A minden lében katolikus: Mihelics Vid (1899-1968)

A keresztényszocializmus legjelentősebb magyar ideológusa, szociológusa és legjobb tollú szószólója mindig úgy kereste a kiutat a népnyomorból és az attól szerinte elválaszthatatlan liberális kapitalizmusból, ahogy éppen történelmileg adódott. A hungarizmustól Salazaron át Kádárig. Csillogó értelmével mindig megokolta, miért támogatja azokat, akik az ő kereszténységével összeegyeztethetetlen nézeteket vallanak.

A milliókat emberhez méltatlan létben tartó nyomor ellen a legkülönbözőbb világnézetek nevében léptek föl, akik fölléptek. Szociáldemokraták, kommunisták, keresztényszocialisták, hungaristák, nyilasok, harmadik utas népiek, szindikalisták, anarchisták, polgári radikálisok, szociálliberálisok. A szociális elkötelezettség vonalán különös kapcsolatok, szövetségek, átjárások keletkeztek. A leegyszerűsített történelemszemlélet ezzel nem tud mit kezdeni. Mihelics Viddel sem.

Bács vármegyében, Csátalján született 1889. január 7-én a jegyző Bélának keresztelt gyermekeként. Szüleit kis korában elvesztette. Nagybátyja, a makói gimnázium tanára vette magához. Az ő gimnáziumában tanult, amíg a hatodik osztály elvégzése után föl nem vették novíciusnak a ciszterciták zirci apátságába. Közben a fiumei tengerészeti akadémián is eltöltött egy évet. Novíciusként kapta a származására utaló Vid nevet, a szófogadó jelentésű Vitus horvát változatát. A ciszterciták gimnáziumának jeles tanulójaként érettségizett le Egerben. A gimnáziumban önképzőköri elnök volt, Dante, il dolce poeta című önképzőköri dolgozatát kiemelték. Alapítványi jutalmakat kapott.

„Nem bír a szívében lakó hévvel, csak úgy hömpölyög ajkáról a nagyot mondó szavak áradata. De sok poézis is van benne.” Így értékelték a tizennyolc éves ifjú beküldött verseit a Regnum Marianum ifjúsági lapjában, a Zászlónkban 1917 elején.

1917-1919-ben egy sor műfordítása jelent meg különböző lapokban. Fordított spanyolból, franciából (a nem igazán Istennek tetsző életet élő Verlaint), Frederic Mistralt provanszálból (róla tanulmányt is írt), Ibsent stb.

Számos kisebb és nagyobb, élő és holt nyelvet sajátított el.

A rend egri hittudományi főiskoláján szerezte első diplomáját. Kilépett a rendből (később családot is alapított), folytatta tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészettudományi karán, aztán a párizsi katolikus egyetemen szociológiát és erkölcsbölcseletet hallgatott, majd ismét Budapesten jogi diplomát szerzett. A harmincas években még a Pázmány közgazdaság-tudományi karára is beiratkozott, és ott szociálpolitikából és társadalombölcseletből szerzett magántanári képesítést. A nagy nyelv- és diplomagyűjtő ezután tanulta hozzá a többi nyelvhez a portugált, hogy alaposan tanulmányozhassa a számára legkedvesebb rendi diktatúrát Portugáliában.

Tanulmányaival párhuzamosan, húszas éveinek elejétől újságíróként és szerkesztőként tevékenykedett az Új Nemzedéknél, a Nemzeti Újságnál, a Korunk Szavánál, a Vox Academicánál, az Új Kornál, a Katolikus Szemlénél. A világháború éveiben a Sajtótudományi Társaság újságíróiskoláját vezette és az Iparügyi Minisztériumban volt sajtóelőadó.

Mindemellett jó néhány fontos ideológiai és szociálpolitikai tárgyú könyvet és tanulmányt írt.

Olyan hivatásrendi társadalomban hitt, amelyben a rendeket összefogó korporációk biztosítják a társadalmi békét, elűzik a forradalom, a felforgatás átkos szellemét – olyan állam keretében, amely mindenkinek biztosítja a létminimumot, a közjó szempontjai szerint szabályozza a gazdaságot, a magántulajdont pedig – Aquinói Szent Tamás tanai szerint – annyiban ismeri el, amennyiben az saját munka gyümölcse. Ilyen állam eredeti felfogása szerint csak a egyházzal összeforrva, annak szellemében működhet, mivel az igazi szociális gondolat csakis a keresztény elveken alapulhat. Mihelics, miként a kor ifjú, reformer katolikusai általában, a két pápai enciklikában, az 1891-es Rerum Novarum-ban és az azt kiterjesztő 1931-es Quadragesimo Anno-ban kifejtett keresztény szociális gondolat elkötelezettje volt.

