A maximum

Salman Rushdie-nak

A temetés napjáig furcsán éreztem magamat. Nem nevezném szégyenérzetnek: tavaly ősz óta kénytelen voltam hozzászokni, hogy nemcsak az úgynevezett „rendszer” képviselői (vagyis „ezek”) mondanak nyilvánvaló ostobaságokat és bizonyíthatóan nem igaz dolgokat a legcsekélyebb gátlás és lelki zavar — tehát szégyenérzet — nélkül, hanem olyanok is, akik világéletükben szívből utálták a rendszert, vagy legalábbis így tartják magukról. Akkor viszont — gondoltam többször — nekem is kényelmesebb, ha igyekszem nem szégyenkezni ama tömérdek vétség és disznóság miatt, amit lustaságból, kényelemszeretetből vagy tudatlanságból eddig elkövettem vagy — vélhetően — még ezután követek el. A szégyen nincs divatban — vontam vállat.

A temetés napjáig inkább úgy éreztem magamat, mint egy nyolcéves gyerek, amikor új lakóhelyén a többiekhez akar csapódni, és meglepve tapasztalja, hogy ebben a társaságban kicsit más szabályok szerint játsszák kedvenc játékait. Hendikep. Például sokáig azt hittem, hogy a tárgyi tévedés rossz dolog, túl sok hamis állítás tönkreteszi a kritikus vagy a közíró hitelét és áthúzza mondandóját. Amikor néhány hónapja egy nívósnak mondott szerző igen keményen megbírált egy lapot, melyhez engem érzelmi és szakmai szálak fűztek, és három egymás utáni mondata három bizonyíthatóan hamis, illetve téves állítást tartalmazott, én az első vértolulás elmúltával olyasmit zörögtem, hogy „még ha valamiben igaza van is, civilizált országban ilyen embert nem vesznek komolyan”. Amire olyan választ kaptam a szellemi közösség tekintélyes tagjaitól, hogy „az egy nagyon rendes gyerek”, és „nem ismered elég jól”, és „majdnem igaz, amit mond”, és „ne vadítsuk el”. Gondoltam, most ezek a játékszabályok, de mire kitisztult bennem, hogy semmi kedvem betartani őket, megint fordultak egyet az események, és már késő volt. Maradt minden annyiban. Tavaly mindezt talán még szégyelltem volna.

Csupa rendes gyerek vesz körül, gondoltam a temetés napjáig. Csupa rendes ember, csak én látom némelyiket agresszív tahónak, kocsmai hőzöngőnek, amatőr szélhámosnak. Nem szabad, hogy megtévesszen, ha ellenfelüket moslékot szürcsölő disznóhoz vagy döglött kutyából előmászó rovarhoz hasonlítják, ha az ellenvéleményt nem a másik ember nézetének, hanem mocskolódásának, alattomos galádságának, nemzetárulásnak tekintik, ha minden olyan nyilatkozatról vagy intézkedésről, ami nem tetszik nekik, „megdöbbenéssel és felháborodással” értesülnek, hogy mindennemű érvelő párbeszédnek még a lehetőségét is kizárják (ha az Országos Sajtószolgálat közleményeit olvasom, szinte látom magam előtt X párt mozgalom, társaság Y helyi szervezetét amint testületileg olvassa az újságot egy nagy szobában, és egyszercsak: DÖBB). Ilyenek a szabályok gondoltam. És mennyivel vagyok jobb őnáluk?

Akkor is kényelmetlenül éreztem magamat, amikor Nagy Imréről volt szó. A temetés előtti néhány hétben mind többször találkoztam a „példaértékű útmutatás”, az „örökség”, a „szocialista reformpolitika szimbóluma” kifejezésekkel. Ebből arra következtettem, hogy itt egy sereg okos ember hirtelen megismerte és megértette Nagy Imre életművét, míg bennem sehogy sem állt össze a kép. Illetve a szobor. Írásait, beszédeit nehezen tudtam elolvasni, és sovány eredményre jutottam — „nézetei a marxizmusra, sőt mondhatnám a marxizmus-leninizmusra korlátozódtak”, ahogy egyik vádlott-társa mondta, vagyis nem volt nagy elméleti személyiség, nem is az volt a hivatása. Azt se tudni, véltem, hogy milyen politikus lett volna, ha „rendes” viszonyok között cselekedhet, nem pedig végletes szituációkban, mint két miniszterelnöksége idején. A visszaemlékezések nagyon tisztességes és szeretetre méltó emberről szólnak, és az igazságtalanságnál, amely őt érte, nincs nagyobb igazságtalanság a földön — a politikai örökség azonban más dolog. Hiányérzetem volt. Mintha félig elégett papírlap volna a kezemben, rajta egy függvénygörbe meg a képlete, a görbéből csak szakaszok maradtak meg, a képletből csak néhány betű, egy hatványkitevő, egy gyökjel, de másoknak ennyi is tökéletesen elég volna. Talán látták az eredeti ábrát, és értik is, de nem tudják vagy nem akarják érthetően elmondani, mi volt az. Talán azt hiszik, eleget láttak. Talán nem láttak eleget. Talán én látom rosszul.

