444.hu, 2026. április 13.
UJ PÉTER
A 2026-os országgyűlési választásokat fölényes lendszlájddal Hann Endre és a Medián nyerte.
Nem gondoltam volna.
Nem mertem gondolni.
Mert nagyon úgy tűnt, hogy tizenhat (húsz) év alatt Magyarországon Orbán Viktor a legtankönyvibb, legprecízebb választási autokráciát építette ki. Saját hatalmi köre számára – sokkal pontosabb Orbán hatalmi köréről beszélni, a Fidesz mint párt már régóta csak a nevében létezik – olyan erőforrásokat halmozott föl, amilyenek utoljára talán az 1988-as MSZMP-nek állhattak rendelkezésére; saját magára szabta a közjogi rendszert, saját bizalmasait nevezte ki szinte minden, a hatalomgyakorlás szempontjából fontos, elvileg kormány- és pártfüggetlen intézmény élére, ellenőrizte a sajtó nagy részét, a nemzetgazdaság legalább egynegyedét birtokolta valamilyen módon.
Mintha csak kottaként használta volna Treisman és Gurijev Spin Dictators című könyvét (egyébként nem használhatta kottaként, hiszen a könyv csak 2022-ben jelent meg, addigra az Orbán-rendszer már rég kész volt, sőt rögtön a sokkolóan fölényes választási győzelem után hanyatló korszakába lépett), sorra minden checkboxot kipipált, ami egy információs autokráciához kell.
A választási rendszer megfelelő átalakítása mellett a sajtó megszállása, a társadalmi kommunikáció csatornáinak uralása volt a legfontosabb. A gazdasági térfoglalás valójában csak kiszolgálta, a pénz a hatalmi gépezet működtetésére kellett, a hatalmi gépezet tengelye pedig a kommunikáció volt. Információs autokrácia. 16 év alatt súlyosabbnál súlyosabb, egyre vadabb, radikálisabb dumákat, hazugságokat („narratívákat!”) gyártott ez a rendszer, amelyet úgy alakítottak ki, hogy a rágalmazóknak, hazudozóknak bajuk ne eshessen. Alig egy órával a Tisza történelmi léptékű győzelmének kihirdetése előtt a köztévé választási műsorában még terepszínű gyakorlóba bújt, maszkos, állig felfegyverzett „ukrán” katonákat mutogattak, ahogy egy térkép előtt a magyar Parlament elfoglalását tervezgették, a stúdióban szakértő, riporternek és elemzőnek álcázott orbánista droidok szerint. Elmagyarázták, hogy a Fidesz nyilvánvaló győzelme esetén (amelyet az elemzőnek álcázott droid „kutatásai” is „kimutattak”) az ellenzék ukrán segítséggel zavargásokat, fegyveres felkelést szervez, még egy dokumentumot is bevágtak, amelyet a kamu Tisza-adótervet is „kiszivárogtató” Orbán-ügynök hozott nyilvánosságra.
Nem árt majd emlékezni ezekre a pillanatokra (huh, de mennyi, mennyi pillanatra!), amikor ugyanezek az elemzők/újságírók az esetleg visszademokratizálódó rendszer szabad sajtóviszonyai között próbálnak majd legitim szereplőként föltűnni.
Külön hosszú cikkekben, akár több kötetes könyvekben kell majd végigelemezni, milyen módon változtatta meg, térítette el az orbáni rendszer a magyar demokráciát, mit hogyan lopott el, formált saját képére. Csak a sajtó megszállásáról kötetek állíthatók össze.
Ezen a ponton emlékeztetném halkan az olvasót, aki lehet, már nem is tud erről, hogy a 444 is azért jött létre, mert Orbánék (konkrétan akkori főintézője, Simicska Lajos) már a 2010-es kormányváltás pillanatában, sőt hetekkel előtte szorongatni kezdték az Index – az ország akkor messze legolvasottabb közéleti híroldala – tulajdonosát, emiatt határozta el alig tucatnyi újságíró, hogy inkább elölről kezdi, nulláról új lapot indít.
De nem akarom magunkat túltolni: ezrével akadnak Magyarországon tisztességes vállalkozók, cégtulajdonosok, akiknek az elmúlt 16 évben politikai okokból hatalmas károkat okoztak, akiket megloptak.
Az Orbán-rendszer fenntartása tízezermilliárdokba került az országnak.