Cikkeiben azt bizonygatta, hogy a szociáldemokrácia és a szekuláris szakszervezetek csillaga leáldozott, hívei a keresztény munkásszervezetekhez áramlanak, a kapitalizmus és a féktelen szabadverseny kegyetlen valóságát csak a keresztény szociális gondolat jegyében lehet megváltoztatni. A „kegyetlen kapitalizmus”, a szekularizáció, a szociáldemokrata felforgatás, az állam és egyház szétválasztásának liberális ideája a Prohászka Ottokár zászlaját vivő reformer katolikusok szemében (is) a zsidókhoz kötődött, akikkel szemben meg kell védeni a népet, az egyházat.

Mihelics írta a nekrológot Prohászkáról a Társadalomtudományban (1927/1-2.), később pedig ő lett a Prohászka Társaság főtitkára. Többek között ezeket írja:

„Egy pillanatig sem szűnik meg ráirányítani a magyar társadalom figyelmét a szociáldemokrácia párthatalmi taktikájára s különösen arra a veszedelemre, hogy a magyarországi szocialista szervezetek a szemét-zsidóság vezetése alá kerültek./…/ A munkásoknak is szervezkedniök kell, s az igazi kulturprogramm, amelynek jegyében a szervezkedésnek történnie kell, a keresztényszocializmus./…/ A földreform épp olyan sarkalatos pontja volt Prohászka keresztény nemzeti politikájának, mint az a fajvédelem, amelyet antiszemitizmusnak próbáltak feltüntetni. Pedig Prohászka igen helyesen tiltakozott az ellen, mintha a zsidók ellen való uszítást és gyűlölködést pártolná. Nem antiszemitizmus, hanem ‘hungarizmus’, amely egyet jelent a nemzet emelésével és a keresztény szellem ébresztésével. ‘Három pontban összegezem azt — írta 1918-ban — hogy mit akarunk: az első, hogy meg akarjuk akadályozni a keresztény ifjúság letörését, a második, hogy meg akarjuk akadályozni Magyarország elzsidósodását, a harmadik, hogy rá akarjuk segíteni a jóakaratú és nemzeti érzésű zsidóságot a nemzeti keresztény társadalommal való összeforrásra. Nem volnánk nemzet s nem volnánk öntudatos faj, hanem ellenkezőleg végpusztulásra ítélt faj s vágóhidra felhajtott birkanyáj, ha másként éreznénk s mást akarnánk.’ Prohászka sok vonatkozásban próféta volt, de amit erre az önvédelemre vonatkozóan mondott, igen gyorsan és megdöbbentő módon eleven valósággá vált. Krisztianizmus és hungarizmus.”

1927-ben Olaszországban a Fasiszta Nagytanács kihirdette a munka alkotmányát, a Carta del Lavoro-t. A „fasiszta forradalomnak” ezt az „alapvető okmányát” Mihelics elemezte először részletesen Magyarországon. Úgy vélte, a jövő fogja majd igazolni, hogy „a fasizmus megtalálta-e azt a ‘széles és ragyogó, a demokratikus hagyomány perfid árnyékából kivezető utat, amelyen munkaadók és munkások… szövetségeikbe tömörülve, zárt sorokban és egyetértésben haladhatnak’. Már maga a kísérlet azonban elgondolásaiban kétségkívül annyira nagyszerű és annyira általános érdekű, hogy az egész emberiségnek tudomást kell róla vennie.” Mihelics azonosul azzal a felfogással, hogy „a termelés komplexuma nemzeti szempontból egységes egész”, amelyet az államnak kell irányítania. A Carta del Lavoro munkakötelezettséget, sztrájktilalmat vezetett be, felszámolta a szakszervezeti pluralizmust, s mindezzel kifejezte „azt a törhetetlen hitet, hogy a tőke és a munka érdekeit össze lehet és össze kell egyeztetni”. Ez a rendszer Mihelics szerint „részt juttat a népnek a nemzet ügyeinek intézésében, de nem az általános szavazati jog fikciójával, hanem azzal, hogy a dolgozókat közvetlenül beleviszi az államéletbe, végül megvédi a gyengébb társadalmi osztályok érdekeit is, de mérsékli követeléseiket”. Ezzel együtt megállapítja azt is, hogy „a keresztény szolidarizmus, amely a természetjogban gyökerezik, elveti a fasizmus bölcseletét”, de ez a különbség „inkább csak az elvi megalapozottságban nyilvánul meg, mert a fasiszta formula: ‘a nemzet érdekei’ és a skolasztikus ‘közjó’ a gyakorlati életben ugyanazt jelenti”. Ahhoz azonban, hogy ez az elvi különbség a gyakorlati együttműködésnek ne legyen akadálya, a társadalmi rendeket összefogó intézményeket világnézetileg semlegessé kell tenni, nem szabad kisajátítani a fasiszta világnézet számára. (Társadalomtudomány, 1927/3-5.)

