Jelen, 2023. február 4.
A feledés fátyla mögött
RÉVÉSZ SÁNDOR
Mi már a haladár Adytól vélünk tudni Magyarország „ázsiai állapotairól”, holott ezt a szóképet a régen elfelejtett „ókonzervatív fekete báró”, Sennyei Pál vitte bele a köztudatba. Amikor a 48-as és a 67-es alapon állók harcáról szólt a politikai élet, egy maroknyi konzervatív arisztokrata 47-es alapon képzelte el Magyarország modernizálását. A lehetetlen küldetés donkihótéi közül magasodott ki Sennyei Pál.
Főnemesi családba született 1824. április 24-én. A család vagyona jóval kisebb volt, mint múltja és tekintélye. Élete első évtizedét a zempléni családi birtokon töltötte, aztán a gimnáziumi tanulmányokra fölküldték őt Budára és Pestre. A kassai akadémián tanult jogot és fizikát. Apja, Sennyei Károly 1841-ben meghalt. Pál ötödik gyereknek született, volt nála idősebb fiútestvér, a családi hitbizomány kezelését mégis a tizenhét éves ifjúra bízták, mert az alapító rendelkezése szerint ez a feladat nem a legidősebb, hanem a legtehetségesebb örököst illette.
A kiemelkedő tudású, koraérett ifjú már tizenhét éves korában Zemplén vármegye tiszteletbeli al-, egy évvel később pedig főjegyzője lett. Hamarosan fölvitték a Helytartótanácsba titkárnak. 1846-ban már a kancellárián lett tiszteletbeli elnöki titkár. Osztályokat vezetett, elsősorban a törvények előkészítésében, az országgyűlési munkálatok jogi megalapozásában vett részt. Alig múlt húsz éves, amikor udvari kamarás lett.
Regalistaként, azaz királyi meghívólevéllel vett részt az 1847-48-as pozsonyi országgyűlésen, a forradalom után pedig, 1848 júniusában családi birtokán, Királyhelmecen megválasztották képviselőnek. Szeptember 4-én Kossuth Lajos nagy beszédben reagál a császár leiratára, amelyben korlátozza Magyarország márciusban kivívott önállóságát. Küszöbön áll Jelačić támadása. Kossuth indítványai előre vetítették a fegyveres harc kitörésének lehetőségét. „Ez indíványok ellen senki sem szólott, egyedül Sennyei Pál inti a házat óvatosságra, miután a dynastiatóli elválás a trónra is vészt hozhat, de a nemzetre nézve szerinte minden esetre veszélyes leend.” (Nemzeti Újság) Kevesen voltak, akik egyetértettek vele, és senki, aki abban a hangulatban Kossuth ellenében fel mert volna szólalni.
Október 4-én a császár feloszlatta az országgyűlést, a képviselőház érvénytelennek nyilvánította a feloszlató rendeletet, Sennyei lemondott a mandátumáról, és visszavonult zempléni birtokára, amelyet azonban decemberben elkoboztak tőle, mint hazaárulótól. 1849 elején megjelent Windischgrätz császári főparancsnok előtt, és biztosította a császárt hűségéről. Föl is ajánlottak neki hivatali állást, ezt azonban nem fogadta el. A világosi fegyverletétel után ismét visszavonult a családi uradalomba, amelyet a szabadságharc bukása után visszakapott Ferenc Józseftől.
Egyik vezető személyisége lett annak a konzervatív arisztokrata körnek, amely a szabadságharc bukása után szinte azonnal munkálkodni kezdett Bécs és Magyarország kiegyezése érdekében. Ez a császárhoz hű csoport maradt az egyetlen szervezett politikai erő Magyarországon. Egyfelől megtagadták a forradalmat, másfelől nem értettek egyet az abszolutizmust igazoló tétellel, hogy a lázadással Magyarország elvesztette jogát önmaga kormányzására. Nem értettek egyet a németesítő törekvésekkel, még kevésbé az ország közigazgatási széttagolásával, amely előrevetítette Magyarország feldarabolásának lehetőségét. Ami az 1848-as vívmányokból Bécs egyetértésével megmaradt – a jobbágyrendszer felszámolása, a közteherviselés, a törvény előtti egyenlőség, az ősiség eltörlése –, azt azoknak az ókonzervatív arisztokratáknak is kész tényként kellett elfogadniuk, akik ezekért nem lelkesedtek. A konzervativizmus tartalma így lényegében nem volt több, mint az 1847-es kormányzati rendszer visszaállításának az igénye, kétfrontos harcban Béccsel és az 1848-49-es Magyarország népével.