Az összeomlás – mert ez egyértelműen összeomlás – okait megint csak köteteken át lehetne boncolni. És meg is kell tennünk.
Az összeomlás legfontosabb oka: a gazdaság
A legfontosabb ok minden valószínűség szerint a gazdaság. Amíg Orbán propagandája éveken át történelmi gazdasági sikerekről zengett dicshimnuszokat, 2026-ra szinte minden rangsorban az európai mezőny legvégén találjuk az országot. Az egy főre jutó GDP már csak a bolgároknál alacsonyabb, a háztartások fogyasztása szintén, a magyar átlagkereset az EU-s átlag felét sem éri el. Pedig 2010-ben arról volt szó, hogy az inkompetens baloldali kormányzás után itt csodák lesznek. 2018-ban meg arról, hogy 2030-ra megelőzzük Ausztriát. És most, 2026-ban pont ott tartunk, ahol a pokoli Gyurcsány-korszakban. Vagy ott sem.
A gazdasági bajok okait megint hosszan sorolhatnánk. A legnagyobb baj nyilván maga a rendszer. A versenyt kiiktató, emiatt nem elég hatékony, az állami juttatások megszerzésére (járadékvadászatra) alapuló gazdasági modell szükségszerűen működésképtelen. És még az egészet megterhelte a hatalmi gépezet működtetésére kipumpált összeg. A tökéletesen lepapírozott, „legalizált”, megbundázott közbeszerzésekkel finanszírozott és más utakon járadékvadászó orbánista cégbirodalmat is a maradék versenypiacnak és a lakosságnak kell eltartania.
Az orbanomics, csakúgy, mint minden más ebben a rendszerben, nem volt más, mint duma. Kommunikáció. Narratíva. Magyarul: hazugság. Az „adócsökkentés kormányának” alacsony adói valójában világszinten is magasak, csak éppen nem adóként szedik be, vagy olyan adóként, amit a választópolgár nem közvetlenül érzékel, hanem magas banki költségként, magas élelmiszerárként, inflációként. Az „olcsó lakossági energia” egyáltalán nem olcsó, csak szétterítik a költséget, ezt is más árakban, magas hitelkamatokban, inflációban, alacsony bérekben fizetjük meg. Hosszan lehetne sorolni.
2013 és 2019 között a magyar gazdaság olyan kedvező körülmények között növekedhetett, amire biztosan nem volt példa a modern kori történelemben. Az országba a GDP négy százalékának megfelelő EU-s támogatás érkezett évente, a világpiaci hitelkamatok gyakorlatilag nullán voltak (ingyen pénz). Az EU-csatlakozás (2004) óta lassan kiépült új gazdasági struktúra belendült, termelni kezdett, a munkanélküliség gyakorlatilag megszűnt. Orbán zseninek láttatta magát, és a „magyar modell” világra szóló sikerével dicsekedett. Valójában a magyar gazdaság semmivel nem teljesített jobban, mint a többi, hasonló fejlettségű, frissen csatlakozott EU-s ország.
Független közgazdászok persze figyelmeztettek: a helyzet nem ennyire jó, a magyar gazdaság valójában alig nő, minden növekedés a beérkező ingyenpénzből származik, az állam fölöslegesen stimulálja a gazdaságot (valójában ezekből a „gazdaságfejlesztésre” költött gigantikus összegekből is a saját cégbirodalmát, azon keresztül a hatalmi gépezetet etette) ilyen konjunktúrában. Orbánék csak legyintettek, és nyomták a propagandát tovább, magabiztosan.
Aztán jöttek a válságok, és a fenti hazugságok szépen lelepleződtek. A magyar gazdaságot sokkal jobban megviselte a covidválság és utána az ukrajnai invázió idején bekövetkezett energiaársokk is, mint a környező, hasonló adottságú országokat.
Ráadásul a 2022-es, szokásosan brutális hazugságkampánnyal behúzott kétharmad után az EU is észbe kapott, addigra kábé rájött, hogy Orbán jelentős részben saját hatalmi céljaira használja (ellopja) az Uniótól lehívott támogatásokat. Az EU elzárta a pénzcsapot. A magyar gazdaság azóta egyetlen évben sem tudott érdemben nőni.