Ez a feltétel Olaszországban persze nem teljesült, és a hivatásrendek érdekegyesítő szerepe is formális maradt. Mihelics Vid és köre számára az olasz példa pár év alatt elvesztette vonzerejét. Akkor végképp, amikor Mussolini szoros szövetségre lépett a hatalomra jutott Hitlerrel. Mihelics a Világproblémák és katolicizmus című 1933-as könyvében már így fogalmaz:

„A fasizmusnak állam-, illetve nemzetistenítő elmélete támasztja alá azt a kíméletlen diktatúrát, amely még a szellemi és tudományos életet is gúzsba köti Olaszországban.”

Amint kihunyt az egyik reménysugár, fölfénylett egy másik. 1933-ban új korporatív állam jött létre Portugáliában Antonio Oliveira de Salazar vezérletével. Ezzel már nem voltak Mihelicsnek ideológiai problémái. Bár Salazar Estado Novo-ja sok mindenben hasonlított Mussolini Olaszországára, de nem kötődött a fasiszta ideológiához, nem volt Hitler szövetségese, és, ami a lényeg, a katolikus egyház vezető szerepet kapott benne, annak vezetői lelkesen támogatták.

A portugál kísérlet szerte Európában élénk figyelmet keltett, s Mihelics volt az, aki azt a legalaposabban, a nyelvet elsajátítva a helyszínen tanulmányozta (Imrédy Béla jegybankelnök támogatásával), és két kötetben részletesen és lelkesen ismertette. Ez volt a legolvasottabb, legtöbbet recenzált és idézett műve.

Egyetértéssel nyugtázza, hogy Portugáliában az egyének jogait védő formális demokráciával szembeállítják az organikus demokráciát, amely családokra és közösségekre épül, ahol a családfő a család nevében választhat, ahol nem ismerik az államhatalmak szétválasztásának elvét, ahol nincsenek egymást korlátozó független hatalmi szervek, sem egymással vetélkedő pártok. Nincs is szükség rájuk, mert minden irányzat magáévá tette az „újportugál nacionalizmust”, amely védelmezi az ország „belső békéjét”. Mihelics összegzése szerint: „a portugál nép immár a maga teljességében leküzdötte a pártokra való szakadást és elismeréssel adózik az új állam alkotásainak.” (Mihelics Vid: Az új Portugália I-II., 1938.)

Miközben Mihelics a világháború egész ideje alatt egy minisztérium tisztviselője, sajtóelőadója volt, szakszerű és elismerő elemzést adott közre a Magyarországgal hadban álló Anglia liberális politikusának, az angol jóléti állam teoretikusának, William Beveridge-nek a szociálpolitikai tervezetéről. A liberális jóléti állam ideája ugyan távol állt Mihelicstől, de mint szociálpolitikus nyitott volt mindenre, amiből gondolatokat meríthetett. Sikerült ezt a hosszú elemzést megfogalmaznia anélkül, hogy egyetlen mondatot leírt volna, amelyben a háborúval kapcsolatos állásfoglalására következtetni lehetne. (Mihelics Vid: A Beveridge-terv, 1943.) Az egész háborút úgy dolgozta végig, hogy nem kompromittálta magát se így, se úgy. Pedig még a német megszállás után is vezette a Sajtófőiskolát, és 1944 áprilisában vizsgáztatta az újságíró tanoncokat „általános sajtóismeretből, társadalomtanból és jogi alapismeretekből, valamint angol, német és francia nyelvből”. (Magyar Sajtó, 1944. április 15.)

A katolikus szociális mozgalmak, a KALOT, az EMSZO és a többiek a Katolikus Szociális Népmozgalom keretében 1944-ben csatlakoztak az ellenálláshoz, a Magyar Fronthoz. Az ellenálló katolikus mozgalmak bázisán alakult meg a Keresztény Demokrata Párt 1944 októberében. Nem tudunk róla, hogy Mihelicsnek személyesen is szerepe lett volna az ellenállásban, és mint kormánytisztviselőt 1945-ben egy évre el is tiltották a közéleti szerepléstől, de mindenesetre 1946-tól már ennek az ellenállásban született katolikus pártnak lett a főideológusa, lapjának főszerkesztője és országgyűlési képviselője a párt nagy diadalát hozó 1947-es választások után.

