Reflexív irányítás

Az emberi jogok világnapja, december 10. alkalmából két laptársunkban is megjelent az Amnesty International Magyarország hirdetése, ami jó nagy, sötét, vastag betűkkel arra szólít fel, hogy „LEGYÉL MELEG*”, majd csillag után, kisebb, halványabb betűkkel következik a folytatás: „*leszbikus, biszexuális, transznemű, interszexuális, aszexuális, queer, roma, hajléktalan ember, nő, zsidó vagy menekült, az emberi jogok mindenkit megilletnek”. Ezt a civil szervezet aktivistái aztán országszerte kiplakátolták.

Az önkéntelen reakcióm az volt, hogy lesznek szívesek nem felszólítani a szexuális irányultságom megváltoztatására, honnan veszik a bátorságot; ugyanezt fordítva a kormánytól se tűrném, ha meleg volnék. Végigolvasva persze száz százalékig egyetértek a teljes mondattal, az emberi jogok mindenkit megilletnek, hát hogyne. De azért bennem marad a tüske, mert a) rosszul viselem, ha valaki akár egy másodpercig is azt érezteti velem, hogy lebecsüli a szövegértési képességeimet, és há-há, okosabb nálam, b) egész szakmai életemben arra neveltek, hogy ha valaki nyilvánosságnak ír, akkor ne fogalmazzon nyelvtanilag félreérthetően, a mondat elejéről ne derüljön ki a végén, tizenkilenc szóval később, hogy mást jelent, mint amit az olvasó feltételezett. Ez elemi udvariasság, rendesség, polgári magatartás kérdése.

Amikor az Amnesty kiposztolta a hirdetéseket a Facebookon, a visszhangok jó része – korántsem antiliberális oldalról – a „kínos”, „félresikerült”, „kontraproduktív” szavakkal volt összefoglalható, amit a szervezet posztoló reprezentánsa egyszerűen nem értett. Majd a kreativ.hu kérdésére, mégis hogyan gondolták, az Amnesty International Magyarország kommunikációs vezetője azt mondta: „A célunk az volt, hogy az óriás karácsonyi és év végi médiazajban pozitív üzenetet osszunk meg, ami arról szól, hogy az emberi jogok mindenkit megilletnek – miközben reflektálunk a nyáron elfogadott homo- és transzfób propagandatörvényre is. Ehhez ezt a figyelemfelhívó formát választottuk”, főként „az LMBTQI-jogok iránt fogékony közösséget” megcélozva.

Ami gyönyörű is volna, ha itt kereskedelmi marketingről lenne szó, ahol az eladók egy jól körülírható vevői profilt akarnának megcélozni. Csakhogy az Amnesty International Magyarország eltévesztette a műfajt. A kormányoldal részéről ez nem agresszív terjeszkedés egy szabad piacon, ahol szembeállítható vele egy másik, egy kis célcsoportnak jobban tetsző termék, hanem információs hadviselés. Az Amnesty akciója olyan, mintha valaki egy MMA-ketrecharcos ellenében kártyatrükkökkel próbálna küzdeni.

A magyar állami vezetőség ellenfele nem „az LMBTQI-jogok iránt fogékony közösség”, nem is maguk az LMBTQIA-emberek, hanem Brüsszel és általában a nyugati világ liberálisnak mondott elitje. Ez ellen folytatnak információs hadviselést, hogy megelőzzék a számukra esetleg súlyos pénzügyi (eurómilliárdok visszatartása) és politikai következményekkel (a teljes hatalomkoncentráció megbontása) járó szankciókat és más beavatkozásokat.

Az ilyen típusú információs hadviselésben pedig kulcsfontosságú módszer az, amit az orosz, illetve Oroszországgal foglalkozó szakirodalom reflexív irányításnak nevez (reflekszivnoje upravlenyije, angolul reflexive control). Alapjait a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek szovjet hadtudományában dolgozták ki. A lényege, hogy nem szembetámadjuk az ellenséget/ellenfelet, hanem erővel vagy manipulációval elérjük, hogy úgy fogja föl a valóságot, olyan premisszái legyenek, amelyekből kiindulva a számunkra kívánatos döntést hozza meg.

A magyar politikai – és politikai hatalmából fakadóan gazdasági – elit számára az a kívánatos, ha nem a hatalommegosztás majdnem teljes hiánya és az uniós pénzek maximális arányú zsebre tétele miatt támadják. Hanem politikai szempontból másodlagos fontosságú ügyekben, így a szexuális kisebbségek családjogi diszkriminációja és emberi méltóságuk megsértése miatt. Ami ronda dolog, de nem ez különbözteti meg a szabad politikai rendszert a zsarnokitól, a szabad gazdasági rendszert attól, amely a korrupción alapul.

Mindez kezdettől így volt. Emlékezzünk: 2011 első félévében, a magyar uniós elnökség idején, a médiatörvények után, az egypárti uralmat bebetonozó alkotmány keresztül-erőszakolása idején az volt az elbeszélés, hogy „Brüsszel” azért bánt „minket, magyarokat”, mert ragaszkodunk a hagyományos keresztény családmodellhez. Holott nem azért bántotta az Orbán-kormányt. 2014 után a védekezés mindinkább átment az Európai Unió bomlasztásának műveleteibe. A „nemzeti szuverenitás” hirdetésének indoka eleinte a bevándorlás- és menekültpolitika volt, főleg a kvótarendszer. Majd amikor ez kifáradt, átvette helyét a „genderőrület” és a nemváltó műtétek elleni tiltakozás – ez befelé a racionalitáson inneni félelmeket használja ki halálos biztonsággal, kifelé jó ürügy annak leplezésére, hogy mit is jelent az uralmi elit számára a nemzeti szuverenitás: a hatalomkoncentrációt, a gazdagodást uniós pénzekből, az orosz, kínai s olykor az azeri érdekek szolgálatát.

A nyugati elitek a betáplált premisszákból kiindulva felháborodnak a melegellenességen, amúgy teljes joggal, ahogy rendes emberhez illik; és éppen ez a cél, mert a jogos morális felháborodástól nem marad szellemi kapacitásuk, hogy a rendszer lényegével foglalkozzanak. Némely naiv civil jogvédők pedig nem veszik észre, hogy mivel állnak szemben, és úgy élik bele magukat a kormánynak kívánatos szerepbe: szállítják a szélsőséges szöveget, csupa nagybetűvel, gondolván, hogy aki nekik fontos, az úgyis érti, a többi meg nem érdekes. Így játszanak a szabadság ellenségeinek kezére.

Záró komment: bár a föntebb leírt művelet ránézésre a reflexív irányítás tankönyvi példája, természetesen nem gondolom, hogy a hazai döntéshozók orosz katonai szakirodalmat olvasgatnának. Hogy ez a taktikai gondolkodásmód milyen csatornákon jutott el Budapestre, azt talán a jövő történészei deríthetik ki – ha ebben a titkolózós magyar világban az efféle dolgokról bárhol fennmarad bármilyen dokumentum.