Határőr – 1980-06-27 / 26. szám

A halász és a Ferenc-csatorna

Kicsiny halásztanya a Ferenc-csatorna partján, fölötte lombok susognak. Vadregényes vízpart, csönd. Idegen ritkán vetődik erre. Varsák és lesálló hálók száradnak a füvön, mögöt­tük a napkorong.

Öreg halász igazgatja a varsákat a lemenő nap fé­nyében. Jöttünkre félbe­hagyja.

— Idős Illés János va­gyok.

Szélcserzett arcú, nyu­godt ember. Beljebb invitál a házba. A lócára telepe­dünk, homoki vörös bor ke­rül az asztalra.

— Rég volt már ilyen rossz év, mint az idei. Az időjárás miatt. A hal is úgy van, mint az ember, ha jó idő van, víkendezik. Ha rossz? A hal meghúzó­dik a meder fenekén.

— Azért csak akadt va­lami a hálókba.

— Az semmi se volt. Né­hány dévér, kárász, egypár ponty. Pedig van itt hal. Compó, csuka, harcsa, még angolna is. Kihevülhetne már az idő…

— Orvhalászok járnak errefelé?

— Kicsupálták már egy párszor a varsáimat. Az ember nem tud mindenhol ott lenni. Néha egymagam is megfogom őket, de több­nyire a határőrök segíte­nek. Ha orvhalászt látok, szólok a kövesútnál álló járőrnek, az betelefonál az őrsre, és kijön a riadócso­port. Ugye ki tudja, hogy mit akar az az idegen? Le­het, hogy csak orvhalász, de lehet, hogy határsértő.

A témánál vagyunk. Csak­hamar kiderül: neki is volt két elfogása. Megkérem, mesélje el az érdekesebbi­ket. Mintha tegnap történt volna, olyan eleven színekkel idézi föl emlékeze­téből a három évvel ez­előtti izgalmas történetet.

* * *

— Június volt, borús, csepergős idő. Egymagam voltam kint, a Kadián, az öreg holtág-vízen. Varsá­kat raktam le csónakból. Ahogy evezek, az erdőszegély árnyékában mintha két emberfejet láttam vol­na a sűrű közt. Eltűntek. Talán nem jól láttam. Odébb egy varsát szúrtam le karóval, ahogy fölnéz­tem, megint láttam a két fejet. Ők is észrevettek. Az egyikük rám szólt: „Halász bácsi! Van hal?”

Nem ismertem őket. Két gondolatom volt, vagy orv­halászok, vagy disszidálók. Olyan rész ez, ahol a ma­dár se jár, sűrű dzsungel a part. Láttam, merre haladnak, gyorsan elébük kerültem a csónakkal, ki­mentem a partra. Tíz mé­terre voltak, amikor kö­szöntem nékik. „Aggyisten, emberek. Hová igyekez­nek?”

Láttam én már akkor, hogy disszidálók. Rossz arcú, barna fiatalemberek voltak, derékig vizesen. „Hát megyünk haza.” „Hol jártak?” „Az erdőben. Dol­goztunk.” „Merre men­nek?” „Bajára” — mondja az egyik. A másik: „Mo­hácsra. Halász bácsi, lenne szíves áttenni bennünket ezen a folyón?” „Termé­szetesen, tessenek a ladik végében egymás ölébe be­leülni, de ne nagyon mo­zogjanak, mert a csónak könnyen borul.”

Belöktem a csónakot, jól a végébe ültem. Nem a túlsó partra eveztem, ha­nem be a széles vízbe. Azt mondják: „Halász bácsi! Nem tesz minket a túlsó partra?” „Tudnak úszni?” — kérdeztem én. „Nem.” „Na fiaim, akkor vegyék tudomásul, hogy önök hazaértek, maguk disszidálók. Egy gyanús mozdulat, és beborítom magukat” — így mondtam nékik.

Mint akit ezer tetű csíp, úgy elkezdtek fészkelődni. Hogy villogott a szemük! Próbáltak a zsebükbe nyúlni, hogy elővegyék a kést. „Ne nyúlkáljanak, mert ba­jok lesznek!”

Csak nem nyughattak. Felálltam, és jól megbillegtettem a csónakot. Nem féltem tőlük, én ismerem a csónak mozgását. Kiborí­tom őket, vagy letaglózom az evezővel.

Míg ők vitatkoztak ve­lem, siettem olyan helyre érni, ahol vannak a par­ton, és segíteni tudnak. Karapancsa felé igyekez­tem, van ott egy régi kas­tély, erdészeti munkások laknak mellette. Már vagy kétszáz métert eveztem ve­lük, amikor nyolc-tíz határőrkocsi jelent meg a kövesúton, GAZ-ok és te­herautók, már három nap­ja őket keresték.

Nagyokat kiáltottam, de hiába. A motorzajtól nem hallották a hangomat, meg a lomb is takart. Végre a legutolsó kocsin valaki ész­revette, hogy a vízről kiál­tok. Megálltak.

Onnan már egyszerű volt. beugráltak a kocsikról a katonák. Csatárláncba áll­tak a parton, úgy biztosí­tották a kiszállásomat. Kérdezi a parancsnok: „Ezek azok, akiket kere­sünk?” „Ezek.”

Miközben megbilincselték őket, odaszól nekem az egyik: „Fater, ha ezt tud­tuk volna, még a parton kinyírjuk!”

* * *

Lement a nap, ideje meg­gyújtani a lámpát. Kortyo­lunk a borból.

Vera néni, a halász fele­sége eddig csendben figyel­te a történetet, most nem bírja tovább, közbeszól.

— Tudja, hogy egy hétig nem aludtam utána? Hisz le is szúrhatták volna az uramat.

A halász csak legyint. „Asszonybeszéd” — gon­dolhatja.

— És maga, János bácsi? Tudott aznap éjjel aludni? — kérdezem az öregtől.

— Én? Már hogyne. Vol­tam ennél szorultabb hely­zetben is, ötvenhatban rendőrként szolgáltam.

Illés Jánosék 1966-ban kerültek ide dolgozni, a bajai Új Élet Halászati Tsz hercegszántói részlegéhez. A tizennégy év alatt sokat változott a kapcsolatuk a határőrökkel.

— Korábban nem voltak olyan barátságosak, de ma már az egész család igen jó kapcsolatban van velük. Elekes Feri, a hercegszán­tói őrs előző parancsnoka például jó barátom volt. Mindig beköszönnek a járőrök is, ha erre járnak. Becsületben tartom őket, mert sokat segítenek az orvhalászok, a szerszámai­mat rongálók elfogásában, én meg hazafias kötelessé­gemnek tartom, hogy ha határsértőt látok, szóljak a katonáknak, segítsek is az elfogásban. A fiam itt szol­gált a garai őrsön. Most önkéntes határőr. Én meg az vagyok papír nélkül is. Megbecsülnek. Azért az el­fogásért, amit meséltem, jutalmat kaptam, a kiskun­halasi parancsnokságon még a fényképemet is kitették a folyosóra.

Leszállt az este, ideje indulni. Amíg kiürül a po­hár, a hálókról beszélge­tünk, mindnek megvan a fortélya, hol és hogyan kell használni őket. Gyűlnek a szúnyogok a lámpa körül, a nyakamat, bokámat is csípik már.

— Az a sok eső… — mondja az öreg halász —, a szigeten felhőben száll­nak fel, szaladni kell elő­lük.

Keskeny földúton indu­lunk Hercegszántó felé. Lassan elmarad a kis ha­lásztanya. A hunyorgó ab­lakszemek még egy dara­big világítanak az ágak kö­zött.

Holló László