A nincs választás a jó választás

A Moszkvától Lisszabonig, Rómán és Berlinen át létrejött totalitárius pártállami rendszereken alapult volna az „Új Európa”, „a bátor, ifjú reformerek Európája”, melyhez Gömbös Gyula csatlakoztatni kívánta Magyarországot. Az 1935-ös választáson ehhez kívánt ő „nemzeti egységet” teremteni, tagadva az összes többi párt, vagyis a többpártrendszer létjogosultságát. Az utolsó nyílt szavazásos választás minden addiginál durvább volt, és halálos áldozatokkal is járt.

Bethlen István nehéz örökséget hagyott utódjára. A gazdasági válság által megviselt, hatalmas államadósság terheit nyögő, tömeges munkanélküliséggel, mélyülő tömegnyomorral küszködő ország szekerét Károlyi Gyula grófnak, Károlyi Mihály unokatestvérének kellett volna kihúznia a kátyúból. Sok kedve nem volt hozzá, de megpróbálta. Nagy takarékossági programmal állt elő. Azzal kezdte, hogy jelentősen csökkentette az állami alkalmazottak fizetését, a közhivatalnokokét, a vasutasokét, a csendőrökét, mindenkiét. A kormánytagoktól is elvette az állami gépkocsik használatának a jogát, maga is gyalog járt fel Pestről a budai várba. A munkások és tisztviselők kereseti adóját 50 százalékkal felemelte. Csökkentette az amúgy is csekély szociális juttatásokat és a nyugdíjakat.

A gyalogjáró gróf pillanatok alatt megutáltatta magát az egész országgal.

Természetesen megszaporodtak és egyre hevesebbek lettek a tüntetések, sztrájkok, aktívabbak a szakszervezetek, a szociáldemokraták és a kommunisták.

Megszorítás és represszió együtt járt. Betiltottak gyűléseket, tüntetéseket, megmozdulásokat, egymást követték a letartóztatási hullámok, egy időre még a Népszavát is betiltották. Matuska Szilveszter éppen jókor robbantotta fel a biatorbágyi hidat, hogy be lehessen vezetni a statáriumot, és annak keretében koncepciós perben halálra ítéltek és a széleskörű nemzetközi tiltakozás ellenére kivégeztek két kommunistát, Sallai Imrét és Fürst Sándort.

A kormánytábor bomlásnak indult. A Keresztény Párt ellenzékbe vonult, az Egységes Pártba integrált szélsőjobboldali fajvédők egy része is távozott, Meskó Zoltánnal az élükön, aki megalakította az első magyarországi náci pártot. A döntő azonban az volt, hogy miután a mezőgazdaságot a világpiaci árzuhanás szörnyű helyzetbe hozta, az ipari és az agrárérdekek képviselőit nem lehetett többé összetartani. Az agráriusok fellázadtak a kormánypárt vezetése ellen, a párt kicsúszott a kormány mögül, Károlyinak alig több mint egy éves dicstelen és kedvetlen miniszterelnökösködés után le kellett mondania.

És 1932 őszén jött Gömbös Gyula, akitől a kormányzó többek között az agráriusok megnyerését remélte. Gömbös a fajvédők vezéreként már a forradalmak után is a katonai diktatúra bevezetését helyeselte volna. Aztán megtalálta a helyét és felépítette a kormányzati karrierjét a konzervatív bethleni kormánypártban, de most esélyt láthatott és kaphatott arra, hogy a nagy kormánypártot átformálja egypárti diktatúrát gyakorló állampárttá.

Előállt egy nagy reformprogrammal, a 95 pontos Nemzeti Munkatervvel. Ez kifejezeten agrárius program volt, a mezőgazdaság érdekeit helyezte előtérbe, az agrárolló szűkítését ígérte, továbbá a kisegzisztenciák támogatását, a nagytőke, a nagybirtok korlátozását. Erőteljesen beavatkozó, etatista gazdaságpolitikát hirdetett, egységes, központilag vezérelt külkereskedelemmel. Új korszakot ígért, amelyben a húszas években konszolidált, konzervatív világot felszámolják annak életképtelenné vált intézményeivel együtt.

Meghirdette minden emberi és politikai jog, minden részérdek alárendelését az egységes nemzeti érdeknek, az egységes magyar világnézet érvényesítésének, a magyar faji sajátosságokon és keresztény erkölcsön alapuló nemzeti kultúrának.

