Az első szoclib: Gratz Gusztáv (1875-1946)

Ő volt a szociális liberalizmus első tudatos képviselője Magyarországon. Politikai pályája kanyargós volt, szellemi pályája egyenes. Különböző helyzetekben, különböző szövetségesekkel, különböző kompromisszumokkal, különböző ellenfelekkel harcolt ugyanazért a célért. Sikertelenül.

A 18. századi vallásüldözések elől Magyarországra menekült osztrák protestánsok voltak az ősei. Identitása a német etnikumhoz és a magyar politikai nemzethez kötötte. Apja evangélikus lelkész volt. Egy szepességi bányásztelepülésen, Gölnicbányán született. Ott lakott és ott járt iskolába, ahová apját a lelkészi szolgálat szólította. A kolozsvári unitárius gimnáziumban érettségizett. Éltanuló volt, önképzőköri elnök.

A kolozsvári egyetem joghallgatójaként vezető funkciókat viselt a Diákszövetségben és az Egyetemi Körben. Közéleti főnyüzsgönc volt már kora ifjúságában is. Diákként előadásokat tartott a halálbüntetésről, a modern irodalomról, Ibsen szerelemfelfogásáról, a gabonaárak alakulásáról. Minden érdekelte, minden lében kanál volt. Húszéves diákként már egy erdélyi lap munkatársaként ontotta a cikkeket. Onnan került Pestre, a Pester Lloyd szerkesztőjeként és német lapok tudósítójaként. Huszonnégy-huszonöt éves korában kézikönyvként használható füzeteket publikált a nemzetközi jogról és az alkotmányjogról.

A 19. század utolsó éveiben összeverődtek és folyóiratot alapítottak a modern társadalomtudomány zászlaját vivő, világmegváltásra készülő ifjak. A Huszadik Század két fő kezdeményezője és oszlopa Jászi Oszkár és Gratz Gusztáv voltak. Akkor még közeli barátok. A folyóirat vonzásköréhez tartozók megalakították a Társadalomtudományi Társaságot, mely a Nyugattól elmaradt, konzervatív tudományos és kulturális közgondolkodás megújításáért és annak alapján az ország megújításáért tevékenykedett. Gratz a rendszer korrekciójáért küzdő, aktuális problémákat tudományos mélységgel felvető lapot kívánt szerkeszteni, Jászi pedig a radikális rendszerkritika fórumát kívánta megteremteni. A kötélhúzás három évig tartott, akkor Gratz lemondott a főszerkesztőségről.

1904-ben a Társadalomtudományi Társaság vitát rendezett a társaságon belüli irányzatok képviselői között. Gratz képviselte a liberalizmust. A régi liberalizmus és a szocializmus helyett ajánlotta a szociális liberalizmust. „Én szociális liberalizmusnak nevezném, de nevezzük bárhogyan, az teljesen mindegy, abban az egyben erősen hiszek, hogy ezen az úton a liberalizmus elveinek épen tartásával s a gyakorlati liberális politikának szociális tartalommal való kibővítésével a társadalmi bajokat meg lehet gyógyítani annyira, amennyire ez emberileg lehetséges.” Az őt élesen bíráló Szabó Ervin ellenében azzal érvelt, hogy az egyéni szabadság sokkal becsesebb, „mint a kikényszerített gazdasági egyenlőség, melyet a szocializmus tudna az emberiségnek nyújtani az egyéni szabadság mai formáinak elsöprésével.” Gratzot konzervatív liberálisnak szokták minősíteni, holott reformliberális volt.

1905 fejleményei, az ellenzék választási győzelme, az általános választójogért vívott harc még összetartotta, 1906-ban azonban a darabontkormány, illetve az azt leváltó áprilisi paktum eltérő megítélése szétvetette a Társadalomtudományi Társaságot. Gratzék megpróbálták kipuccsolni a radikálisokat, végül nekik kellett távozniuk.

