Meghalt a királynő

Bár alighanem II. Erzsébet volt a legismertebb nő a földkerekségen, és sok országban járt hetvenéves uralkodása idején, az emberiségnek csak igen kis töredéke találkozott vele szemtől szembe, és az Egyesült Királyságon kívül ennél is kevesebben követték a Windsor-családról érkező híreket úgy, mint közéleti fontosságú, permanens valóságshow-t. Amikor meghalt, mégis tömegek érezték szükségét közösségimédia-szerte, hogy véleményt mondjanak róla, valami komolyat és bölcset. Pró vagy kontra.

A többség persze pró, hiszen így illik, holott Erzsébet politikusként nem értékelhető, nem lévén alkotmányos felhatalmazása politikai döntésekre, személyesen pedig, mondom, rettentő kevesen ismerték közelről.

A kisebbség a rasszista brit imperializmussal szembeni ellenszenvét élte ki ez alkalomból is, holott éppen az ő uralkodása idején szűnt meg a Brit Birodalom, váltak multietnikussá a brit nagyvárosok, ekkor pályázhatott a miniszterelnökségre, 2022-ben, egy kelet-afrikai szülőktől származó hindu befektetési szakember; és egyetlen – később – kiszivárgott politikai állásfoglalása szerint a királynő az apart­heid állam elleni szankciókat pártolta Margaret Thatcher ellenében.

Volt egy harmadik fajta véleménymondó, aki azt fejtegette jellemzően, hogy meghalt egy gazdag angol öregasszony, akinek semmi gondja nem volt az életében, szép hosszú életet élt, de mi közünk hozzá? Azt, hogy fölösleges erről beszélni, lehetőleg minél hosszabban és minél több retorikai leleménnyel fogalmazták meg.

És volt a negyedik típusú kommentár, amelyik nem mulasztotta el, hogy a királyság intézményét bélyegezze idejétmúltnak, mulatságosnak és antidemokratikusnak, annak az implicit föltevésnek a jegyében, hogy a köztársaság, az jobb és modernebb – egyáltalán minek a trón, és minek ül rajta valaki, aki nem politizál, nem tesz semmi látványosat a nemzet és az emberiség javára, hanem csak úgy van meg viselkedik.

II. Erzsébet utolsó hivatalos cselekedete az volt, hogy szeptember 6-án Balmoralban felkérte miniszterelnökének Liz Trusst. Másnap – orvosai tanácsára – már Zoomon sem vett részt a Titkos Tanács ülésén, a miniszterek fölesketésén, ezért az aktust elhalasztották. Ugyanezen a napon Putyin azon élcelődött, hogy Nagy-Britannia népe ezúttal nem vett részt a kormányváltásban, azt az uralkodó elitek intézték el maguk között. Nem úgy, mint Oroszországban szokás, teszem hozzá, meg azt is: II. Erzsébet és III. Károly trónra léptetésében még kevésbé vett részt a brit nép.

Putyin megjegyzéséből nemcsak az derült ki, hogy ellensége a nyugati demokráciának (ez nem infó), hanem az is, fogalma sincs, hogyan működik egy létező demokrácia (ebben megegyezik a magyarországi művelt politizáló közönség nagy részével, legyen az akár kormánypárti, akár ellenzéki).

Akik elavultnak, abszurdnak és antidemokratikusnak tartják a monarchiát, elgondolkodhatnának azon, hogy a világ legélhetőbb és legdemokratikusabb országai között feltűnően nagy a királyságok aránya. Ráadásul négy olyan országot is az élcsoportba (Top 20) szoktak sorolni a ranglistákon, amelynek államfője éppen a brit uralkodó: az Egyesült Királyságon kívül Ausztráliát, Kanadát és Új-Zélandot. Véletlen egybeesés? Sejthetően nem.

Az alkotmányos monarchia legalább olyan jól megfér a demokráciával, mint a köztársasági államforma. Benjamin Constant írt a XIX. század elején az uralkodó „semleges hatalmáról” (pouvoir neutre), amely a bírói hatalom módjára „közvetít a működő hatalmak között”.