Ezt nagyon jól látta a fent már idézett orosz közgazdász, a hibrid rendszerek vagy információs autokráciák legnagyobb szakértője, Szergej Gurijev, amikor Bede Márton 2022 nyarán interjút készített vele. Gurijevnek igaza lett abban is, hogy eljön a pillanat, amikor Orbánnak brutálisabb diktatúrára kell váltania, vagy el kell engednie a hatalmat, és itt, Európa közepén nem valószínű, hogy erőszakos diktatúrát tudna bevezetni.
A gazdasági bajok mellett persze számos tényező okozta azt, hogy ez a pillanat most, 2026-ban hirtelen eljött.
Az egyik fontos tényezőcsoportot úgy írhatnánk le, hogy a rendszer belső működéséből következő hibák. Megint csak kötetnyit lehetne összeírni.
Orbán elfáradt
A legfontosabb, hogy az orbánizmus vezérrendszer. Egyetlen személyre, a vezérre, a vezér kultuszára, ekképpen a vezér döntéseire épít. Ha a vezér elfárad, akkor a rendszer sem tud talpon maradni. Orbán pedig minden politikai (mondjuk inkább így: hatalmi) tehetsége ellenére, úgy tűnik, elfáradt. Az is lehet, hogy nagyon elbízta magát. A 2022-es nagy győzelem után úgy érezhette – nem alaptalanul –, hogy őt itthon nagy baj már nem érheti, inkább a nemzetközi ambícióit próbálta megvalósítani. Óriási erőforrásokat emésztett föl ez a nemzetközi tüsténkedés, de úgy tűnt, halad. A csúcspont a Patrióták EP-frakció megalakítása volt. Addigra tényleg állandó szereplője lett a világlapok cikkeinek, nemzetközi tanácskozásoknak, többször esett szó róla, mint korábban bármelyik magyar politikusról. Híveinek már a világ egyik legbefolyásosabb embereként tudta eladni magát, de valódi befolyása nagyon is kérdéses. És ahogy itt a kampányban is kiderült, valószínűleg sokkal többe került az országnak Orbán nemzetközi fontoskodása, mint amennyi hasznot akár ő maga le tudhatott húzni erről a nagy ismertségről.
A világpolitikai tényezővé válás feladata pedig elvonta őt az itthoni ügyektől, vidéki képviselői, polgármesterei, akiknek végső soron szállítaniuk kellett volna a szavazatokat, úgy érezték, magukra hagyta őket. Közben a gazdasági bajok és az EU-s pénzek elvesztése miatt a klientúrának, illetve a helyi elintézőembereknek is egyre kevesebb forrás jutott.
A nagyon hierarchikus és végső soron a központi (hazug) üzenetek, narratívák, fikciók sulykolására épülő rendszer tizenhat év alatt elbutult. Úgy tűnik, az információs autokrácia hasonló módon butul, mint a hagyományos diktatúrák. Ahol a fölülről jövő információ (parancs vagy „narratíva”, mindegy) a fontos, és az egyéni kezdeményezés, gondolat, kreativitás kiiktatódik, ott előbb-utóbb megszűnik az információ ellenárama: tehát a központi üzenetek még csak-csak leszivárognak, de fölfelé már csak olyan információ áramlik, amit maga a rendszer elvár.
Az Orbán-rendszer a saját fikciójának a foglyává vált.
Elveszítette a kapcsolatot a valósággal.
A 2026-os kampányban a teljesen elbutult rendszer már csak önmagát ismételgette: háború, Ukrajna, háború, Ukrajna. Más üzenet nem volt. Még az, hogy jól van ez így. De az emberek azt gondolták, hogy nincs.
Az ismételgetés korábban még működött. De negyedszerre mintha már sok lett volna, ráuntak a magyarok. Tizenhat év után új dolgot Orbántól már senki sem várt. Magyarról senki nem tud sokat, de sokan kipróbálnának már bármit, bárkit, Orbánon és a rendszerén kívül, mert abból elég.
A fiatalabb korosztályok számára mindaz, amit Orbán és az emberei képviseltek, a legvállalhatatlanabb, legkínosabb cikivé vált. Ennek a teljes elbutulásnak a jelképe a műnépi AI-kampánydal, amiben már nemhogy egy értelmes magyar mondat, de még csak egy tűrhető rím vagy szófordulat sincs. És Orbán erre hadonászott az autóban, mint valami félkegyelmű. Ez nem Európa erős embere, ez nem világpolitikai tényező, ez hülye – gondolhatta a polgár, éppen úgy, mint amikor a kissé megkettyent Gyurcsány kezdett balettozni az irodájában valami béna romi film béna jelenetét mímelve bénán.