A távozók beépültek az establishmentbe. Gratz az 1906-os választásokon mandátumot szerzett, és az erdélyi szászok parlamenti csoportjához csatlakozott.

Újságíróként szoros kapcsolatba került vezető politikusokkal. Jeles közgazdasági szakértőnek (is) számított már. 1912-ben ő lett a Gyáriparosok Országos Szövetségének ügyvezető igazgatója. Az első világháború éveiben a hadi megrendelések legfőbb irányítói közé tartozott. A hadi gazdálkodási központok potentátjaként egyre nagyobb tekintélyre tett szert. 1917-ben külügyminisztériumi osztályfőnök lett, majd a rövid életű Esterházy-kormány pénzügyminisztere. A Külügyminisztériumba visszatérve ő lett a breszt-litovszki, majd a bukaresti béketárgyalásokon a magyar delegáció esze.

1918-19 forradalmait elutasította, pedig Károlyiék követté kívánták kinevezni. Később úgy összegezte a véleményét, hogy ha a forradalomban, miként az „őszirózsásban”, a többség uralkodik, az káoszt jelent, amikor pedig a forradalmi kisebbség, az terrort és „csőcselékuralmat”. Számára a kiegyezés és a dualista monarchia a magyarországi polgárosodás, liberalizmus egyetlen lehetséges kerete volt. 1919-ben egyértelmű volt számára, hogy a bolsevista diktatúrától való megszabadulás a legfőbb prioritás, és ebben, valamint a konszolidáció folyamatában együtt kell működnie azokkal is, akikkel világnézetileg nem azonosul.

A Tanácsköztársaság kikiáltása után Bécsbe ment, és csatlakozott az Antibolsevista Comitéhez. A bukás után ő lett Magyarország bécsi követe, és szorgalmasan küldözgette a Külügyminisztériumba az informátorai által adott jelentéseket egykori barátja, az emigrációba kényszerült Jászi Oszkár ottani tevékenységéről.

1921 januárjában külügyminiszter lett Teleki Pál kormányában, ami éppoly rövid ideig tartott, mint a pénzügyminisztersége 1917-ben. „Gratz Gusztáv külügyminiszter kiesett a magára erőltetett szerepéből. A nagy és kis antanttal szemben — igen helyesen — egész diplomáciai apparátusával a békét szolgálta. Némi sikerei is voltak ellenségeinknél. Meglátta IV. ­Károly volt királyt, sőt beszélt is vele. Rögtön megszédült. Mikor pedig a nemzetgyűlésen kérdőre vonták, majdnem zokogott. De nem azért, hogy IV. Károly volt király megjelenése az országot végromlásba dönthette volna. Nem. Hanem azért, mert fájdalmasan érintette, hogy ellenségeink egységes és fenyegető fellépése miatt IV. Károly volt királynak az országot haladéktalanul el kellett hagynia.” (Csonkamagyarország, 1921. április 12.) Gratznak le kellett mondania.

A király visszatéréséről azonban nem mondott le. Kiutazott hozzá Svájcba, tárgyalt a visszatérés lehetőségéről francia diplomatákkal Karlsbadban, és ez volt a második restaurációs kísérlet kiindulópontja Lehár Antal szerint, amelyben Gratz volt az egyik főszereplő. Ő és Lehár tárgyalt a király nevében Horthyval. A király pénzügyminiszternek kívánta kinevezni őt. A királypuccs többi vezetőjével együtt letartóztatták, tíz hétig fogva tartották. Óvadék fejében szabadult, a lázadás vádját csak évek múltán ejtették vele szemben. Ő volt a legharciasabb legitimista. Számára Trianon revíziója a Monarchia revízióját jelentette volna, amely valamilyen formában ismét összetartja a Kárpát-medence népeit.