Az 1850-es memorandum, amelynek megszövegezésében Sennyei is részt vett, ezt a kettőséget tükrözte. „Bel- és külföldi bűntársakkal szövetkezett önző izgatóknak sikerült elferdíteni a magyar nemzet többségének, békés és alkotmányszerű kifejtésére irányzott törekvését…/…/ Nem találjuk az ország népeit kiválólag jellemző királyi s dynasztiai érzelmet a forradalom és háború által kebléből kiirtottnak. Erősen gyökerezik az millió szivek legmélyebb fenekén… /…/ Förgeteghez hasonlólag vonult el a forradalom a magyar jogtér felületén, s bár vihara sok régit sodrott el s tépett ki gyökerestül, a jogtért magát elragadni képes mégsem vala. Csak helyből mozditvák, de nem megsemmisitvék azon alapok, mellyeken Magyarországban a királyi szék és alkotmány olly sokáig szilárdul feneklettek.” A memorandumot a császár is, a magyarországi közvélemény is elvetette. Az azt közlő Pesti Napló is elhatárolódott tőle.
A konzervatív csoport visszahúzódott. Ezekben az években Sennyei különféle egyesületekben és a Magyar Tudományos Akadémia igazgatóságában tevékenykedett. A magyar tudomány, a hegyaljai borászat, a Tisza-szabályozás ügyét igyekezett előmozdítani. 1857-ben újabb memorandum készült, amelynek aláírói már szélesebb platformot képviseltek, még Eötvös Józsefet is sikerült rábeszélni az aláírására. De ezt is elvetették az udvarban.
Az évtized végére azonban megváltozott a helyzet. A rendszer csődöt mondott, a császárságot sorozatos kudarcok érték Itáliában és másutt. Magyarország forrongott. Az elnémított politikai erők egyre inkább aktivizálódtak, sokan visszatértek az emigrációból, s az éledező erőket a konzervatívok igyekeztek magukhoz kötni azzal, hogy ők vannak olyan viszonyban Béccsel, ami a kiegyezést lehetővé teszi.
Ferenc József és a konzervatívok szövetségre léptek. Ennek gyümölcse volt az 1860-ban kiadott Októberi Diploma, az első kiegyezési kísérlet, amely kudarcra volt ítélve, mivel csak a konzervatívokkal köttetett meg. Hiába helyezték ismét alkotmányos alapra Bécs és Magyarország viszonyát, hiába állították fel ismét az ország- és tartománygyűléseket, hiába számolták fel az ország széttagoltságát, hiába ünnepeltették magukat a konzervatívok, akik rögvest jelentős állami pozíciókba jutottak, az ország túlnyomó többsége elvetette azokat a szűk kereteket, amelyekbe az Októberi Diploma az ország szuverenitását szorította.
Sennyei is ekkor emelkedett magas állami tisztségbe. A Helytartótanács első alelnöke lett. Nem maradt az sokáig. A konzervatívok nem tudták megakadályozni, hogy a császár a szőrével, a birodalmi centralizációt erősítő Februári Pátenssel próbálja gyógyítani a kutyaharapást. Sennyei már májusban lemondott a tisztségéről, nem várta meg az Országgyűlés feloszlatását és a „provizórium” bevezetését, amely a császár kétes ígérete szerint provizórikusan ugyan, de ismét abszolutista uralom alá vetette az országot.