A legjelentősebb ellenzéki párt főideológusaként folyamatosan támadták, lefasisztázták. Előkeresték az erre alkalmas idézeteket. Mint láttuk, volt mit. A támadások fölerősödtek, amikor pártjával együtt tiltakozott az egyházi iskolák államosítása ellen. „Megtámadta pártunk elnökét, Dobi Istvánt, az a Mihelics Vid, aki nem 1945 után, hanem a harmincas és negyvenes évek között írt könyvet a fasiszta portugál Salazarról, az a Mihelics Vid, akinek közgazdasági és egyéb tanulmányai között éppen nem demokratikus elveket szép számmal találunk, akar kitanítani bennünket a kereszténységre? Ő akarja Dobi Istvánt és a Kisgazda Pártot megtanítani a magyarságra?” Így szónokolt Ortutay Gyula, az iskolák államosítását kisgazda színekben levezénylő kriptokommunista miniszter. (Kis Újság, 1948. április 20.)

A Demokrata Néppártot 1949 elején feloszlatták. Vezetője, Barankovics István a párt több vezetőjével együtt emigrált. Két napig Mihelics volt a párt vezetője, ő jelentette be a feloszlását. Szó volt róla, hogy ő is emigrál, de végül itthon maradt.

Természetesen őt is figyelték 1946-tól 1960-ig egyfolytában. Sokan, sok jelentésben számoltak be az államvédelemnek szavairól és tevékenységéről. A katolikus egyház és az állam közötti behódoltató tárgyalások végére Mihelics levonta a konzekvenciát. Az egyik ügynöki jelentés szerint így:

„A katolikus politikának ma egyetlen lehetősége az, hogy depolitizálni kell a sajtót és a mozgalmat. Nincs értelme a további kísérletezésnek a rendszerrel szemben, mert a fennálló veszedelem nem áll arányban az esetleg elérhető sikerrel. Ma az események már túlnőttek rajtunk, s ma minden igyekezettel azon kell lenni, hogy átmenthessük magunkat.” (Magyar Szemle, 2000/1-2.) Ezt a katolikus nyilvánosság számára meg is ideologizálta. A keresztény elvekből levezette az ellenkezőjét annak, amit az egyház és az állam kapcsolatáról korábban vallott „A világ alakítása és a társadalmi berendezkedések fejlesztése más intézmények hatáskörébe tartozik, nem az Egyházéba./…/ Az Egyháznak nem az a küldetése, hogy az adott korénál tökéletesebb kereteket és szervezeteket keressen… az Egyháznak a mindenkori helyzetek és adottságok között elérhető maximum kimunkálásán kell fáradoznia a lelkiek terén. S ebben van a veleje annak, amit keresztény realizmusnak nevezünk.” (Új Ember, 1950. augusztus 13.)

Az Új Ember és a Vigilia főmunkatársaként követte a „keresztény realizmus” vonalát a forradalomig. Nyelvtudását, tájékozottságát annyiban tudta hasznosítani, hogy a rovatában ismertetett olyan teológiai, társadalomelméleti irányzatokat, amelyekről másutt nemigen lehetett olvasni. Amikor a világi sajtóban, a Szabad Népben, az Irodalmi Újságban és másutt elindult az az erjedési folyamat, amely a forradalmat előkészítette, a katolikus lapokban ennek nyoma sem volt. „…az új ötéves terv hajnalán ezért is köszöntjük megelégedéssel és fogadjuk bizalommal Hegedűs Andrásnak, a minisztertanács elnökének Csepelen elhangzott szavait: ‘ismételten és leghatározottabban ki kell jelenteni, hogy a magyar népi demokrácia továbbra is a legteljesebb mértékben biztosítja a vallásszabadságot.’ /…/ a közösség szolgálatának az a nemes éthosza, amely az új ötéves terv irányelveiből is lelkünkbe cseng, minél magasabb erkölcsi szemlélettel párosuljon az emberi élet összes többi vonatkozásaiban.” Így köszöntötte Mihelics az Új Emberben az új ötéves tervet 1956. június 10-én.

