Az elfeledett fölfedezett: Urmánczy Nándor (1868-1940)

Az utóbbi évtizedben alaposan fölfedezték Urmánczy Nándort (1868-1940). De csak azt, amelyik Mussolinit és Hitlert dicsőítette. Az az Urmánczy, amely Tisza Istvánnak és az ő autokráciájának legádázabb ellenfele, Károlyi Mihály védelmezője és kormánybiztosa volt és úgymond muníciót szolgáltatott az ellenség propagandistáinak a Nagy Háborúban – elfeledett maradt.

Örmény eredetű, erdélyi nagybirtokos családfő kilenc gyermekének egyike volt. Székelyföldön, Maroshévizen született. Brassóban végezte a középiskolát, Pesten jogi diplomát szerzett. Szülőföldjén hivatalnokoskodott. Beszélt németül, angolul, franciául, románul. Lelkes turistaként járta Erdély hegyeit, völgyeit. Hangulatos útleírásokat, felejthető verseket, novellákat, aforizmákat publikált erdélyi lapokban.

A harmincas éveinek derekán járt, amikor az 1902-es választásokon szabadelvű kormánypártiként elindult a kormánypárt hivatalos jelöltjével szemben Szászrégenben, és a szászok szavazataival nyert, miután fölkarolta nemzetiségi igényeiket. Interpellációkban követelte a székely vasút kiépítésére régen megígért pénzt. Nem kapott kielégítő választ, kilépett a kormánytáborból, és függetlenségi ellenzéki maradt egészen az 1918-as forradalomig. Mindent megtett a több pártra szakadt függetlenségi ellenzékiek egységéért.

Ő volt az ellenzék legélesebb nyelvű szónoka, számos felszólalása országos izgalmat keltett. Ő lépett fel a leghangosabban Tisza Istvánnak a parlamenti ellenzék jogait elsöprő, diktatórikus lépéseivel szemben. Az 1905-ös választásokon elbukott a kormánypárti Podmaniczky Frigyessel szemben. Nekirontott a Maros-Torda megyei főispánnak, mert úgy vélte, ő buktatta meg, ő fordította szembe vele a szászokat. Párbajozott is a főispánnal. Senki nem sérült meg, két-két nap államfogsággal megúszták.

Urmánczy ugyan elbukott, de az ellenzék győzött, viszont nem alakíthatott kormányt. A parlamentarizmus rendjének felrúgásával kinevezett darabont-kormány ellen is ő izgatott leghevesebben:

„A törvénytelen kormány elleni küzdelem nemcsak az ő (a vármegyék – R. S.) kötelességük. Ebből a küzdelemből minden magyar ember ki kell, hogy vegye a részét és nem maradhatnak attól távol az állam hivatalnokai sem. Sajnos, mindez ideig semmi jelét nem látjuk annak, hogy az állam hivatalnokai aktív részt vegyenek a nemzeti küzdelemben. (…) Most eszembe jut, mennyire bosszantott, mikor olvastam, hogy a minisztériumok tisztviselői… sorban üdvözölték törvénytelen minisztereiket… Sejtem, hogy sokan szégyenpírral az arczukon és ökölbe szorított kézzel álltak a félkörben, de azt is tudom, hogy minden hivatalban sok a hízelgő, besúgó, előre törtető tisztviselő, vagy érdemeket kereső főnök s ezek terrorizálják a tisztességeseket.” (Magyarország, 1905. augusztus 17.)

Az 1906-os választásokon már szinte lehetetlen volt függetlenségi jelöltként megbukni, így Urmánczy is visszakerült a parlamentbe.

A legnagyobb port az 1914 januárjában elhangzott, sokszor megszakított felszólalásával kavarta, másfél évvel azután, hogy Tisza István rendőrökkel dobatta ki az ellenzéki képviselőket a parlamentből:

„Ebben a Házban a legsúlyosabb házszabálysértést 1912. június 4-én Tisza István követte el. Azért rendőrök nem dobták ki ebből a teremből. Ezért a házszabálysértésért nem tiltották ki a képviselőházból. A bölcs mentelmi bizottság nem tett javaslatot. Mindaddig, míg Tisza István gróf urat ezért büntetés nem éri, a szóló se respektálja ezeket a házszabályokat. (…) Azt kellene mondania, ha fölszólal, hogy tisztelt század, hogy tisztelt zászlóalj! Mert ez nem magyar parlament, hanem kaszárnya! Ha az elnök úr férfias ember, akkor nem fogja tagadni, hogy itt kaszárnyát rendeztek be államköltségen. (…) Én eddig csak a munkapártot támadtam, hogy bátorságukkal visszavonulnak a szuronyok mögé. Most már magunkat is gyávasággal vádolom. Én ezennel kijelentem, elnök úr, hogy ha úgy tetszik, Szász Károly úr, ezennel kijelentem, hogy jövőre az ellenem irányuló bármiféle elnöki erőszakoskodást személyem ellen irányuló inzultusnak tekintek. (…) Én nem respektálom az elnök úr házszabályait.” (Budapesti Hírlap, 1914. január 23.)

A beszéd után párbajra hívta ki Szász Károly házelnököt és Csáky Gusztávot, aki a beszédét szemtelenségnek minősítette. Csáky gróffal kissé össze is kaszabolták egymást. Ekkor 40, képviselői pályafutása során összesen 115 napra zárták ki a képviselőház üléseiről. A legtöbbet büntetett képviselők közé tartozott.

A Függetlenségi Párt (ekkor Károlyi Mihály pártja) 1914. március 20-án tartott vacsoráján, melyen Kossuth Lajos halálának huszadik évfordulójára emlékeztek, Urmánczy volt a fő szónok:

„Eszembe jutottak a közéletünkben ismeretlen, idegen vagy alig szereplő főurak. Akik az erőszakra esküsznek. Eszembe jutottak a nemzeti javak javát élvező főpapok nagy része. Akiket miniszteri levelekkel dirigálnak. Akik a miniszterelnök intésére szavaztak. És eszembe jutottak a háttérben titkon dolgozó nagybankárok. Az államnak és népnek immár közveszélyessé vált nagy uzsorásai, a nagy sápolók és vesztegetők. Kossuth Lajos eszméi ezek előtt a jó urak előtt ismeretlenek vagy ellenségesek… (…) Egy becstelenségben fogant és becstelenségben élő szolgahad végzi az országrontást. Szuronyos törvényhozás rombolja alkotmányos intézményeinket és semmisíti meg polgári szabadságjogainkat. Magánérdek mozgatja a közügyeket. Az üzlet a fő. Jogosulatlan előnyök ülnek diadalt. (…) Amit 48-ban az osztrák minisztérium cselekedett meg, azt teszi most a magyar kormány.” (Népszava, 1914. március 21.)

A Nagy Háború éveiben Urmánczy fő témája a magyar katonáknak a közös hadseregben elszenvedett sérelmei voltak. 1916-ban, amikor a román hadsereg betört Erdélybe és szinte ellenállás nélkül haladt előre, az ellenzék hevesen követelte Tisza kormányának lemondását. A Magyar hősök 1914-1916 című monográfia idézi Urmánczynak a román betörés utáni nyilatkozatát: „Ha a magyar állampolgár katonaruhát ölt és főleg, ha a közös hadseregbe kerül, jóformán teljesen kiszakad a magyar közéletből, a magyar vérkeringésből, a magyar hatóságok védelméből, sőt a kormány befolyása alól is. Csak mint anyag szerepel; mint kitűnő, megbízható, bátor anyag; mint használható és felelősség nélkül elhasználható anyag szerepel a háborúban. (…) Itthon őrszolgálatra minősített és Ausztriába rendelt magyar népfelkelőket osztrák felülvizsgáló bizottság harctérre alkalmasaknak minősít és egyszerűen beoszt osztrák ezredekbe… (…) …az osztrák hadvezetőségnek nem fáj annyira a magyar pusztulása, mint azoké, akik közel állnak érzelmeihez. (…) Gondoljunk a przemysli szomorú rohamra…kiéheztetett, legyöngült honvédeknek parancsolták meg a rohamot. Ez az esztelen, céltalan és lelketlen parancs sok ezer honvéd életébe került.”