Kis politikatörténeti kitérő: a lényeg a liberális demokráciában a hatalmi ágak szétválasztása. Éppenséggel fontosabb feltétel a modern demokrácia kritériumának tekintett általános választójognál. (Ha csak a választójog kiterjedését nézzük, 1917 és 1930 között Németország volt Európa legdemokratikusabb állama, végig megelőzve Franciaországot és Nagy-Britanniát. Garancia volt ez a zsarnokság ellen? Nem.)

A hatalmi ágak szétválasztásának eszméje – vagy még inkább a gyakorlata – Angliából ered, Montesquieu is az ottani rendszert vette mintának. Itt már a demokrácia kora előtt létezett a hatalommegosztás: a király egyre kevésbé szólt bele a kormányzásba, vagyis a végrehajtó hatalomba, mely a miniszterelnök, illetve a miniszterek kezében összpontosult (ez évszázados és egyáltalán nem zökkenőmentes folyamat volt). A miniszterek mindinkább kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy a kormányzáshoz rászorulnak a kétkamarás parlament támogatására. Utóbbinak mint törvényhozó testületnek a fontosságát viszont mérsékelte a szintén hagyományos és természetesnek vett bírói függetlenség, a jog önmozgása, az eset- vagy precedensjogon alapuló jogrendszer. Nem kellett külön gondoskodni a bírák autonómiájáról, mint kevésbé szerencsés országokban; egyszerűen csak történeti adottság volt.

Innen kétféleképpen lehetett folytatni: először is köztársasággal, mint az Egyesült Államokban. A függetlenné vált gyarmatok elitje megörökölte az angol jogrendszert, viszont nem volt király, ezért a fékek és ellensúlyok gondosan megtervezett rendszerével (James Madison találmánya) biztosították, hogy a hatalmak kordában tartsák egymást valamely szuverén felső beavatkozása nélkül. Másfelől forradalom nélkül, a monarchia megtartásával, mint az Egyesült Királyságban. A hatalommegosztás már meglévő keretei között úgy jött létre a demokrácia – lassabban, mint Amerikában –, hogy fokozatosan kiterjesztve a választásra jogosultak körét (nagyon fokozatosan és sok harc árán; 1830-ban a felnőtt férfiak 12 százaléka szavazhatott, 1930-ban az összlakosság 61 százaléka).

Haszontalan tehát az a kérdés, hogy mi értelme van Nagy-Britanniában a királyságnak: nincs „értelme”, nem megtervezett intézmény valamilyen cél érdekében, hanem hagyomány, és egy­elő­re működik, próba-hiba alapon. Ha változtatni kellett volna rajta, akkor vélhetően változtattak volna, ahogy változtattak a választójogon, a Lordok Háza szerepén is, vagy leépítették a világbirodalmat.

Magyarországon azzal szoktak érvelni a ténylegesen arányos választási rendszer ellen, hogy a briteknél, lám, még aránytalanabb, de senki sem mondja, hogy ott nincs demokrácia. Csak hát nem azzal a céllal vannak kis egyéni választókerületek egyfordulós szavazással, hogy demokrácia legyen („próbáljuk ki, hátha beválik”), hanem abból az okból, hogy ez a rendszer alakult ki a késő középkorban, évszázadokkal az újkori demokrácia megjelenése előtt, és a demokratikus pártok korában nem lett csőd belőle. Például a már említett hatalommegosztás miatt – aminek Magyarországon nyoma sincs –, részben a nagy pártok belső pluralizmusa miatt – dettó –, és részben azért, mert a szavazói csoportok viszonylag egyenletesen oszlanak meg társadalom-földrajzilag, dettó2. Ha úgy hozná a szükség, váltanának. Nincs írott alkotmány, semmi sincs extra feltételekhez kötve.

Különben időről időre fölvetődik, hogy köztársaság kéne, és nemcsak a baloldalon, hanem a mostani konzervatív miniszterelnöknek is volt republikánus korszaka, de aztán elhalnak a föllángolások, minek bolygatni, ha így van jól.