Az is lehetséges – bár ezt még jó lenne megerősíteni kutatási adatokkal –, hogy Orbán állandó radikalizációs taktikája is elért valamilyen határt. Korábban azt láttuk, hogy a szélsőséges nacionalista, pláne Nyugat-ellenes retorika a társadalom viszonylag kis csoportjának szimpatikus. Orbán előtt ilyen politikával tíz-tizenöt százaléknál jobb eredményt nem tudtak elérni radikális jobboldali pártok.
Az elmúlt tizenhat évet viszont Orbán folyamatosan jobbratolódta. Az lehetett a reflexe, hogy egyre radikálisabb retorikával csak nyerhet. Ebben az utolsó ciklusban, az EU-pénzek elvesztése után viszont egyre fenyegetőbbé vált, hogy Magyarország végleg kisodródik valahogy az Unióból. Valamennyire ki is sodródott. Ezt a piac is elkezdte árazni. Orbán erre nem reagált, nyeregben érezte magát, mint világpolitikai tényező, és a kampányban még hangosabb EU-ellenességre váltott. Az hagyján, de egyre határozottabban állt ki az EU és a Nyugat ellensége, a háborús agresszor Oroszország mellett. Ez láthatóan sokakat megijesztett. A kampány utolsó hetében kiderült, hogy olyan embereket, nagyvállalkozókat (Wáberer György és a Szentkirályi-tulajdonos Balogh Levente nyíltan a Tisza mellé állt) is az ellentáborba lökött, akik korábban lelkes támogatói voltak Orbánnak.
A Nyugat- és EU-ellenesség, plusz az oroszbarátság ziccerlabda volt a Tiszának. Bármilyen válságban is van az EU, bármennyire gyengül gazdaságilag, azt csak a legsúlyosabb szélsőségesek hiszik el, hogy Oroszország bármiféle csatlósának lenni gazdaságilag perspektivikusabb volna, mint a világ legfizetőképesebb piacához tartozni. Volt már kelet-közép-európai autokrata, aki ráfaragott az EU- és NATO-ellenes oroszbarátságra, annak ellenére, hogy nacionalista szólamaira nagyon is fogékonyak voltak a választói: Vladimir Meciar 1998-ban, Szlovákiában. De pont azt lehetett gondolni, hogy Orbán nála sokkal okosabb, ravaszabb politikus.
A kegyelmi ügy hatása
A hatalmi gépezet lelassulásának jelei a kegyelmi ügy kirobbanása pillanatában kezdtek jól láthatóvá válni. 2024. február 2-án jelent meg Kaufmann Balázs cikke a 444-en: egy ismeretlen blogon feltűnt információnak járt utána alaposan, miszerint a köztársaségi elnök megkegyelmezett egy pedofilügyben elítélt gyermekotthon-igazgató bűntársának. Orbánék ekkor már évek óta pörgették „gyermekvédelmi” narratívájukat, az „LMBTQ-lobbit” támadva. A korábbi hasonló botrányokat a kormány simán lerázta magáról, esetleg valami kemény lejárató kampánnyal felelt, most azonban nem ez történt. A köztársasági elnök és az igazságügy-miniszter is lemondani kényszerült, a botrány hónapokon (sőt éveken) át kavargott, újabb és újabb formákban, újra és újra súlyos károkat okozva a rendszernek.
Ennek az ügynek a következményeként lépett színre az érintett igazságügy-miniszter válófélben lévő férje, Magyar Péter, és rövid időn belül politikai mozgalmat indított. Magyarék rendkívüli politikai teljesítménye megint külön, nagyon hosszú elemzés tárgya lenne, nehéz egy bekezdésben összefoglalni. Végül is azoknak volt igazuk, akik szerint a korábban is érezhető társadalmi elégedetlenséget csak egy olyan új ellenzéki erő csatornázhatta be, amelyik végképp szakított a 2010 előtt kompromittálódott baloldallal. Vagyis hogy a kormányváltás csak ellenzékváltás után lehetséges. Magyar viharos gyorsasággal, már a 2024-es EP-választáson letudta az ellenzékváltást.
2026. április 12-én pedig Magyar Péter politikai mozgalma, a Tisza nem egyszerűen választási győzelmet aratott. Nem egyszerűen kétharmadot, alkotmányozó többséget szerzett.
