Jelen, 2022. szeptember 24.
A feledés fátyla mögött
RÉVÉSZ SÁNDOR
Jelentős részben németből asszimilálódott magyarok védték a magyar fajt a magyarrá asszimilálódott zsidóktól. Eckhardt Tibor a fajvédők élén menetelt, ő vezette az Ébredő Magyarokat, ő szervezte az első antiszemita kongresszust Budapesten, szoros személyes kapcsolatban állt Hitlerrel. A legjelentősebb ellenzéki párt elnökeként azután szembefordult a náci birodalommal szövetkező kormánnyal, de a zsidótörvényeket azért lelkesen támogatta. Amikor Magyarország belépett a világháborúba, ő már Amerikában volt. A legendákkal ellentétben nem Horthy vagy Teleki titkos küldötteként, hanem menekültként, akit a háború alatt is és után is hazaárulóként gyaláztak Magyarországon.
Pozsonyi Eckhardt Tibor Makón született. Földbirtokos apja fia születése előtt néhány évvel kapta a nemességet és a pozsonyi előnevet. Volt a családban apai oldalról makói polgármester, anyja, Ugron Róza oldaláról pedig több jelentős politikus. Tanulmányait a makói állami főgimnáziumban kezdte, a pesti piaristáknál folytatta. A tornán és mennyiségtanon kívül mindenből kitűnő volt, gimnáziumi ünnepségeken ő tartotta az ünnepi beszédeket, jelesre maturált 1905-ben. Tizenhetedik születésnapján már joghallgató volt a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Húsz éves korában háznagyként szerepelt a jogászbálon. Amatőr teniszversenyeket nyert. Vívótudását később párbajokban kamatoztatta. Tanult Berlinben és Párizsban is, a Sorbonne-on.
Alaposan kiképezték, korának legműveltebb és legtehetségesebb politikusai közé tartozott. „Sok nyelven beszélt, …ha az emberek hallgatják, hogy milyen szakszerűen beszél földművelésügyről és jogról, külkereskedelemről és iparfejlesztésről, oktatásügyről és a vasutak állapotáról, adópolitikáról és a honvédség szervezetéről, kénytelenek tudomásul venni rendkívüli tájékozottságát is. (…) Szenvedélyesen tudta feltárni… az agrárproletariátus nyomorát… de más körben ugyanolyan szenvedélyesen magyarázta meg az uralkodó osztályok ‘nemzetfenntartó szerepét’.” Ezt egykori párttársa, Dobi István írta róla akkor, amikor már térben is, eszmében is a lehető legtávolabbra kerültek egymástól. Dobitól azt is megtudjuk, milyen szellemesen gyalázta előttük, kisgazda talpasok előtt az uralkodó osztály prominenseit, a felsőház „szenilis véneit”, Horthyt és környezetét, miközben a kormányzó bizalmas barátja volt. Mondhatnánk: körkörös kritikai és meggyőző erő jellemezte.
A pályáját szülővárosában, Makón kezdte Csanád vármegye főispánjának titkáraként. Később Torda-Aranyos vármegyében lett járási főszolgabíró.
1917 őszén a vármegye főispánja magához rendelte a járási főszolgabírókat, és felszólította őket, hogy a képviselőválasztásokon vonultassák fel járásaikat a kormánypárti jelöltek mellett, kísérjék figyelemmel az ellenzéki mozgásokat, és tegyenek jelentést neki azokról. Eckhardt volt az egyetlen, aki tiltakozott: „arra pedig senki kívánságára nem vállalkozik, hogy hivatali állását a választópolgárok meggyőződésének illetéktelen befolyásolására felhasználja. Különben is, mint független polgára az országnak, nem osztozik a kormány pártjainak politikájában és így politikai szolgálatot mint magánember sem tehet a főispánnak.” (Budapesti Hírlap, 1917. szeptember 23.)
Kitört a botrány, elítélték a főispán fellépését, Eckhardtnak adtak igazat, miközben persze a kormánytisztviselők felhasználása a politikai harcokban és a választásokon általános gyakorlat maradt.