Tisza, később Wekerle Sándor miniszterelnök nem győzi figyelmeztetni Urmánczyt, hogy a felszólalásaival mekkora kárt okoz a hadban álló hazájának. Az olasz fronton valóban Urmánczy szövegeit szórták le röplapokon a magyar katonák közé, hogy demoralizálják őket. Urmánczy kitüntetett célpontja volt azoknak a vádaknak, melyek szerint a piavei vereséget a defetista sajtó mellett leginkább a defetista ellenzék okozta. 1917-ben önkéntesként maga is részt vett a bukovinai harcokban.

Beszédeit és akcióit mindig rokonszenvvel követte és ismertette a Népszava, amellyel majd a háború után a legádázabb szópárbajait vívja. Amikor Károlyi Mihályt osztrák kémek bevetésével, hamis bizonyítékok kreálásával hazaárulóként támadták, Urmánczy a parlamentben föllépett a védelmében:

„Nem helyesli Károlyi politikájának radikális irányát, de azt, hogy a békéért fárad, mindig megértette, mert tudja, hogy Károlyi ezt a politikát mindig a magyar nemzetért való aggodalomból követi. Aki föltételezi, hogy Károlyi hazaárulásra képes, az a bolondok házába való.” (Népszava, 1918. május 12.)

Az őszirózsás forradalom napjaiban Urmánczy az ország nagyrészéhez hasonlóan Károlyi mellé állt, aztán – ugyancsak az ország nagy részéhez hasonlóan – szembekerült vele. Károlyi november elején őt küldte Pólába Horthy admirálishoz a Nemzeti Tanács utasításaival. Horthy kivonta magát a Nemzeti Tanács fennhatósága alól, viszont Urmánczyt hazatérése után Károlyi kinevezte a nemzetőrség parancsnokának. Ebben a minőségében csapatokat küldött Josikafalvára, ahol bátyja birtokát és az Urmánczy kastélyt kifosztották, néhány alkalmazottat meg is öltek. Nagyjából harminc román és cigány fosztogatót (meg akit annak véltek) kivégeztek, tetemeiket elégették. Az elszenesedett hullákról készült felvételek eljutottak a külföldi sajtóhoz, és a felvételeket a román nemzetiségi vezetők felhasználták a „románirtás” bizonyítására a béketárgyalásokon. A helyi román-magyar vegyesbizottság megállapította, hogy az áldozatokat nem Urmánczy katonái végezték ki, hanem a helyi csendőrök, akiknek átadták őket.

Urmánczy alakította meg Károlyi Nemzeti Tanácsának helyi szerveként a Székely Nemzeti Tanácsot. 1919 januárjában megjelentette a Magyar irredenta című lapot, amelyben már élesen támadta a Károlyi-kormányt. Arra az akkori szemmel is képtelen álláspontra alapozva, hogy a megszálló erőket „félkézzel” is ki lehetne verni a megszállt területekről, azonnali fegyveres harcra buzdított. A megszállt Debrecenben megjelenő Egyetértés című lap szerint (1919. május 24.) Urmánczy Laibachban (Ljubljanában) új magyar kormányt alakított, és felajánlotta Sándor szerb trónörökösnek a perszonáluniót Magyarországgal.

A forradalmak bukása után kezdődött Urmánczy pályafutásának második szakasza, amelyben egyetlen és kizárólagos szempont vezérelte: a teljes területi revízió. Ennek jegyében adta föl a parlamentarizmus, a jogegyenlőség, a törvényesség értékeit, amelyeket korábban oly vehemensen képviselt:

„Általános titkos (választások – R. S.), demokrácia, liberalizmus, béke mindenkivel, jogegyenlőség, korlátlan szabadságjogok. És miegymás. Ezektől rögtön meggyógyulunk! Mihelyt meglesz az általános, Pozsonyt azonnal kiürítik a csehek. A demokrácia szellemétől megfutamodnak az oláhok és meg sem állnak a Fekete tengerig. A jogegyenlőség hírére fehér zászlót tűznek ki Szabadka városházára a felvilágosult szerbek. (…) Mintha nem lenne az ország feldarabolva. Mintha szándékosan kerülnék e kérdést és a közfigyelmet el akarnák róla terelni. Semmiképen sem tudok belehelyezkedni abba a gondolatba, amelyiknek most az általános fáj. Vagy amelyik most a demokráciáért kesereg. (…) Tisztelt honatyáink! Nagy-Magyarország pártját alakítsátok meg. Magatok között. Bent a nemzetgyűlésen. Nagy-Magyarország legyen a programm. Ez az egyedüli reális, elérhető, megvalósítható programm. A többi mind hiábavalóság.” (Pesti Hírlap, 1926. augusztus 4.)