Bethlen István miniszterelnök kérésére elvállalta a Magyarországi Németek Népművelődési Egyesületének a vezetését. Ez az egyesület képviselte azt a felfogást, hogy a kisebbségek nem politikai identitások, nem szerveződnek politikai célok érdekében, lojálisak az országhoz, viszont járnak nekik a kisebbségi jogok, az anyanyelven való tanulás, művelődés, az anyanyelv széleskörű használatának a joga. Gratz dolgozta ki azt a törvényt, amely elvileg biztosította azokat a jogokat a kisebbségek számára, amelyeket a Népszövetség megkövetelt. A német egyesület élén Gratz harcolt azért, hogy ezek a jogok a gyakorlatban is érvényesüljenek. Csekély sikerrel. 1938-ban a hitleri Németország követelésére engedélyezték a németeket politikai (Hitler-barát) alapon szervező Volksbund létrehozását, és akkor Gratz lemondott, kiszállt a nemzetiségi politikából.

Voltak németek, akik kétségbe vonták Gratz németségét, és azzal vádolták, hogy eladta a magyarországi németeket a kormánynak. Mások Gratz magyarságát kérdőjelezték meg. A fajvédelem legradikálisabb irányzatát képviselő Méhelÿ Lajos a német nemzetiséggel kapcsolatban (is) az állami kényszerrel végigvitt asszimilációt, a nemzetiségi oktatás teljes felszámolását sürgette, s amikor Gratz vitába szállt vele, azzal vágott vissza, hogy Gratz itt csak hívatlan vendég, mint az összes német és zsidó, nem tartozik a magyarsághoz, nincs joga beleszólni a magyarok dolgába.

Gratz volt az utódállamokkal való megbékélés és együttműködés apostola. Többször elzarándokolt Prágába, hogy Edvard Benešt győzködje. 1930-ban megalapította a Közép-Európai Intézetet, amelynek ő lett az elnöke. Lelkesen támogatta a Tardieu-tervet, mely Ausztria, ­Magyarország, Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia szoros gazdasági együttműködését szorgalmazta és jutalmazta volna a Népszövetségen keresztül. Abból sem lett semmi.

Határozottan elítélte azt külpolitikai irányt, amely az olasz-német orientáción keresztül igyekezett elérni Trianon revízióját: „Azon az úton, amelyen Bethlen a maga külpolitikájában elindult, kétségtelenül sikeresen haladt előre. Sajnos, ez az út helytelennek bizonyult. Nem vezetett a szeme előtt lebegett cél felé, sőt Magyarország újabb pusztulását készítette elő.”

Gömbös Gyula totalitárius törekvései, Hitler-barát orientációja végleg eltávolította Gratzot a kormánypárttól. 1936-tól Rassay Károly ellenzéki liberális pártjának képviselőjeként harcol a magyar közélet antiliberális és antidemokratikus tendenciái, kiváltképp a zsidótörvények ellen. (A „nulladik zsidótövényt”, a numerus clausust is élesen elítélte a húszas évek elején, még kormánypártiként is.)

1939-ben ehhez a harchoz megkapta volna a legtekintélyesebb liberális fórumot, a korszak legszínvonalasabb napilapját, a Pesti Naplót. Ezt a második zsidótörvény után elvették Miklós Andor özvegyétől, Gombaszögi Fridától, és az volt a terv, hogy Gratz egy protestáns pénzcsoporttal megveszi a lapot. Ennek megfelelően lett Gratz a lap főszerkesztője 1939. június 11-én. A lap kivásárlását megakadályozták, a Pesti Naplót állami tulajdonba vették és nyomban meg is szüntették.

Legjelentősebb szellemi teljesítményét végül történészként érte el. A dualizmus kora. Magyarország története, 1867–1918 című kétkötetes, 1934-ben megjelent munkája alapmű. A korszak legmagasabb színvonalú, legárnyaltabb leírása abból a korból, amikor a dualizmus évtizedeinek története még a jelenkor történetéhez tartozott, azok írtak róla, akik benne éltek. A műre még a Kádár-korszak történetírása, a Magyarország története VII/1-2. is lépten-nyomon hivatkozik, miközben az halandók számára hozzáférhetetlen volt.