Amit itt láttunk, az soha nem látott méretű népfelkelés. Lázadás az Orbán-rendszer ellen.
Aki 12-ről 13-ra virradó éjszaka végigment a budapesti belváros utcáin, érezhette.
A kormány által uralt médiakörnyezetben, büntetlen (büntethetetlen) csalások, hazugságok, titkosszolgálati akciók, az irdatlan pénzekből mozgatott kormánypárti kampánygépezet minden igyekezete ellenére olyan mértékű győzelmet aratott a Tisza, amihez hasonlót még nem láttunk.
Ez rendszerváltás.
Egyébként érdekes belegondolni, vajon milyen eredményt ért volna el Orbán egy körülbelül azonos esélyeket biztosító rendszerben? Talán a Parlamentbe sem került volna be.
Nem akarok tippeket adni, de esetleg néhány hónap múlva meg lehetne próbálni megtudni.
A vereség több mint megsemmisítő.
De. Orbánt sosem lehet leírni. Legalább négyszer gondolták már róla, hogy kész, végleg letakarították a pályáról. Mind a négyszer kiderült, hogy sokkal felkészültebb volt a túlélésre, mint bárki feltételezte volna: megvoltak a visszavonulási útvonalai, a tartalékai, a stratégiája a visszatérésre.
A kétharmados többség (ami nagyon-nagyon valószínű, de csak akkor válik biztossá, ha véglegesítik az eredményt) lehetőséget ad a Tiszának, hogy Orbán-állóra változtassa a választási és közjogi rendszert. Hogy legalább azok ellen a trükkök, sumákságok ellen védjen, amelyek a NER-t lehetővé tették. A legfontosabb a győztest kedvezményező választási rendszer helyett az arányos rendszer kidolgozása. Azt sem ártana kitalálni, miképpen lenne biztosítható, hogy még egyszer ne kerüljünk olyan őrületbe, amilyenben tizenhat évig éltünk: ne lehessen hazugságokkal, hamisítványokkal kampányolni, kompromatokkal ellehetetleníteni az ellenfeleket. Az sem ártana, ha mindazok, akik részt vettek ezekben galádságokban, szánt szándékkal, hatalmi célból okoztak kárt ártatlan embereknek, valamilyen módon kirekesztődjenek a közéletből.
Érdekünkben állna megakadályozni egy következő orbánizmust, akkor is, ha annak akár nem is Orbán lenne már a vezéralakja.
Tizenhat éven át folyamatosan „narratívákat”, fiktív történeteket, magyarul: cinikus hazugságokat toltak a képünkbe, nyomtak az agyunkba, tévéből, újságokból, plakátokról, és ez ellen a magyar társadalom sokáig teljesen védtelennek bizonyult, érdemi ellenállás nem mutatkozott.
2026. április 12-én mégis föllázadt.
Hogy ez hogyan történt, hogyan vált lehetségessé, azt még sokáig kell elemeznünk.
Én nagyon nem hittem benne. Nem láttam az ehhez szükséges eltökéltséget és erőt. De sok tényező szerencsés együttállása hatására mégis előállt.
***
A végére, ha szabad, parányi önfényezés, nem kisebbítve Magyar Péter és politikai mozgalma érdemeit. Ebben az április 12-én óriási Tisza-győzelemmel zárult történetben az is kiderült, hogy a közelmúlt technológiai és társadalmi változásai bármennyire is lefaragták a (hagyományos) újságírás presztízsét, hatását, közönségét, az a nagy küzdelmek árán, sokszor nagyon nehéz körülmények között megmaradt, alig tucatnyi független szerkesztőség, amelyik még elég nagy közösséget ér el, és közéleti újságírással foglalkozik, óriási hatással tudott lenni. Le tudott leplezni ordas hazugságokat, lopásokat, akár meg is előzhetett rosszindulatú akciókat. Ez a néhány szerkesztőség kitartott szakmai és morális elvei mellett, sokszor az egzisztenciális veszélyt is vállalva, és végül úgy érezheti, volt értelme.
Még valami. Ez végképp műfajidegen, de ebben a rendkívüli pillanatban talán indokolható. Köszönjük neked is, kedves olvasó, hogy megmentettél bennünket, hogy eltartottál, amikor a megsemmisülés szélén voltunk. Nehéz idők jönnek (ezt majd megint újabb cikkben kell végigelemezni), szükségünk lesz rád, és lehet, hogy neked is szükséged lesz ránk.