Eckhardt agrárius politikus volt, a zsellérektől a nagybirtokosokig mindenkivel szót értett, de a munkásság világa, a szociáldemokrácia a lehető legtávolabb állt tőle. 1919-ben természetesen az ellenforradalom táborában volt a helye. Az aradi ellenforradalmi kormányban igazságügyi, a szegediben miniszterelnökségi államtitkár, sajtófőnök volt. Siófokon Horthy vezérkarának külpolitikai osztályát vezette. Teleki Pál első kormányában is sajtófőnökként, a miniszterelnökség sajtóosztályának vezetőjeként működött, és az 1922-es választásokon képviselővé választották a Keresztény Kisgazdapárt színeiben. Ekkor ő volt a főcenzor. A cenzúrahivatal döntéseivel szemben az ő osztályához lehetett fellebbezni, rendszerint sikertelenül.
Kezdettől egyik vezetője volt az 1918 novemberében megalakult Ébredő Magyarok Egyesületének, amely a fehérterror idején fegyveres terrorszervezetként (is) működött. 1923-1927 között ő volt az ÉME elnöke.
1921 márciusában az ÉME alelnökeként fejtette ki Kozma Miklóshoz írt levelében, hogy a munkaadókat és munkavállalókat egyetlen szervezetbe kellene tömöríteni, amelynek keretében a vállalatok kötelesek lennének tiszta nyereségük 10-50 százalékát munkásjóléti intézményekre fordítani, és így a munkások is érdekeltek lennének a vállalat nyereséges működésében. Úgy vélekedett, hogy a világháború „szélsőséges individualizmusa” után a szolidaritás korszakának kell elkövetkeznie, és az oroszországi kommunizmus sem egyéb, mint ennek elhibázott kísérlete: „Szörnyű csapás az emberiségre, hogy a szolidaritás feltörekvő gondolatát kitűnő konjunktúraérzékénél fogva először a zsidó Marx kapta fel.”
1923-ban a Bethlen István konszolidációs politikájával elégedetlen szélsőjobboldali politikusokkal (Gömbössel, Zsilinszky Endrével stb.) együtt ellenzékbe vonult, és fajvédő pártot alapított. Eckhardt ekkor azt szorgalmazta, hogy a zsidóságot nyilvánítsák kisebbségnek, amely számarányának megfelelően lehet jelen az élet minden területén. Vagyis: terjesszék ki a numerus clausust a társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai élet egészére.
1925-ben Eckhardt szervezte meg az első (és utolsó) Nemzetközi Antiszemita Kongresszust Budapesten. Vezető szerepet vitt az Etelközi Szövetségben is.
Nagy visszhangot keltett azzal a kijelentésével, hogy csak diktatúrával lehetne lelkileg és politikailag rendbehozni az országot. Azzal érvelt, hogy az úgynevezett nyugati demokrácia útja az erkölcstelenségbe, a korrupcióba, a szakadékba vezet. A Szózat volt ekkor a fajvédők első számú szócsöve. Ebben fejtette ki Eckhardt, hogy „kultúránkat, erkölcseinket és politikai életünket is meghamisítja a magyarság álarcában jelentkező zsidóság, amely kifelé az asszimiláció elvét hirdeti, tényleg azonban csak a mimikri elve szerint jár el és alkalmazkodik a környezetéhez, hogy speciális faji érdekeit annál könnyebben érhesse el. Őseink elkövették azt a hibát, hogy hittek a zsidó asszimiláció lehetőségében és szabad teret nyitottak a zsidóság korlátlan érvényesülése elé, amely apránként szolgasorba süllyesztette le az ezeréves nemzetfenntartó magyar fajt.”
1928-ban kibukott a törvényhozásból és az ÉME elnökségéből is kivetették a belső harcok. A fajvédő párt feloszlott, Gömbös Gyula visszalépett a kormánypártba, Eckhardt nem követte. A Revíziós Liga ügyvezető igazgatója lett, szoros kapcsolatot alakított ki a Magyarország revíziós törekvéseit lelkesen támogató Rothermere lorddal. 1929-30-ban a Carnegie-alapítvány szervezésében nagy előadókörutat tett az Egyesült Államokban.
1930-ban létrejött az új, immáron ellenzéki Kisgazdapárt, amelyben Eckhardt újra politikai otthonra lelt. 1932-ben visszakerült a parlamentbe. Időközi (nyílt) választáson Mezőcsáton legyőzi a földművelésügyi minisztert, Horthy sógorát, Purgly Emilt. Két hónappal később meghal a Kisgazdapárt karizmatikus vezetője, Gaál Gaszton, és Eckhardt lesz az utóda.