Sennyei ismét kivonult a közéletből, és 1865 júliusában tér vissza, miután a katonai bíráskodást felfüggesztették, a Helytartótanács eredeti hatáskörét helyreállították, előkészítették a magyar Országgyűlés összehívását. Már megjelent Deák Ferenc kiegyezést megalapozó húsvéti cikke.
Ekkor Sennyeit főtárnokmesternek nevezik ki, ami azt jelentette, hogy – nádor híján – ő lett a Helytartótanács elnöke, gyakorlatilag a magyarországi közigazgatás első embere. Ő szervezte meg és vezette az ország kormányzatát, ő készítette elő az Országgyűlés egybehívását és az alkotmány helyreállítását. Ekkor érvényesülhetett politikai tehetsége, kivételes munkabírása, hivatalnoki gyakorlottsága. Kulcsszerepe volt az 1866-os éhínség leküzdésében és a porosz-osztrák háborúra való felkészülésben.
Politikai hatóköre kitágult, képességeit széles körben elismerték. A kiegyezés folyamata együttműködésre ítélte a konzervatívokat és a liberálisokat, a forradalom és szabadságharc ágenseit és ellenségeit. Sennyeit és régi ellenlábasait: Deák Ferencet, Andrássy Gyulát, Lónyai Menyhértet.
Sennyei a kiegyezést előkészítő osztrák-magyar értekezletek egyik meghatározó résztvevője volt, akinek törhetetlen udvarhűsége és a Deák-pártra is kiterjedő megbecsültsége egyaránt magasívű politikai karriert ígért a dualista Monarchiában. Az 1865-ös választásokon liberális-konzervatív koalíció reményében a Deák-párt jelöltjeit támogatta. Ő lett a főrendiház elnöke, de a szabadelvű többség elutasította a liberális-konzervatív koalíciót, így nem került vezető pozícióba. A konzervatívok nélkülözhetetlenek voltak a kiegyezés folyamatában, és ők voltak a legelkötelezettebbek Bécs és Magyarország kiegyezése mellett, de végső soron saját marginalizálódásukhoz asszisztáltak, miután a szabadelvű alapon létrejött rendszerben a ’48-as ellenzékkel legélesebben szemben álló erőként nemigen maradt mozgásterük. „Mindent elkövetett, ami a nemzet és a fejedelem közti kibékülésre és ezzel az ő bukására vezethetett“ – írta Sennyeiről nekrológjában Kónyi Manó.
Amikor megalakult az Andrássy Gyula vezette szabadelvű kormány, Sennyeit természetesen fölmentették a Helytartótanács vezetése alól. Főtárnokmesteri címét meghagyták, de azzal akkor már semmilyen hatalom nem járt. Viszont a Lipót-rend nagykeresztjével elismerték az érdemeit, és a Rotshcildok pénzéből akkor megalakuló Magyar Általános Hitelbank elnöke lett.
A Deák-párton belül szervezte és vezette a konzervatív frakciót. Valójában pártkülönbség nélkül tisztelt vezére lett a konzervatív töredéknek. Kevesen álltak mögötte, mégis az Országgyűlés legnagyobb tekintélyű képviselői közé tartozott.
1872 októberében mondta el leghíresebb beszédét: „Legyen szabad a t. házat nemzetünknek egy sajátságos jellemvonására figyelmeztetnem. E nemzet, mely hévvel felkarol mindent, ami nemes és magasztos, a legnagyobb lelkesedéssel kész az előrehaladott eszmék és a kor civilisatiójának reformját könnyűséggel elfogadni; de ép oly nehézkes – hogy ne mondjam – közönyös ezen eszméknek a foganatosítás, a végrehajtás terén való assimilatiójára. Innen van az, hogy midőn törvénykönyvünkben még régi időkben is találunk intézményeket, melyek az akkori fogalmak szerint a kor színvonalán állottak; midőn mai nap a reformokra nézve in theoria majd nem a legszabadelvűbb állásponton vagyunk: a végrehajtás terén, különösen a társadalom magasabb hivatását illetőleg, tekintve a családi körben való nevelést (…), az egészségügyet, a szegényügyet, a községi és rendőrségi ügyet, a vidéki forgalmi ügyet, majdnem ázsiai állapotokkal találkozunk.”
