Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 20. szám, 2025. május 16.
SZÉKY JÁNOS
Azt, hogy valójában mi történt az ukrajnai kémügyben, nemhogy lapzártáig nem tudhatjuk meg, de talán két évtized sem lesz elég hozzá. Titkosszolgálati témákról a tényfeltáró újságírók vagy történészek is csak akkor tudnak biztosat mondani, ha valaki nyilvánosságra hozza a minősített adatokat. Ahogy Buda Péter nemzetbiztonsági szakértő summázta a kitűnő interjúban, amit Dezső Andrásnak adott a Telexen: sem azt nem lehet kizárni, hogy a történet igaz, sem azt, hogy ukrán fabrikátum. Az előbbi esetben Magyarországra nézve „megsemmisítő erejű”, míg az utóbbi esetben „súlyosan megingatná” a nyugati országok Ukrajnába vetett bizalmát. S ha szabad összefoglalnom: az ukránoknak évek óta tartó, szó szerint életveszélyes helyzetükben nem érdekük, hogy megingassák a beléjük vetett bizalmat egy számukra periferikus részletkérdés önkényes megbolygatásával. Nálunk ilyen életveszély nincs.
Amit nyilvános adatokból lehet tudni: Vlagyimir Zsirinovszkij, az Állami Duma (amúgy ellenzéki) alelnöke 2014 márciusában, pár héttel a Krím elfoglalása után levelet küldött a lengyel, a magyar és a román külügyminisztériumnak, Ukrajna felosztására téve javaslatot. Eszerint Lemberg (Lviv) és a környező galíciai régió Lengyelországhoz, a Kárpátalja Magyarországhoz került volna, Bukovina és Moldova pedig Romániához. „Ha nem lett volna Hitler, nem nyúltunk volna ezekhez a területekhez”, mondá a történelmileg igen tájékozott orosz politikus, béke poraira, aki nagyjából úgy volt ellenzéki, mint a Mi Hazánk a Fideszhez képest (a Duma pedig körülbelül annyira parlament, mint a mai magyar Országgyűlés).
A román választ nem ismerem. A lengyelek konszenzuálisan őrültségnek minősítették a tervet. A magyar reakciót így jellemzi Ziemowit Szczerek lengyel író-riporter Via Carpatia című könyvében (& kiadó, Budapest, 2022, 242.), a megírhatóság határain belül: „Zsirinovszkij javaslata – ahogy az a diplomáciai körökből, a kulisszák mögül kiszivárgott – heves izgalmakat váltott ki Magyarországon. (…) Orbán végül nem élt a lehetőséggel, a kelleténél egy kicsit tovább tétovázott, ráadásul nem is tudta volna kivitelezni, esetleg realizálta, hogy eléggé meg van kötve a keze. A gazdasági kapcsolatok az EU-val, a Nyugattal, Németországgal, a katonai kapcsolatok a NATO-val” (Grozdits Antal fordítása).
Azóta a Nyugathoz fűződő kapcsolatok még feszültebbé váltak. Mint az óriásplakátokról értesülhetünk úton-útfélen, Brüsszel Zelenszkijjel és Magyar Péterrel összeesküdve ma már a fejünk felett akar dönteni, hogy Ukrajnába küldhesse a magyarok pénzét. Kevesebb a visszatartó erő. De a lényeg az, hogy a magyar vezetőség már 2014-ben föllelkesült egy ötleten, amit a lengyelek őrültségnek tartottak (Putyin egyébként 2008–9-ben már célzott rá Tusknak). A magyar politikusok is nyilván tisztában vannak a határok sérthetetlenségének elvével, ahogy az a helsinki záróokmányban le van fektetve, de soha nem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem, hogy megmutassák, annak a Vlagyimir Putyinnak az érdekeit érvényesítenék Európában, aki ezt az elvet felrúgja. Háborús és emberiesség elleni bűntettek kíséretében, amikről a magyar uralmi elit nem akar tudni.
Nézzük ennek fényében – az egyszerűség és követhetőség kedvéért – csak az első pontot a kémek állítólagos feladatai közül az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU, elhárítás) leleplező videójából. Azt kell felderíteniük, „hogyan reagálnának Kárpátalja katonai és civil lakosai, ha békefenntartó kontingens, különösen magyar katonák lépnének be a területre”.