Abban pedig, hogy jól van így, óriási szerepe van II. Erzsébetnek, aki csodálatra méltó önfegyelemmel vitte modern tökélyre a Constant-féle pou­voir neutre elvét, és csak hagyta, hogy történjenek a dolgok. Konzervatív és munkáspárti miniszterelnökök váltakoztak. A gazdaság hol felívelt, hol válságba került. A birodalom elveszett. A szigetország belépett az Európai Közösségekbe, aztán kilépett az Európai Unióból. Észak-Írországban polgárháború dúlt, aztán megállapodással ért véget. Skóciában népszavazást tartottak az elszakadásról, maradtak. A londoni The Times összefoglalója szerint Nagy-Britannia hét évtized alatt gyökeresen átalakult, ipari országból posztindusztriális ország, a világ egyik fő pénzügyi központja lett, az oktatási rendszerben is megnyilvánuló merev osztály-választóvonalak elmosódtak, az öröklött előnyöket rohamos ütemben felváltotta a meritokrácia (ez 2000 után megállt, kicsit vissza is fordult). A fehér Britannia sokszínűvé vált. A királynő mindezt rezzenéstelen nyugalommal hagyta. Soha nem szólt bele a kormányzásba; hogy a rendszeres heti audienciákon miről konzultált a miniszterelnökökkel, nem fogjuk megtudni. 2017-ben hét olyan törvényjavaslatot olvasott fel, amely a Brexitet készítette elő, az európai zászlóra emlékeztető aranypitykés égszínkék kalapot viselt, de akkor és máskor sem kommentálta egy szóval sem a fejleményeket.

Izgulékony korunkban hihetetlen és talán sokaknak érthetetlen, hogy egy hatalommal bíró ember hét évtizeden át titkolta a véleményeit – de éppen ebben rejlett a páratlan nagysága.  A hagyományokkal igazolt és törvényekkel szabályozott pompa, melyben élt, talán nem drága ár azért, hogy egy szabad politikai rendszer szilárd oszlopa volt. A tekintélye azt jelentette, hogy a demokratikus államnak van egy olyan sérthetetlen magja, ami – azaz aki – nem függ a választásoktól, tehát nem képvisel részérdekeket és csoportszenvedélyeket. Ezt az eszményt próbálta megközelíteni az 1989-es és 2011-es magyar alkotmány azzal a fogalmazással, hogy a köztársasági elnök „kifejezi a nemzet egységét”. De hogyan fejezhetné ki, és miféle egységet, amikor egy pillanatnyi parlamenti többség akaratából kerül a hivatalába? Az angol királynő pontosan azzal, hogy mindenkitől egyenlő távolságot tartott, és nem árulta el rokon- vagy ellenszenvét, azt mondta: bízom benne, népem, hogy amit tesztek, jó – én nem szólok bele, ha elrontjátok, a ti bajotok, de hosszú távon mindent lehet korrigálni. Ennél jobban nem lehet kifejezni a nemzeti egységet.

Reagant nevezték teflonelnöknek, mert kormányzatának minden kudarca lepergett róla. Erzsébet nem kormányzott, viszont megvolt benne ugyanez a teflontehetség, amivel tekintélyének károsodása nélkül át tudta vészelni leszármazottainak összes botrányát, amik közül nem is Károly első házasságának csődje, hanem a rossz életű András herceg pedofilügye volt a legveszélyesebb.

Károlyból hiányzik ez az érzék. Ami nagyobb baj: azt mondják, walesi herceg korában többször próbálta meggyőződéseit és mániáit követve kioktatni és befolyásolni a minisztereket, sőt miniszterelnököket Thatchertől Tony Blairig. Miközben lelkes környezetvédő és homeopátia-hívő, éppúgy ellensége a GMO-nak, mint az oktatási esélyegyenlőségnek, vagy bárminek, ami 1920 óta történt az építészetben. Munkabírása éppen akkora, mint az anyjáé, de jó esély van rá, hogy ő bele akar szólni a kormányzásba. És akkor oda az alkotmányos monarchia tekintélye.

1981-ben, az ünnepélyes születésnapi felvonuláson Erzsébet királynő a Burmese nevű fekete lován léptetett, amikor egy feltűnésre vágyó antiroyalista kamasz hat vaktöltényt lőtt ki felé. A durranásoktól a mén egy pillanatra megijedt, a királynő nem, megpaskolta a ló nyakát, és derűs arccal lovagolt tovább. Ilyen uralkodójuk egy ideig nem lesz a briteknek.