Élet és Irodalom,
XXXIV. évfolyam, 4. szám, 1990. január 26.
SZÉKY JÁNOS
Leváltották a tévéhíradó és A Hét főszerkesztőjét, Aczél Endrét, helyébe kinevezték az újat, Pálfy G. Istvánt. Az illetékes testületek máig nem indokolták meg elfogadhatóan a döntést. A végrehajtás módját és a megokolás hézagosságát sokan kifogásolták a szakmán belül is, kívül is.
Csurka István egy reggeli rádióműsorban jegyzetet olvasott föl az esetről és körülményeiről. Tartalma így summázható: 1. Aczél Endrét joggal váltották le szakmai és politikai vétkei miatt. 2. A leváltást — a pénzéhez és beosztásához ragaszkodó Aczélon kívül — „egy törpe kisebbség” kritizálja, mely hozzászokott, hogy gátlástalanul érvényesítse érdekeit. 3. Ez a kisebbség félrevezeti a magyarságot. 4. Viselkedésével hozzájárul, hogy az ország anarchiába zuhanjon, vagy — ha máris itt a káosz — súlyosbodjék a válság. 5. „Mi jöhet erre? Terror. Katonák. Vér és végső összeomlás.”
A szakmában és a szakmán kívül, érdekeltek és nem érdekeltek közül sokan úgy találták, hogy a jegyzet tartalma, hangvétele, retorikája alkalmas a gyűlöletkeltésre. Nacionalizmust emlegettek, antiszemitizmust, boszorkányüldözést, SZDSZ-ellenes és antikommunista uszítást, alkotmányellenes gondolatokat.
Egy konkurens párt egyik vezetője időgéphez hasonlította Csurkát, mert visszarepítheti az MDF-et 1938-ba. Csurka István ugyanis a Magyar Demokrata Fórum elnökségi tagja.
Az MDF elnöksége az első tiltakozások után mindenki tudtára adta, nem kommentálja az esetet, Csurka majd válaszol, „tekintettel arra. hogy (…) a jegyzet írói munkásságának részét képezi.” A válasz napokig késett.
Aztán megjelent az írott bírálatok sorában az első, amely a lehetséges sértettek körét a zsidóságra szűkítette. (Magyar Zsidó Kulturális Egyesület vezetősége: Néhány kérdés Csurka Istvánhoz, Magyar Nemzet, január 19.) Csurka ekkor — mondhatni: erre — írta meg válaszait, egyet a Magyar Zsidó Kulturális Egyesületnek, egyet általánosságban. Mindkettőt úgy, mintha zsidó–antiszemita ütközésről lehetne pusztán szó. Leszögezte: „Én nem vagyok antiszemita.” Ezzel pedig — az MDF elnökségének fogalmazása szerint — „elhatárolta magát nyilatkozatának minden rosszindulatú félremagyarázásától”. (Szerintem az elnökség magyarázta félre a bírálatokat — remélem, jóindulatúan. Csurkát ugyanis nemcsak antiszemitizmus örvén támadták.)
Hogy a „törpe kisebbségen” ki értendő? „Kissé csodálkozom, hogy ez magyarázatra szorul — fejtegeti Csurka az MZSKE-nek írt levelében. — A hatalmon lévők törpe kisebbségére gondolok. Az egész magyar kulturális irányítást, cenzúrát és telekommunikációt a kezében tartó és hatalmához görcsösen ragaszkodó számszakilag és szellemileg törpe kisebbséget (sic!), amely hatalmát a bolsevista érában szerezte, és bolsevista módszerrel akarja megtartani.” Nos, ha elfogadjuk Csurka magyarázatát, akkor el kell hinnünk például, hogy ezért mondott le, nyilván rosszindulatból, a Vasárnapi Újság két műsorvezetője: ez ellen tiltakoztak, nyilván rosszindulatból, az országos napilapok, meg ötven rádiós újságíró; ezért kellett az MDF elnökségének foglalkoznia a témával; ez keltett félelmet és döbbenetet — mint a Néhány kérdés tanúsítja — „a magyar zsidóság széles rétegeiben”. Róluk egyébként Csurka István nem tételez föl rosszindulatot, sejthető, hogy ők valamiféle sajnálatos félreértés áldozatai.
Mondhatnánk: furcsa író az olyan, akit ennyire félre lehet érteni. És éppen itt a bökkenő. Ha az MDF elnöksége úgy véli, hogy a Csurka-féle rádiójegyzet írói mű (és semmi más), akkor kegyetlen ítéletet mond Csurka mint író fölött.
A szöveg ugyanis minden szempontból rossz. Nyelvezetében tarkán keverednek az ötven évvel ezelőtti sajtóklisék („Ébresztő, magyarság!”) a negyvenévesekkel („nagy népi tömegek”) és a legújabbakkal („népnyúzó pénzügyi lobby”). Csurka nem veszi észre saját szövegében a szemantikai zavart („magyarkodásnak nevezték az Erdélyről műsort készítőket”), a képzavart („a tanácsi szervezet béna, és ejtőernyőket keres az ócskapiacon”). A telekommunikáció szót (magyarul: távközlés) következetesen összetéveszti a tömegkommunikációval.