A következő évben megírta a Forradalmak korát, az 1918-1920-as évek történetét. Ez már sokkal kevésbé időtálló, de azért a két világháború közötti kurzusirodalomnál tényszerűbb leírása a korszaknak. Mindenesetre a vörös terror áldozatainak számát nem túlozza el (sőt), a fehér terrort nem bagatellizálja el. A forradalmakat ő is alapvetően zsidók művének tekinti. Az a fő tézise, hogy a „proletárdiktatúra… a nem asszimilált idegen elemeknek a forradalma volt”, konkrétan az utoljára betelepült galíciai zsidóké. Általában a nem, vagy csak felületesen asszimilált elemekhez kapcsolja a radikális, forradalmi, felforgató szellemet. A könyvben hevesen gyalázza egykori barátját, Jászit: „Jászi fanatikus volt és türelmetlen minden az övétől eltérő meggyőződéssel szemben, amely az ő merev megítélése szerint nem fakadhatott másból, mint az embereknek akár ostobaságából, akár aljas ösztöneiből.”

1941-ben az Akadémia levelező tagjává választották. A világháború éveiben még megírta a két világháború közötti korszak történetét is, ezt azonban már nem tudta megjelentetni, mert csak néhány hónappal a német megszállás előtt fejezte be, a kiadása pedig a világháború után szóba sem jöhetett. A ­rendszerváltásig kéziratban maradt.

1943 februárjában Bethlen szervezésében megalakult a Hitler-ellenes Magyar Nemzeti Társaskör, amely a Harmadik Birodalommal reményeik szerint szembeforduló kormány számára dolgozott ki bizalmas munkatervet. Gratz ebben is részt vett. Bernbe is elutazott Kállay Miklós miniszterelnök megbízásával, hogy ott puhatolódzzon a békekötés lehetőségeit illetően.

A német megszállás után a Gestapo letartóztatta, Mauthausenbe deportálta. A koncentrációs táborból befolyásos barátai 1944 júliusában kiszabadították. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány felkérésére a békekonferenciára való felkészülés jegyében tanulmányt írt a dunai népek együttműködésének lehetőségeiről.

1945 májusában besorolták a fasiszta szerzők közé. Ebben nem volt semmi különös, mert a bármilyen okból betiltásra ítélt művek listáját fasiszta könyvek listájaként jelentették meg a lapokban. A forradalmakról szóló könyvét természetesen azonnal betiltották. De fasisztának minősült akkor a magyarországi holokauszt túlélője és első kutatója, Lévai Jenő is, miután az első világháborús oroszországi élményeiről szóló Éhség, forradalom, Szibéria című könyve magától értetődően indexre került.

1945 augusztusában Gratzot bevitték a toloncházba. Egy razzia során mindenkit letartóztattak, aki a feketepiac környékén tartózkodott, és Gratz éppen arra járt.

Novemberben viszont a Világ „a magyar baloldal kiemelkedő harcosai” között emlegeti, akiket a Magyarországnak akkor kiadott Otto Winkelmann vitetett Mauthausenbe.

A koalíciós évek végén nyilván nem számíthatott volna sok jóra, de azt már nem élte meg. 1946 november 21-én, életének 72. évében szívinfarktusban meghalt.

Számos igazgatósági, felügyelő bizottsági tagságából az egyik megmaradt, és a Szabad Nép még befogadta ezt a gyászjelentést: „A Magyar Ruggyantaárugyár Rt. mély megilletődéssel jelenti, hogy a társaság igazgatósági és végrehajtóbizottsági tagja Dr. Gratz Gusztáv ny. külügyminiszter úr f. hó 21-én váratlanul elhúnyt. A Megbodogult nagy életbölcseségével, széles látókörével és a gazdasági élet minden ágára kiterjedt, éles ítéletével hosszú éveken át értékes szolgáltokat tett a vállalatnak, és elmúlása nagy veszteség mindnyájunk számára. Emlékét kegyelettel fogjuk megőrizni.”