Urmánczy, aki a húszas-harmincas években a zsidó-liberális lapnak minősített Pesti Hírlapban publikálta vérmes cikkeit, az irredenta mozgalom frontemberévé vált az általa alapított Honvédelmi Párt vezéreként. Ez a párt ugyan csak fél százalékot ért el az 1922-es választásokon, a többin pedig nyoma sem volt, de mindenesetre megfelelő keretet jelentett Urmánczy működéséhez. Az irredenta propagandát a békeszerződés tiltotta, azt tehát nem lehetett kormánypárti cégér alatt művelni, de az ellenzéki státusz sem volt hozzá megfelelő, mert számos akcióhoz, a kormány hallgatólagos támogatása kellett, Urmánczynak pedig egyébként is olyan pozíció állt jól, amelyben mindenkit kedvére bírálhatott. Az általa alapított Védők Ligája Szövetség lett az irredenta akciók mozgalmi kerete.

Már 1920 márciusában megindította „Egy nap a hazáért” nevű országos akcióját, amelynek keretében pénzt gyűjtött és programokat szervezett az irredenta törekvések jegyében. 1921-ben, miként Prónay Pál és Héjas Iván, ő is szabadcsapatokat szervezett az Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi területek megtartása végett. Kezdeményezte a legfőbb irredenta emlékművek felállítását: a Szabadság téri irredenta emlékművet a négy égtáj szobraival, az ereklyés országzászlót ugyancsak a Szabadság téren, majd a kistestvéreit szerte az országban. Ő írta ki azt a pályázatot az irredenta fohászra, amelyet Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna nyert meg a Magyar Hiszekeggyel.

Természetesen ő volt az elnöke az Ereklyés Országzászló nagybizottságának is, amely 1932 márciusában a Szabadság téren nagy ünnepséget rendezett a fasizmus győzelmének tizedik évfordulója alkalmából. Az ünnepség szónokaként „rámutatott arra, hogy Olaszország most éli történelmének legnagyszerűbb korszakát, ugyanakkor Magyarország legfájdalmasabb korszakát. Aztán felolvasta annak a sürgönynek a szövegét, melyet az ünneplő Mussolininek küldenek.” (Magyarság, 1932. november 3.)

1938 szeptemberében az Ereklyés Országzászló nagybizottságának nevében táviratot intézett Hitlerhez:

„Támogató állásfoglalását, mellyel a cseh uralom alá vetett magyarság sorsának igazságos megoldását követeli, mélységes hálával fogadjuk és legszentebb zászlóinkat ön előtt és a nagy német nemzet előtt ezeréves múltúnk büszke öntudatával tisztelettel meghajtjuk.” (Friss Újság, 1938. szeptember 22.)

Az ő köreiben szinte egyedülálló módon nem zsidózott. Nehezen is tehette volna, hiszen a „híresen szép” izraelita Freund lányok egyikét vette feleségül 1908-ban. Viszont annak sem látjuk nyomát, hogy felszólalt volna a zsidótörvények ellen. Sohasem fogjuk megtudni, mit tett volna a vészkorszak idején, mert azt már nem érte meg. 1936 októberében a parlamentben halántékon lőtte magát. Nem derült ki, miért akart megválni az életétől. Megmentették, és megérte, hogy szülőföldje, elkobzott birtokai visszatérjenek Magyarországhoz. 1940. október 23-án hazaérkezett Maroshévízre, és nyolc nappal később meghalt.

2011-ben Maroshévizen Kövér László jelenlétében felavatták Urmánczy köztéri szobrát. 2013-ban a Margitszigeten Tarlós István tisztelgése mellett újra felállították Urmánczy emlékpadját, amelyet a világháború után eltüntettek. „Urmánczy gondolatai ma is megrendítően aktuálisak, fontos üzenetet hordoznak” – jelentette ki 2018-ban Németh Szilárd polgármester, amikor Csepelen leleplezték Urmánczy szobrát. Tisza István legádázabb ellenfele, Károlyi Mihály harcostársa, az őszirózsás forradalom nemzetőrségének parancsnoka, Mussolini és Hitler magasztalója azonban azóta is a leleplezésére vár.