Nemcsak azért, mert nem volt akkor nála nagyobb tudású és tehetségesebb politikusa a pártnak, hanem azért is, mert jó kapcsolatban állt a kormányzóval és az akkor hivatalba lépett miniszterelnökkel, Gömbös Gyulával.
Gömbös reformtervei elsősorban a világgazdasági válságot leginkább megszenvedő mezőgazdaságban érdekeltek reményeit táplálták. A kormánypártban Gömbös az agráriusokra támaszkodott a konzervatív-mérsékelt Bethlen-szárnnyal szemben. Az eleve agrárius Kisgazdapárt „természetes” szövetségesként kínálkozott. A régi harcostársak, Eckhardt és Gömbös titkos paktumot kötöttek, amelynek az volt a lényege, hogy az agrárius érdekegység alapján kiszorítják a hatalomból a kormánypárt Bethlen vezette derékhadát, mely a reformok útjában áll. Eckhardt Janus-arcú pártja az ellenzéki arcával a kormánypárt bethleni oldalát támadta, a kormánypárti arcával pedig Gömböst támogatta. A titkos választás volt a titkos paktum sarokköve. Eckhardt ehhez kötötte Gömbös támogatását azzal a perspektívával, hogy az általános titkos választások a Kisgazdapártot nagymértékben megerősítik, a kormánypártot pedig meggyöngítik úgy, hogy annak Gömbös vezette szárnya csak a kisgazdákkal koalícióban gyakorolhassa a hatalmat.
A kormányhoz közeledő Eckhardtot kinevezték Magyarország népszövetségi főmegbízottjának. 1934 októberében Marseilles-ben meggyilkolták I. Sándor jugoszláv királyt és Louis Barthou francia külügyminisztert a magyarországi Jankapusztán fölkészített horvát usztasák. Jugoszlávia bepanaszolta Magyarországot a Népszövetségben. Eckhardt főszerepet játszott a panasz elhárításában. A Népszövetség elítélő határozat helyett Magyarországra bízta a felelősök felkutatását és megbüntetését. Kecskére a káposztát. Ez a siker ugyancsak megnövelte Eckhardt népszerűségét.
A paktum azonban nem működött. Gömbös az egypártrendszer kialakítására, totalitárius állampárt kiépítésére törekedett, ahhoz pedig nem passzolt a titkos választás (amíg volt választék). Gömbös ígérete arra soványodott, hogy viszonylag sok nyílt választásos körzetben engedik majd nyerni a kisgazda jelölteket. De nem engedték. Gömbös átverte Eckhardtot, aki pedig még a szegedi titkos választókerületben is felszólította híveit, hogy a kormánypártra szavazzanak.
Eckhardt lemondott Gömbösről és népszövetségi megbízatásáról. Gömbös külpolitikai orientációja addig sem tetszett neki, ő már megszakította a személyes kapcsolatot Hitlerrel közvetlenül annak hatalomra jutása előtt, és a hitleri Németország magyarországi befolyását vélte immár a legnagyobb veszélynek.
A Gömbössel való végleges szakítás után Eckhardt már következetesen képviselhette az angolszász orientációt. Az Egyesült Államok budapesti követének bizalmas tanácsadója lett, információkkal látta el, mi több, követi jelentéseinek egy részét is ő fogalmazta.
A Kisgazdapártot megosztotta az első és a második zsidótörvény. Eckhardt minkettőt támogatta, s mindkettő tárgyalásakor további szankciókat szorgalmazott. A második zsidótörvény tárgyalásakor a fajkeveredés átkos következményeit fejtegette és a kiegyezés után beköltözött zsidók kivándoroltatását követelte azzal (is) érvelve, hogy a törvény által tönkretett zsidókból „zsebmetsző vagy tolvaj, vagy bolsevista agitátor lesz”.
