Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 46. szám, 2025. november 14.
SZÉKY JÁNOS
Orbán két dolgot akart a washingtoni úttal: 1) elérni, hogy Magyarország mentességet kapjon az orosz olaj (és gáz) importját büntető amerikai szankciók alól, 2) megmutatni, milyen jóban van Trumppal. Mindkettő sikerült. A tűzoltócső-propaganda megtette kötelességét, minden létező csatornán tudtára adta a magyar népnek (orbánul: a magyar embereknek, mind a két szó fontos, van ember, aki nem magyar, de az nem számít, és van magyar, aki nem ember, hanem például poloska), hogy olyan miniszterelnökünk van, aki tökéletesen ért a diplomácia és az üzleti alku mesterségéhez, mindenki hasznára. (A Várszínházból vezérelt média nyugodtan építhetett a magyar választópolgár rövid figyelemterjedelmére pár héttel azután, hogy a Fehér Ház lefújta a budapesti Putyin–Trump-találkozó tervét, pedig mekkora dicsőség lett volna nekünk.)
A tökélybe azonban most rögtön hiba csúszott, ugyanis Orbán és nyomában a médiája korlátlan időre szóló mentességet emlegetett, viszont a Reuters, a mostanában erősen kompromittálódott BBC és a CNN, csupa olyan cég, amiket Trump nem szeret, egy fehér házi tisztviselőre hivatkozva egyéves mentességről adott hírt, majd ugyanígy a Telex is. Sőt a Fox News (amit Trump újabban hol szeret, hol nem) megmaradt annál a verziónál, hogy az elnök megfontolja, ad-e mentességet, tekintettel arra a friss értesülésére, hogy Magyarországnak nincs tengere és nincsenek kikötői. Tehát nem ígért sem egy évet, sem korlátlan időt, sem biztosra mentességet.
Orbán ezek szerint nem mondott igazat. Ha így van, akkor persze nem lehet tudni, hogy miért nem. Mert úgy gondolta, úgysem ellenőrzi senki? Vagy mert nem egészen mély angoltudásával így akarta értelmezni az amerikai elnök valamelyik zagyva válaszát, s ebben megerősítette, hogy Trump kezet rázott vele? Utóbbiról tudni lehet, hogy nemcsak unortodox módon kezeli a mondattani szabályokat, szójelentéseket és a formális logikát, de ráadásul tárgyalási eszközként is használja a saját zavarba ejtő következetlenségeit.
Szijjártó külminiszter azzal nyugtatta meg a magyar embereket, hogy aki a miniszterelnök úr közlésével ellentéteset állít, az „nem volt ott a tárgyaláson”. Ebbe nem lehet belekötni, mivel például a Reuters tudósítója valószínűleg nem volt ott. Azt viszont nem jelenti, hogy a miniszterelnök igazat mondott. Amúgy még az is lehet, akár. Vagy az is előfordulhat, hogy Trump meggondolja magát, hiszen már egyszer meggondolta magát ahhoz az álláspontjához képest, hogy a szankciók alól nincs kivétel. Mindegy, majd meglátjuk.
Nincs ok idegeskedésre, a békepárti magyar kormány a magyar emberek pénzéből tovább finanszírozhatja Putyin háborúját. Orbánnak persze nemcsak ezért volt égetően szüksége a haladékra – egy esztendő éppen elég, igazából csak a választásig kell kihúzni –, hanem azért is, mert ha egyik napról a másikra elzárnák a szénhidrogéncsapokat, abból az országot uraló politikai-gazdasági hálózatnak súlyos magánüzleti hátrányai származnának. Sőt a négy éve stagnáló nemzetgazdaságnak is pluszpofon lenne, ami a választások előtti fél évben nem praktikus. Cserébe lesz mindenféle (a fent említett csoportnak jó) üzlet, meg lesz titokzatos, de nyilván további adósságokat implikáló pénzügyi védőpajzs a magyar gazdaság elleni támadások kivédésére (mi más okozhatná a magyar gazdaság kínjait, mint a külföldi pénzemberek támadása; mi köze a kormányzás minőségének például az inflációhoz és a növekedés hiányához?), hatszázmillió dollárért amerikai cseppfolyós földgáz (önmagában örvendetes kezdőlépés az orosz gázról való leválás felé; de akkor mégis van kikötőnk?!), mini-atomerőművek, amik még nincsenek, amerikai hadfelszerelés hétszázmillióért a béke jegyében, űrállomás, miegyéb. A megállapodás szóba hozza többek között kedvencemet, az amerikai és magyar katolikus egyetemek együttműködését a mesterséges intelligencia etikai problémáinak kutatásában, ezt, gondolom, Orbán Balázs fogja felügyelni, az AI-hamisítások nagy terjesztője.
A szankciók alóli mentességet befelé „a rezsicsökkentés megvédése” címszóval adják el: a már említett amagyaremberek Európa legkisebb energiaszámláit fogják továbbra is fizetni. Hogy a lakossági energiadíjak milyen mértékben függetlenek a szénhidrogének beszerzési árától, azt már alaposan kimutatta Holoda Attila és mások. Azt pedig a kormányzat végképp nem köti amagyaremberek orrára, hogy a lakossági díjak viszonylagos szinten tartásának fonákja a cégekre kirótt orbitális energiasarc (amit ugyanúgy a lakosság fizet meg, rendszerint anélkül, hogy tudna róla, miközben további tényező a cégek növekedésének lassításában).
Trump azonkívül közölte, hogy szereti és tiszteli Orbán Viktort, aki „nagyszerű vezető”, bárcsak több ilyen volna. Ez nyilván meghatja azokat a szavazókat, akik az Orbánék által meghódított médiából (legfrissebb zsákmány: Blikk) értesülnek a világ dolgairól.
A mostani deal összege 466 milliárd forint, legalább ennyit fizethetünk az Orbánnak dobott „mentőövért”, ahogy a Washington Post fogalmaz, vagyis hogy több eséllyel kormányozhasson bennünket ugyanolyan kártékonyan vagy még kártékonyabban, mint eddig. A washingtoni művelet valóban teljes sikerrel járt, ez letagadhatatlan. Ellenzéki körökben néhol mintha bizonyos letörtséggel, sőt aggodalommal fogadnák, hogy a miniszterelnök elérte céljait, bizonyította, hogy ért a washingtoniak nyelvén, azok is az övén, s ezzel feltehetően javultak a választási esélyei. De ha az ellenzék jövő tavasszal emiatt veszíti el a választásokat – ha nem tudja vagy nem meri kimondani a szélhámosságról, hogy szélhámosság, a rezsicsökkentésről, hogy pimasz kamu, sőt nem létezik, az orosz olajhoz és gázhoz való ragaszkodásról pedig azt, hogy hazugságokkal körített nemzeti szégyen, egy támadó háború finanszírozása a béke jelszavával –, akkor meg is érdemli, hogy elveszítse.
A címbeli kérdésre pedig az lehet a válasz, Szijjártó szellemében, hogy nem tudhatjuk, mert nem voltunk ott. A magyar vezetők azt mondanak a népnek, amit akarnak, nincs kontroll. Nem jó ez így, de hát „miért hagytuk, hogy így legyen?” Most már így van.