Mi történt Magyarországgal?

Asztalszomszédom kérdezi, egy bolgár professzor. „Egyetemista koromban úgy néztünk rá, mint a Nyugatra.” Meséli, hogy máig megvannak a vinil LGT-lemezei. Meséli a múlt idejű benyomásait: szabadság (tudja persze, nagyon viszonylagos), bőség (viszonylagos), életkedv (viszonylagos). De mindenekelőtt: nyugatosság. Most meg?!

Egy szófiai olasz vendéglőben ülünk, a kulturális újságírásról szóló konferencia záróvacsoráján. A megelőző két napon több európai kolléga idézte udvarias kaccanások kíséretében azt az epizódot, amikor is Orbán három órán át tartó makacs – és mindenki számára világosan Putyint képviselő – akadékoskodása után Scholz német kancellár úgy oldotta meg a helyzetet, hogy miniszterelnökünket kiküldte kávézni. Magyarország Isten kegyelméből való tánc- és illemtanára pedig pattant a német–sorosista füttyszóra. Így aztán az Európai Tanács végre megszavazhatta egyhangúlag az ukrajnai csatlakozási folyamat elindítását.

Sikerült viszont megvétózni az Ukrajnának nyújtott ötvenmilliárd eurós segítséget, amit Orbán értelmezésében a magyar emberek – értsd: az ő és tágabb családja / üzleti köre – szájától vonnak el, holott Ukrajna nem érdemli meg, mivel józan ész szerint az lenne a dolga, hogy feltétel nélkül kapituláljon, területileg megcsonkuljon és végképp el is nyomorodjon, ez szolgálja a magyar emberek érdekeit (beleértve az ottani magyar kisebbséget). Már amennyire sikernek lehet nevezni, hogy a nyílt és pökhendi pofátlanságnak ez a foka már az amúgy lassabb felfogású európai vezetők ingerküszöbét is átlépte, és belátták, hogy a Magyarországot illető uniós alapból felszabadított tízmilliárdos szelet nem alkalmas Orbán megenyhítésére. Ukrajna így is megkapja a segítséget, csak nem az EU költségvetéséből, hanem bonyolultabb és fáradságosabb módon, összehangolt kétoldalú megállapodásokkal. Summa summarum, a világ megy tovább azon az úton, amit normálisnak tart. Orbán meg ugyanúgy egyedül marad, mint amikor Brüsszelben az üléstermen kívül kávézott.

Ami önmagában nem lenne baj. Egyéni szocprobléma, ahogy régebben mondták. De az országot teszi röhej és megvetés tárgyává. És itt már nem lehet az egy szem autokrata szidalmazásával lepöccinteni a tényt, hogy ezért az ország is felelős. Kívülről nézve érthetetlen, hogyan hagyhatjuk ezt.

Szófiában a nemzetközi kollégák udvariasak velem, meg sajnálnak is, de akkor sem értik. Kifinomult értelmiségiek, úgyhogy tudják, hogy nem illik sztereotípiák alapján ítélkezni, s ha meg vagyok hívva, nyilván nem lehetek rossz ember, de kezdem felfogni, mit élhettek át a szovjet, keletnémet, netalán bolgár szakértők, ha a nyolcvanas években meghívták őket Magyarországra, egy nyugatias szemléletű szakmai tanácskozásra. Tényleg, hogyan hagyhatjuk?

Schmitt Pál, akkor még új köztársasági elnök 2010 októberében azt mondta: „Magyarország nagy vállalkozásba kezdett ez év tavaszán, nagy változtatásokra szánta el magát, hogy a válságot leküzdve erős és büszke országgá váljon. Olyan országgá, ahol minden magyar embernek van esélye a boldogulásra, és amelyre fölnéznek a világban.” Mármost ennek pont az ellenkezője valósult meg, egyáltalán nincs esélye minden magyarnak a boldogulásra, és Magyarországra nem föl-, hanem lenéznek a világban. No persze, hol van már Schmitt Pál. Csak hát ebből annak idején se volt egy szó sem igaz. És ezt akkor kellett volna megmondani. De valamiért ebben az országban az igazság kimondása, sőt tudomásulvétele gátlás alá esik.

Az igazság tudomásulvételén és kimondásán nem azt értem, hogy akik ellenzékinek tartják magukat, uniszónóban felháborodnak, nevetgélnek vagy siránkoznak a közösségi médiában fölröppentett témákon – bőven van min –, hanem hogy tisztában vannak vele: amiben élnek, az egy gonosz és nemzetrontó rendszer. Hangsúly az utóbbi szón. Olyan rendszer, amelyik 1. tagadja a politikai szabadságot, 2. a polgárok többségét megfosztja a tehetségükkel és szorgalmukkal arányos boldogulás lehetőségétől.

Kívülről nézve az látszik, hogy Orbán nem a magyar nép akarata ellenében kormányoz úgy, ahogyan kormányoz (rosszul, sőt gyalázatosan), hanem sorra fölényesen nyeri a választásokat, és jut ismételten teljhatalomhoz. Ennek lehetséges olyan magyarázata (és szerintem az is magyarázata), hogy a választások nem szabadok és tisztességesek, nem beszélve arról, hogy aránytalanok, de akkor mért nem tiltakozik ez ellen az ellenzék? Mert nem tiltakozik, sőt engedelmesen elfogadja az Orbán érdeke és tetszése szerint újra és újra módosított játékszabályokat.

Kívülről nézve Magyarországon piacgazdaság van európai jogszabályokkal, de valójában az üzleti boldogulás legfőbb feltétele az országot vezérlő politikai-gazdasági centrumhoz való közelség és kételyek nélküli hűség. Az ellenzék ez ellen sem tiltakozik, egyrészt mert nem is látja (szótárából teljességgel hiányzik az „üzlet” szó, az olyan büdös, kapitalista fogalom), másrészt mert semmi mást nem tud elképzelni, mint hogy a gazdaság szekere akkor megy, ha az állam jól viselkedik, és elintézi, hogy menjen. Pocsék az emberek jövedelme? Ha hatalomra kerülünk (nem kerülnek hatalomra), majd mi központi utasítással megemeljük a béreket. Nincs elég forrás a gazdaságban? Majd mi kivívjuk, hogy bejöjjenek az uniós pénzek, honnan máshonnan lehetne „az embereknek” pénzük?

„Az emberek” – 2008 körül meghonosodott fideszes zsargon a) a polgárok, b) a nép, c) a nem hivatásos politikusok halmazának jelölésére –, szóval „az emberek” sűrű ellenzéki emlegetése is jelzi, hogy ebben az országban a hatalmon kívül állók is Orbán foglyai mentálisan. Két dolog hiányzik a közéletből: a szabadság odakint, és ennek vetülete, az önérzet idebent.

Van egy új téma, sőt alműfaj a YouTube-on – lengyelek, főleg fiatalok ülnek mozitermekben, isszák a kólát, dobálják magukba a popcornt, és nézik a Szejm üléseinek közvetítését. Az új képviselőházi elnök tévés műsorvezető volt, és igazi showmanként csinál bohócot a nyolc év után legyőzött PiS politikusaiból. Magyarországról nézve spekulatív fikció, egy normális alternatív világ történelme.