A forradalom alatt Mihelics pártja is újjáalakult, ezt Mihelics jelentette be harmadmagával. A párt lapjának, a Hazánknak a főszerkesztője ismét ő lett, ő írta annak egyetlen számába a vezércikket, amiért a forradalom leverése után a csúszó-mászó férgekkel azonosították őt: „A napfény előcsalja a föld mélyéből a csúszó-mászó férgeket is, így jutott levegőhöz az október végi események következtében a magyar reakció is./…/ Mihelics Vid, a ‘Hazánk’ című lap november 4-i számában odáig merészkedett, hogy — igaz, igen óvatosan és fenntartásokkal nyíltan is elárult egyet-mást a reakció terveiből.” (Népszabadság, 1956. november 11.) Ezt azzal érdemelte ki, hogy fölvetette: „az egyéni körülmények mérlegelésével és az elemi igazságérzetet kielégítő fokig méltányos kártérítést állapítsanak meg a közelmúltban kisajátított termelési eszközök és javak egykori tulajdonosai számára.”

Mihelics írta alá pártja nevében a Bibó István által szerkesztett kibontakozási javaslatot, amelyet indiai diplomaták közvetítésével igyekeztek eljuttatni a szovjet vezetőkhöz. A még szabadlábon szervezkedő Gimes Miklós felkérte őt, hogy egy levélben foglalja össze pártja politikai platformját, és írja meg, részt vennének-e egy olyan kormányban, amelyben rajtuk kívül a koalíciós évek pártjai vannak benne. A levél elkészült. Mihelics lényegesnek tartotta, hogy ez a koalíció legyen szélesebb, mint a régi volt, egészüljön ki az ő pártjával. A Demokrata Néppárt általa megfogalmazott irányvonala teljességgel megfelelt a forradalom fősodrának: önigazgató szocializmus, munkás önkormányzat, a szocialista vívmányok megőrzése, a diktatúra minden elemének felszámolása, többpártrendszer, szabadon választott törvényhozás, az emberi jogok és politikai szabadságok teljessége.

Október elsején letartóztatják, két hónnappal később szabadon bocsátják, megszüntetik ellene az eljárást. Talán ekkor szervezték be. Nem tudjuk, hogy pontosan mikor, mert a 6-os kartonja nem került elő, csak jelentéseinek egy része, amelyeket Molnár Béla fedőnéven adott. A II. Vatikáni Zsinat magyarországi résztvevői közé jónéhány ügynököt beépítettek. Mihelicset a leghasznosabbak között tartották számon, mivel hatalmas nemzetközi kapcsolatrendszerével nagyon sok információhoz jutott hozzá. (Szőnyei Tamás: Titkos írás I. 673-679.o.).

Sík Sándor halála után, 1963-ben Mihelics lett a Vigilia felelős szerkesztője. A havilap januári számaiban minden évben iránymutató írást közölt. Az 1967-esből idézünk:

„Szinte közhelyes megállapítás már, hogy a kommunista párt, amely szocialista rendszerünk meghatározó és vezető ereje, az ateista világnézetet vallja és terjeszti./…/ Ellentét ez köztünk és a marxisták között? Bizonnyal az, s hozzá olyan ellentét, amelyet semmiféle érvelés sem oldhat föl. Egyedül a történeti fejlődés igazolhatja majd akár az egyik, akár a másik álláspontot, aligha még a mi életünkben, de talán még az unokáink életében sem. Ám éppen ez a körülmény teszi lehetővé számunkra, hogy a szocialista rendszert őszintén elfogadva, annak keretébe cselekvően beleilleszkedve együtt tudjunk és akarjunk munkálkodni marxista honfitársainkkal mindabban, ami hazánk és népünk anyagi és szellemi javát előbbre viszi.” (Vigilia, 1967/1.)

Ha emlékszünk még, a fasizmushoz is így viszonyult 1927-ben: a világnézeti összeegyeztethetetlenség nem akadálya a gyakorlati egyetértésnek. Mihelics akkor is, ekkor is ugyanabba a problémába ütközött bele: azok az irányzatok, amelyek a rendies keresztény állameszményhez hasonlón megkövetelik az egyén szigorú alárendelését a közérdek letéteményesének tételezett államnak és létrehozzák azokat a diktatúrákat, amelyek ezt az alárendelést biztosítják – önmagukat állítják az Isten helyébe.

1968 decemberében váratlanul infarktust kapott, aztán még egyet. A második elvitte december 20-án. Csak a katolikus lapokban jelent meg róla érdemi nekrológ. A napilapok csak az MTI néhány soros, száraz közleményét adták le.

A rendszerváltás után csak az egyházához közeli szerzők életének ellentmondásos, kevéssé dicsőséges mozzanatait elkenő vagy elhallgató, apologetikus írásai jelentek meg róla. Bonyolult életének nehéz tanulságai egyelőre nem hasznosulnak.