Egy szellemi ellenálló

Ültünk a szemináriumon Németh Géza tanszéki szobájában, ott, ahol ma nincs bölcsészkar, a szerencsésebbek a kanapén, és mielőtt szóba került volna a heti téma, mondjuk Arany László, Toldy István és Asbóth János nemzedékének idegenségérzete a kiegyezés utáni Magyarországon, a tanár úr bevezetésül tett egy, legföljebb két szúrós megjegyzést a világ és benne Magyarország általános állapotáról. Például: „A magyar költők mindig kötelességüknek érezték, hogy az elnyomott nép ügyét képviseljék. Hát igen, akkor még nem volt szakszervezet.” Volt ebben még egy gúnyos csavar, ugyanis Németh Gézánál – publikációs nevén Németh G. Bélánál – aligha tudta bárki jobban, mennyit ért egy szakszervezet akkor, a hetvenes évek második felében, Magyarországon. A Parasztpártból induló, az Eötvös Collegiumban az akkori vad sztalinisták, Csatári Dániel és Lakatos Imre támadásainak célpontjává lett, ötvenhat után félreállított irodalomtudós a hetvenes évek második felében nem sokat árult el politikai nézeteiről. Annyit jelzett, hogy nagyon kedveli a szociáldemokrata vezérszónok, Herbert Wehner megszólalásait a Bundestagban (akkortájt élte fénykorát a német szociáldemokrácia). Nem tudtuk, hogy Antall József belső baráti köréhez tartozik, igaz, akkor Antall József nevét sem ismertük. Csak azt láttuk, hogy tanárunk autonóm értelmiségi, amilyen kevés van ebben az országban, aki nem akar semmilyen csapathoz tartozni, akit nem érdekelnek sem a divatok, sem az éppen ható ideológiai direktívák.

Felszabadító élmény volt. Sohasem felejtem el, milyen megkönnyebbülést éreztünk, amikor a legelső órán megkérdezte, kit tartunk európai színvonalú magyar költőnek, soroltuk a neveket, és ő időnként – utcák, gimnáziumok névadóiról, kultusszal övezett élőkről – fél- vagy inkább negyedmosollyal megjegyezte, hogy szerinte nem, nem olyan fontosak, nem mondanak elég súlyos dolgokat, nincs igazán mély gondolatuk. Megerősítette, amit sejtettünk, de amit addig senki sem igazolt vissza; miközben olyan szerzőket és műveket olvastatott velünk, főleg a Petőfi és Ady közötti „türelmetlen és késlekedő félszázadból”, akiknek s amelyeknek nem volt nagy hírük, s akik, amelyek nélkül sivárabb lett volna a világunk.

„Sokáig érzéketlen gyűlölködés szorongatta” – mondta róla gyászbeszédében Szegedy-Maszák Mihály.  Az egyetemi évekből maradt ellenszenveken túl ennek az is oka volt, hogy élesen szemben állt a diktatúra első évtizedeinek hegemón, tankönyvekben is sulykolt irodalomszemléletével, amiben az osztályharcos marxizmus vegyült a kurucos nacionalizmussal. Dunántúli katolikus környezetből jött, olyan faluból, ahol Mária Terézia idején építették föl az első iskolát; mert labanc lenni, aki a demokrácia zálogát a városi, polgári kultúrában látta. Éppen úgy nem állhatta a népi ideológusokat, mint a dogmatikus állami forradalmárokat (a kettő 1956 után olykor egybeesett), vagy a sztalini korszakban „az igazak álmát alvó” Lukácsot. Mellesleg viszolygott mindennemű pátosztól, elérzékenyüléstől, kételymentes lelkesedéstől, és attól is, amit széplelkűen költőiségnek neveznek. A versben legyen gondolat, anélkül súlytalan. Ami a marxizmust illeti, semmi ahhoz közelítő tanulmányt nem olvastatott velünk, viszont dióhéjban összefoglalta Heidegger kulcsfontosságú gondolatmeneteit. (Megírta, aztán miért lépett be az állampártba, s helyenként, a kor követelményeinek megfelelően, vörös farok is el van helyezve az egzisztencialista szellemű értelmezéseiben, de nem tudni, a „mi marxisták”-ban mennyi az irónia. Szerintem sok. Élőben nem törődött a politikai tabukkal, nyugodtan leszögezte, hogy a XX. század első felében Eliot, Pound és Benn voltak a legnagyobb költők.)

A következetesség mint hivatásbeli és életstratégia Németh Géza számára sikert hozott, mert páratlan tudással, lankadatlan munkabírással és ellenálló képességgel társult. (Példázatként említette, hogy Asbóth János, az Álmok álmodója és a Szabadság írója dacból elment „Hentzit koszorúzni”. Értsd: aki egyszerre konzervatív, liberális és öntörvényű, az nem tartja magára nézve kötelezőnek a többségi diktátumot, még akkor sem, ha a közvéleményt hazafias szenvedély fűti.) Nem írt politikai publicisztikát és ideologikus esszéket, nem szerkesztett lapot, nem „formálta” az irodalmi közéletet, ahogy akkoriban mondták, nem lett háztartási név az értelmiség körében, de aki tanult tőle, annak mágneses pólus maradt. Amit Arany Jánosról és József Attiláról (az 1840-es években született nemzedékről, Péterfy Jenőről, Petelei Istvánról, Radnótiról, Pilinszkyről és még egynéhány komoly szerzőről) írt, azt az irodalomhoz valóban érteni akaró ember nem kerülhette meg. A végén még Aczél Györgyre is hatással volt, mint Révész Sándor írja az Aczél és korunkban. Híve kevés volt, de ennek a válogatott körnek a tagjai mind meghatározó hatással voltak a következő időszak irodalom- és művelődéstörténeti gondolkodására. A tanítványok, mint Dávidházi Péter, előtte Bojtár Endre, Horváth Iván, Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Szörényi László, Zemplényi Ferenc – a magyartanárok egy része által heves ellenállással fogadott gimnáziumi irodalomtankönyvek írói –, s a tisztelők, mint Balassa Péter vagy Kulcsár Szabó Ernő.

1990 után nem úgy alakult az ország sorsa, ahogy elképzelte, győzött a kuruc nacionalizmus, veszített a városi polgárság létformája, de Németh Géza nem tanított hiába, a legaszályosabb időkben felmutatta, hogy másképp is lehet, és kiváló emberek követték. Magvető tudós volt.