Az ív a temetés napján egészült ki, ekkor jöttem rá a képletre. Hogy a temetés fordulat volt-e, nem tudom. Nekem 1989. június 16-án, este kilenc táján következett be a fordulat. Nem is fordulat — helyrezökkenés. A televízióban, egy dokumentumfilmben elhangzottak Nagy Imre utolsó szavai. Nem a romantikus apokrif („attól borzadnék legjobban, ha gyilkosaim rehabilitálnának”), hanem az, amit egy ismeretlen személy ismeretlen céllal filmre vett.

A kitüntetett pillanatok inflációjának idején is hajlamos vagyok csodának tekinteni ezt a pillanatot.

A tévének erkölcstelenítő hatása van: miféle világ az, ahol lehetséges, hogy fotelban elheverve, lyukas zokniban, tréningruhában ásítozzak árvizeken, szemléljek véres holttesteket, halljam egy halálraítélt utolsó szavait? Minden halál csoda, tulajdon halálunk pillanatáig — mondta egy amerikai szerző. Miféle világ az, ahol már ez sem igazán igaz?

De: a halálraítélt gondolkodó ember. A halálraítélt ártatlan. A halálraítélt tudja, hogy azért hal meg, ami ő maga. A halálraítélt talán az egyetlen politikus Magyarországon — a polisz egyetlen tagja —, aki szabadon cselekvő alanyként dönthetett magáról is, másokról is. A halála előtti napon autentikus a léte — mintha egy Heidegger-fejezetből lépett volna elő. Ez a pillanat a függvény maximuma. A legkomolyabb ember Magyarországon, életének legkomolyabb pontján.

Nekem ez a pont hiányzott. Az abszolút komolyságé. Egész tudatos életemet ez után a pillanat után éltem le, különféle játékok különféle szabályait próbáltam (vagy meg se próbáltam) elsajátítani, s mint mindenki más, kerestem valamit, amit komolyan vehetek. Lenéztem embereket, mert komolyan vettek olyasmit, amit én nem, fölnéztem rájuk ugyanazért, és csodálkoztam, hogy mások nem az én játékomat játsszák. Sejtettem, hogy ez nem jó állapot, hogy valahol létezik olyan komolyság, amely nem viszonylagos, hogy nemcsak változékony játékszabályok vannak, hanem mozdulatlan törvények is.

Mit mond ezen a ponton Nagy Imre? Hivatkozik a nemzetközi munkásosztályra, mert kommunista (nem mindenki az). A nemzet kezébe teszi le sorsát, mivel magyar (nem mindenki az). De a legtöbbet — és csakugyan utolsó szavaiban — két dologról, az eljárásjogi szabálysértésről és az objektív tények figyelembe nem vételéről szól. Az iszonyatos huszadik századi magyar történelem egyik mélypontján, távol minden törvényességtől, egy tényéktől irtózó közegben, meggyötörve, reménytelenül, két fegyveres őr között, Sztálin Moszkvája, Rákosi Budapestje és Snagov után, amikor minden, de minden eltávolítaná Európától, a nyugati civilizációtól, azt a két dolgot — két eszményt — idézi föl, amiben — amelynek révén — ez a civilizáció, ha nem is mindenütt, ha nem is mindig, összes bűnével, gyalázatosságával és visszaesésével együtt, de különb a többinél. Az egyik a jog (amelynek ha hátat fordítunk, minden bizonytalanná válik, amint Grotius mondta.) Ezen belül is az emberi jogok garantálásának és kényszeríthetőségének rendszere, magyarán és nem szakszerűen: hogy az embert ne lehessen fogva tartani és megölni azért, amit gondol, vagy amit róla gondolnak. A másik ezzel függ össze: a tény, az objektív igazság fogalmáról van szó, arról a nyugati közmegegyezésről, mely szerint valamely állítás nem attól igaz, hogy Marx, a Beatles, Khomeini, Vida Ferenc, Nagy Imre, Grósz Károly, az MDF elnöksége vagy Széky János mondja, hanem attól, hogy van-e a valóságban olyan mozzanat, amelynek ez az állítás egyértelműen megfelel: és akinek módjában áll más emberek sorsára hatni, annak kötelessége tisztelni a tényeket, különben hiába rendes ember, hiába jó magyar vagy jó angol, hiába hisz Istenben vagy a kommunizmusban, semmi biztosíték nincs rá, hogy nem követ el gazságot.

A többi: vér, játék és magánügy. Nem tudom, mi az a nemzeti megbékélés, kinek kell megbékélni kivel és mivel. Nekem elég volt egy pillanatnyi komolyság is.