A logikus érvelés hiányát most nem hánytorgatom föl, megtette más is. Fontosabb a publicisztika egyik fő mesterségbeli szabályának megsértése. Ha valaki ilyen hévvel szid egy embercsoportot, akkor ne hagyjon a szövegben ennyi feloldatlan metaforát. Magyarán: vagy ne kunbélázzon le senkit, vagy tisztázza, kiről beszél. Ne bízza a hallgatókra, mert netán még félremagyarázzák mondandóját. Ha nem akarja, hogy antiszemitának lássék, kerülje a látszatot.
S ezzel már kezünkben az állítólagos és a valódi félreértések kulcsa. Végezzünk egy kis tartalomelemzést. Ki sorolható a jegyzet szerint a Rosszak kategóriájába?
— Aczél Endre, aki „ekkora cirkuszt képes csinálni a saját kis állásügyéből”;
— a tévéhíradó és A hét ama vezetői, vezető riporterei, akik „egy szempillantás alatt megfeledkeznek arról, hogy mit tettek a már szétesett Kádár–Aczél rendszerért”, akik — egyéb bűneiken túl — „hazudtak, hazudtak és hazudtak”;
— „a fél magyar sajtó”, mely „ehhez csatasorba áll”;
— „egyesek, köztük a demokrácia legradikálisabb élharcosai is”, akik „nem átallják” az Aczél-ügy-gyel „traktálni a közvéleményt”;
— azok, akik „rágalmak özönével lehetetlenné tesznek nép-nemzeti gerincű magyarokat”;
— a „klikkekhez, szektához” tartozók;
— „egy törpe kisebbség”, amely „el tudja fogadtatni az egész társadalommal, hogy csak az ő igazsága az igazság”, vagyis:
— „ez a magyarságnak mutatott, most radikálisan liberálisnak mondott irányvonal, amely ugyanazokból a marxista–lukácsista bbbaloldali gyökerekből táplálkozik, mint a Kádár–Aczél-korszak-ban”. (A három b betűvel a hosszas ajakzárat próbáltam érzékeltetni; Csurka ugyanolyan indulattal mondja ki a baloldali szót, mint más a hasonlóan kezdődő illetlenséget),
— „új Lenin-fiúk”, akik ma „Lenint szidják”;
— „kunbélák”.
(Már-már érthetetlen, miért hallották bele a szövegbe némely rosszindulatúak a zsidó jelzőt is.)
A drámában közvetlenül nem vesz részt, de a Rosszak oldalán található például az MSZMP és az MSZP („főleg vidéken”), „Budapest városállam”. Grósz Károly, valamint a népnyúzó pénzügyi lobby.
Velük szemben: „Mi, magyarok”, „a magyarság nagy népi tömegei”, „ez a kivérzett, összekuszált lelkű, sokszorosan megalázott magyar nép”, a „nép-nemzeti gerincű magyarok”, és végül: „a józan közép”.
Csurka István író célpontja tehát egy marxista–lukácsista, baloldali gyökerekből táplálkozó, liberálisnak mondott, szélsőséges, nem józan, hazudós, a demokrácia legradikálisabb élharcosait is magában foglaló, klikkekben szerveződő, a fél magyar sajtót felsorakoztató, nem magyar, nem népnemzeti gerincű, Kun Béla-lelkületű, budapesti, Aczél Endre ürügyén véres terroruralmat provokáló törpe kisebbség, amely mégis el tudja fogadtatni velünk, magyarokkal, az egész társadalommal, hogy csak az ő igazsága az igazság. (Hogyan? — Sz. J.)
Mármost ez valóban nem antiszemitizmus. Nem feltétlenül kellenek hozzá zsidók. Az ellenséget természetesen sosem lehet egészen pontosan meghatározni, de gyakran beletartoznak „a zsidók” is. E politikai nézetkörrel bárki megismerkedhetik felnőtt korára, ha eleget forog az életben. Számtalan árnyalata van. Képviselőit valamennyi társadalmi rétegben megtalálhatjuk. Ez a nézetkör csupán két erőt ismer a magyar társadalomban: Bennünket és Őket, akik nem olyanok, mint Mi. Most Ők szívják a vérünket, de majd ha …
Ez pontosan az, amitől Antall József olyannyira óvott az MDF legutóbbi országos gyűlésén: kocsmapolitika.
A kérdés tehát nem az, hogy Csurka István igazából, félreérthetetlenül kit szeret és kit gyűlöl, hanem:
— Jó író létére miért ír most ilyen rosszul?
— Ha néhány éve tisztes érdemeket szerzett mint ellenzéki személyiség, miért politizál most ilyen alpárian?
— Miért vállalja az MDF elnöksége azt a képtelen állítást, hogy egy politikus politikai publicisztikája nem politikai cselekedet?
— Milyen lehet az MDF elnökségének véleménye a magyar társadalomról, ha úgy gondolja, hogy az ilyen stílusú politizálás inkább használ az MDF-nek, mint árt?
Ha pedig mindezt olyan emberek teszik és mondják, akik le akarják küzdeni a mostani erkölcsi válságot, és új szellemi korszakot akarnak nyitni, csak annyit kérdezhetek, némi aggodalommal: milyenre tervezik az új erkölcsöt, és meddig tart majd az új korszak?