Az „ázsiai állapotok” ettől kezdve közkeletű kifejezés lett a magyar politikai közbeszédben. Ez az idézet jelzi, hogy Sennyei nem mindenben képviselt konzervatív álláspontot. Viszont ezekben az esetekben is sikerült a többséggel szembekerülnie. Éppen a technicista, centralizáló, etatista modernisták vonalát követve sürgetett olyan egységes állami közigazgatást, amelyben az állam fejlesztő akarata töretlenül érvényesül, azt nem gátolják helyi érdekeket képviselő választott testületek és tisztségviselők, önkormányzatok. Ezzel persze a konzervatív főnemesekkel szembenálló köznemesség vármegyei bázisát is megtámadta.
Kormányválságok idején Ferenc József mindig konzultált vele. Az 1874-es kormányválság, a Deák-párt megrendülése idején is megához hívatta őt az uralkodó Tisza Kálmánnal és Lónyaival együtt, és Sennyeivel tárgyalt a leghosszabb ideig. De mivel a Deák-párt válságából a balközép ellenzékkel alkotott fúzió vezetett ki, csak a balközepet vezető Tisza lehetett a nyerő.
A fúzió után Sennyei ellenzékbe vonult. Ennek ellenére 1877-ben, amikor a gazdasági kiegyezés megújításában és a jegybank ügyében Tisza kudarcot vallott, ismét felmerült a lehetősége annak, hogy Sennyei legyen a kormányfő. Ferenc József meg is bízta őt kormányalakítással, de ez valószínűleg csak politikai színjáték volt, miként Tisza lemondása is.
Sennyei vesszőparipája volt a takarékos, a kiadásokat szigorúan kézben tartó állam. Ennek jegyében javasolta az önálló magyar hadsereg megszüntetését. Nem volt vele nagy sikere. A közös hadseregre költött pénzt csökkentéséért is harcolt, ezzel pedig a császár haragját vívta ki.
Népszerűtlen álláspontjait, melyekkel kiérdemelte a „fekete báró” nevezetet, olyan színvonalasan képviselte, hogy muszáj volt tisztelni őt, ha kedvelni nem is nagyon lehetett, mert merev viselkedésű, nehezen megközelíthető, rátarti úr volt.
Kiemelkedő szónok volt, de nem olyan romantikus-patetikus, mint Horvát Boldizsár, nem olyan lehengerlő, szellemes debatter, mint Szilágyi Dezső, hanem a maga úri módján. Szabatosságával, választékos kifejezéseivel, elegáns előadásmódjával, szónoklatai kimunkált megszerkesztésével érte el szónoki sikereit abban a házban, ahol az őt megtapsolók nagy része egyáltalán nem értett egyet vele.
1877 táján már jelentkeztek nála a tüdőbaj tünetei. Az 1878-1881-es ciklust a kevesebb elfoglaltságot igénylő felsőházban töltötte, és 1881-ben szerzett képviselői mandátumával is csak kisebb mértékben tudott élni. A költségvetési vitákban mindenesetre félholtan is részt vett, és harcolt a takarékosabb államért.
1884-ben javult az állapota. Ekkor visszatért a felsőházba és annak elnöke lett. Kulcsszerepet játszott a felsőház megreformálásában. 1885-ben országbíróvá is kinevezték. Ez valamikor az egyik legfontosabb állami méltóság volt, de a kiegyezés után már csak hatáskör nélküli zászlósúri címet jelentett.
1887 őszén súlyosra fordult az állapota. 1888. január 3-án meghalt.
„Egy oly férfiú költözött el az élők sorából, kinél hazánk viszontagságos történetében e század második felében kevesen játszottak fontosabb szerepet, s kit úgy szellemi nagy tehetségei, mint jellembeli s más egyéni tulajdonai folyvást a legjelentékenyebb egyéniségek első sorában tartottak” – írta róla némi, nekrológban megszokott, túlzással a Vasárnapi Újság.