A két zsidótörvény között, 1938 decemberében közzétette a maga radikális földreformtervezetét. 3 millió hold kiosztását javasolta. Ennek csak csekély töredéke lett volna zsidó birtok, viszont a keresztény földbirtokosok földjük ellenértékeként megkapták volna a zsidó kézben lévő vállalatok, bankok részvényeit, a zsidókat pedig 3 százalékkal kamatozó kötvényekkel kártalanították volna. Ezt a kamatot és a törlesztést a földhöz jutott parasztok termelték volna ki. Így javasolta kiszorítani Eckhardt az iparból és a pénzügyekből a zsidó tőkét, és így alakította volna át a „nemzeti” tőke jellegét.
Eckhardt szabad királyválasztó legitimista volt, de ennek a munkásságában gyakorlati jelentősége nem lehetett. Horthyval való viszonyát sem befolyásolta. A kormányzó helyeselte, hogy egy megbízható ellenzéki kéz tartsa a tűzben az angolszász vasat. Viszont amikor a kormányzó és Teleki végleg elvetették azt az angol javaslatot, hogy állítsanak fel fordulat esetére nyugatbarát emigráns kormányt, amelynek Eckhardt lehetett volna az egyik kulcsfigurája, és a német orientáció végérvényessé vált, Eckhardt már nem érezhette biztonságban magát Magyarországon.
1941 márciusában elhagyta az országot. Görögországon keresztül az Egyesült Államokba utazott az amerikai követ (lényegében Roosevelt elnök) meghívásával élve. Évtizedeken át mindenki azt feltételezte, hogy Horthy, Teleki vagy Bethlen titkos megbízatásával utazott el, de a memoárjából, amely 2008-ban jelent meg magyarul, kiderült, hogy ez nem így volt. A legendákkal ellentétben nem várta őt Amerikában rezervált pénzalap, és még a Magyarországról bankengedéllyel átutalt dollárjait is zárolták Kairóban.
Miután Magyarország belépett a háborúba, végképp menekültté vált. Az amerikai külügy, a State Department nagy becsben tartotta, és az amerikai hadsereg informátoraként működött a háború végéig.
Magyarországon már az 1939-es választásokon is zsidóbérenc hazaárulóként gyalázták a kormánypárti agitátorok, 1941-ben pedig hivatalosan is hazaárulónak minősítették, megfosztották állampolgárságától. Amikor a német megszállás után betiltották a Kisgazdapártot (is), korábbi vezérük emigrálását is felhasználták a párt ellen: „Maga a párt vezére, Eckhardt Tibor pedig odáig süllyedt, hogy hazaáruló megbízatással Amerikába emigrált. Az itthon maradottaknak nem volt erkölcsi bátorságuk ahhoz, hogy az Eckhardttal való közösséget megtagadják. Ma már tudjuk, hogy nem is annyira az erkölcsi bátorság hiányzott, hanem inkább az volt a valódi ok, hogy maguk is együtt éreztek a hazaáruló pártvezérrel.” (Magyarság, 1944. március 30.)
A világháború utáni első képviselőválasztáson a kommunista párt egyik lapja így érvelt: „VÁLASSZATOK! Kiket akartok képviselőtökül? Ezeket ajánlja a Független Kisgazda Párt: 1. Vásáry István, aki ez év márciusában hivatott vezéréül nyilvánosan a tömeggyilkos és hazaáruló Eckhardt Tibort ismerte el.” (Néplap, 1945. november 4.)
1948-ban megalakult a Magyar Nemzeti Bizottmány, a mérsékelt irányzatokat képviselő emigráns politikusok csúcsszervezete, amelynek a végrehajtó bizottságában Eckhardt Tibor is helyet kapott. Ő volt a honvédelmi bizottság elnöke. A bizottmány súlya, mozgástere egyre csökkent. A személyi ellentétek kiéleződtek, 1954-ben Eckhardt kilépett a szervezet vezetéséből. A jövőképe ekkor már meglehetősen sötét: „A nyugati világ még reménykedik, hogy a Szovjet majd megjavul, vagy belülről összeomlik. Eljön a nap, amikor mindez a dőre remény füstbe megy majd — az atombomba füstjébe —, de addig eltelik még néhány év.”
Még 18 év telt el, mielőtt 1972 szeptemberében New York-ban meghalt. Elszegényedve. Amiről kevesen tudtak, mert igyekezett gavallér úriemberként palástolni sanyarú anyagi helyzetét.