kellett mennem valami gyermekotthonba is, ami egészen közel volt oda.
Mindketten menyasszonyok. A vőlegények — a közelben szolgálatot teljesítő katonák. Mert hozzájuk illő „civil” fiú helyben nincsen, csak kettő-három. A többiek elmentek.
S ők abban reménykednek, hogy férjhezmennek és a férjek viszik őket az ország más részeibe. Korábban még inkább előadódott, hogy a fiúk idenősültek. s megtelepedtek.
Helybeli munkalehetőség: a Lenin Tsz szántóföldjei, kertészete. Az év nyári és őszi hónapjaiban. Télen pedig az erdészet. Meg a háztáji odahaza, egész éven át…
A harmadikként ideérkező lány, Erzsi, maga is tsz-tag. Apja és anyja úgyszintén. Így kap a család összesen két hold háztájit, A lány tavaly százalékos területet is vállalt: két hold „negyedes” kukoricát. 300 négyszögöl vöröshagymát és ugyanannyi dughagymát. Gyűlik a kelengyére való, mert küszöbön az eljegyzés itt is. A „jelölt” Békés megyei fiú.
Az iskolában mar évek óta nincs tanítás. A gyerekek a hercegszántói hétköziben vannak, s csak szombatonként jönnek haza. Az egykori tanterem most klubhelyiség: töredezett, csupasz, elárvult padlóval, négy rozoga asztallal és „hozzáillő” székekkel, ócska, kimustrált vaskályhával. Bizony, vigasztalan környezet ez összejövetel céljaira, de más nincs. Legfeljebb az italbolt, a felnőttek számára …
A hídon átgördül a nagy Ikarusz, s leszáll az egyetlen utas a postazsákot hozó kézbesítő. Ezzel a küldeménnyel érkeztek a napilapok is. s mire széthordásra kerülnek, már délután egy óra felé jár az idő …
A ház, amelynek egy szobája postairodaként is fungál, szintén „árvizes” lakás. Előtte üvegfülkében a segélykérő telefon. Csak igen ritkán veszik igénybe: Hercegszántót Baján keresztül kapcsolják.
Erzsiék szülei — Mári Józsefék — odahaza vannak. A házigazda csak ebédelni „ugrott” haza — a tsz-ben szalmahordás folyik éppen. Egész éven át a közösben dolgozik, százalékos részesedést ő nem vállal.
— Még az uradalomban kezdtem a munkát — mondja. — Mint gyerek vezettem a lovakat naphosszat, azt hittem sokszor, hogy elhagyom a lábam. Akkor a munka hajnali négykor kezdődött. A tsz-ben jobb. Ott nyáron sem kezdünk hat óránál korábban.
Kecskeméten egyszer járt, a tsz tehergépkocsijával. Valami alkatrészt hoztak.
Egyedüli szórakozása a televízió, s hébe-hóba az italbolt. Mert munka itthon, a jószágok körül is jócskán akad. Sertést egész évben tartanak, szerződésre is, saját vágásra is. Tehenüket nemrég adták el, most másikat készülnek vásárolni. Nyáron libát is tartanak, jól fejlődnek a csatornaparton.
Megkockáztatom a kérdést mi hiányzik Hódunán.
— Semmi, megvan itt minden — ez az első reagálás. De Erzsi óvatosan megkockáztatja:
— Nagyon kellene egy presszó.
— Az igaz, hogy a hódunai fiatalokkal nem törődnek — teszi hozzá mostmár Máriné is.
— Erzsi j saját lemezjátszóját hordja el a klubba, mert ott még az sincs.
Majd így folytatja:
— Itt van ez a kis bolt, de szalámifélét soha nem hoznak. Nyáron sem. Pedig mi is szeretnénk a frisset.
Tavasszal megveszik a hűtőszekrényt, mert ilyen is van már több házban.
Autótulajdonos Hódunán még nincs. Az 54 család aki itt lakik, mindegyike kétkezi munkás. Mióta megszűnt az iskola, tanító sincs itt.
Az 1956-os árvíz előtt több mint 100 volt a lélekszám Pillanatnyilag 189-en élnek itt, s már évek óta nagyjából ennyien. Nyolc-kilenc család akkor költözött el, amikor a tsz gazdálkodása átmenetileg megromlott. Részint jöttek helyükre mások. Ilymódon a tanácsi „kezelésben” levő üres lakások száma most nem több kettőnél.
A tanács járdát épített, s tavalyelőtt is fúratott egy-egy kutat. A vízszolgáltatás ezzel „távlatilag” is megoldódott.
De Hódunát nem kell félteni az elnéptelenedéstől. Legalábbis addig, amíg kétkezi munkásokra szükség lesz.
Hatvani Dániel