Hogy miféle békefenntartók? Magyarország kormánya és annak minden megszólaló képviselője gúnyosan, dühödten, következetesen és roppant hangerővel ítélt el minden Ukrajna melletti nyugati beavatkozást az orosz agresszióval szembeni védekező háborúban. A magyar kormányzati butítás hiperorwelli nyelvén a „békepártiság” nem a békét, hanem Ukrajna mielőbbi kapitulációjának elősegítését, azaz a szomszéd ország területi integritásának és szuverenitásának megszüntetését jelenti. A fenntartandó béke tehát e logika szerint orosz béke, Russzkij Mir, azaz Orosz Világ / Pax Russica.
A dokumentumok szerint 2024 szeptemberében vagyunk. Ha tehát az egész csak az ukrán hírszerzés konstrukciója, akkor bele kellett helyezkedniük a magyar vezérkar és annak politikai felügyelete gondolataiba, s követniük a következő érvelést: az amerikai elnök hamarosan újra Donald Trump lesz, aki megmondta, hogy pillanatok alatt békét teremt Ukrajnában, s az egyrészt azt jelenti, hogy Ukrajna nem kap több amerikai támogatást, másrészt, hogy Putyin akarata szabadon érvényesül. Akkor pedig a magyar hadseregnek, bár ereje – akár az élőerőt nézzük, akár a morált, akár a harci szellemet, akár a haditechnikát – nevetségesen eltörpül az ukránéhoz képest, mégiscsak lehet keresnivalója Ukrajnában.
Ha ez csupán ukrán konstrukció – amit, ismétlem, ellenőrizhető bizonyítékok híján nem lehet kizárni –, akkor a megszerkesztőinek ezenkívül azzal a feltevéssel kellett dolgozniuk, hogy a magyar vezetés politikai IQ-ja rosszabb egy átlagos kommunista kormányzaténál. (Ahogy elnézem az újabb ellenzékellenes kormányhörgések csőszkunyhós-ürgebőrös hangnemét, a feltevés nem lenne jogtalan.) Ne feledjük, a Kreml nem engedte, hogy az NDK részt vegyen Csehszlovákia 1968-as inváziójában, az ugyanis a német megszállás emlékét idézte volna föl. Igaz, ez akkor ott még sokaknak eleven élmény volt, de így is, akármennyire nem beszélnek róla: egyszer már voltunk megszállók Ukrajnában a Tengely oldalán. Ma már nemigen él senki, akinek erről tudatos emléke volna, ám a magyar részvétel akkor sem lenne szagtalan. Amennyiben az egész igaz.
Márpedig a rá következő „kémháború” – a diplomaták látványos leleplezése, illetve kölcsönös kiutasítása a hidegháborúból ismerős koreográfia szerint – meg az egyértelmű magyar cáfolat elmaradása is azt sejteti, hogy igaz.
Józan fejjel egy EU- és NATO-tag európai ország kormányáról nem lehetne feltételezni ekkora fokú kalandorságot. De ahol adófizetői pénzből ilyen csatakiáltásokkal árasztják el a kommunikációs teret: „Nyilvánvalóvá vált, hogy az ukrán titkosszolgálat összejátszik a Tisza Párttal”, ott nem ajánlatos a józan ész jelenlétét feltételezni. Másfelől: akik őrültségnek minősítik a területi revízió gondolatát, azok nem számolnak azzal, bármennyi jel utal is rá, hogy a magyar jobboldal milyen mértékben Trianon foglya. Pontosabban: mennyire meghatározza azt, amit Magyarországon ma jobboldalnak neveznek, a területi revízió 1945 utáni tilalma miatt érzett tehetetlen frusztráltság. Ha Putyin Ukrajna elleni háborúja sikeres lenne, és a Nyugat legitimnek ismerné el az erőszakos területszerzést, ebből a szemszögből azt jelentené, hogy a tilalom immár elévült. Ha a nyugati szövetség érdekeivel ütköző, Ukrajna elleni hírszerzési akciót a kárpátalji magyar kisebbség szenvedi meg, ha a magyarellenes uszító Simion melletti kiállást az erdélyiek, ott nincs ellentmondás. A magyar közösségek jogainak védelménél a Trianonra fókuszált nacionalistáknak mindig is fontosabb volt a második világháború utáni nemzetközi rend bomlasztása. S ha ehhez a hanyatlásában is félelmetes orosz birodalomnak van kellő katonai és titkosszolgálati ereje, akkor hozzá kell törleszkedni.