Ezzel a programmal igyekezett összefogni mindenkit, akit az agrárválság és az agrárnyomor érintett, mindenkit, aki a Bethlen által restaurált avítt rendszer felszámolását pártolta. Ezeket az erőket remélte egyesíteni a kormánypárt szervezeti erejével. A kormánypártot rögvest át is keresztelte a Nemzeti Egység Pártjának (NEP), jelezve, hogy a pártjához való viszony egyenlő a nemzethez való viszonnyal.

Gömbös alatt statárium nélkül is folytatódott a súlyos repressziók sorozata az ellenzék nagy részével szemben, viszont Gömbös kiegyezett a Kisgazdapárt élén álló, egykori fajvédő fegyvertársával, Eckhardt Tiborral, aki heterogén pártját Janus-arcú párttá tette, mely ellenzéki arcával a kormánypárt konzervatív, bethlenista, Gömbössel szembenálló szárnyát támadta, a másikkal pedig az agrárbarátnak mutatkozó Gömböst támogatta. A miniszterelnök megpróbálta Zilahy Lajos közvetítésével a népi írókat is megnyerni az agrárnyomor elleni komoly reformlépések ígéretével, de az erre kitalált Új Szellemi Frontból nem lett semmi.

Az ipart azzal az ígérettel igyekezett megnyerni, hogy az olasz mintára létrehozott korporatív intézményekben összefogja a munkavállalókat és a munkaadókat, és ezeket a hivatásrendeket helyezi az osztályharcos szakszervezetek helyébe.

Az európai trendek szerint Gömbös politikája trendi volt. Kinevezése előtt tört előre Hitler a választásokon Németországban, és már látszott, hogy meghatározó szerepe lesz, ahogy lett is 1933 elejére.

1932 decemberében az antant elismerte Németország jogát a fegyverkezésre. 1933 tavaszán Hitler felhatalmazást kapott a diktatórikus hatalomgyakorlásra, Dollfuss kancellár is felfüggesztette az alkotmányt és diktatórikus kormányzást vezetett be Ausztriában. Németországban 1933-ben, Ausztriában 1934-ben (a Schutzbund-felkelés után) betiltották a szociáldemokrata pártot, és Gömbös (szociáldemokrata szóhasználattal: Gömbölini) is erre készült.

Ekkor kézzelfoghatóvá vált az a lehetőség, hogy Magyarország Olaszországgal és Németországgal szorosan összefogva, egyeztetett külpolitikával képviselje revíziós (illetve Olaszországnak Etiópia elfoglalásához fűződő) érdekeit. Gömbös igen aktívan szorgalmazta, erősítette és a hármas egyezménnyel megpecsételte ezt az összefogást, amelynek ellenhatásaként a kisantant országai is összezártak a revízió elhárítása végett. A magyar-jugoszláv viszony különösen feszültté vált, s amikor éppen a legfeszültebb volt, kiderült, hogy a Sándor jugoszláv királyt s a francia külügyminisztert Marseille-ben meggyilkoló szakadár horvát usztasákat a jankapusztai kiképző telepen trenírozták. A Népszövetség nem foglalkozott érdemben Jugoszlávia panaszával, amelyben Magyarország felelősségét rögzítették.

1933-ban két nagy tagtoborzási kampánnyal megkezdődött a totalitárius hatalomgyakorlásra alkalmas állampárt felépítése. Óriási pártszervező munka folyt országszerte. Gömbös négy feladatot határozott meg a Nemzeti Egység Pártja számára: biztosítsa az egész nemzet megszervezését a maga keretei között az egységes magyar világnézet jegyében; ellenőrizze és szervezze meg a társadalom egész életét; szervezett szavazó tömegeivel biztosítsa a párt hegemóniáját a helyi képviselő testületektől az Országgyűlésig minden szinten; ellensúlyozza a Bethlen mögött álló konzervatív körök befolyását.

1933 végére a NEP-nek 1,8 millió tagja volt. A választójogosultak 63 százaléka. Kétszer annyian léptek (léptetődtek) be, mint ahányan 1935-ben a pártra szavaztak. Korábban a közigazgatási szervek szervezték a kormánypárti mandátumokat a nyílt kerületekben. 1935-ben ezt a feladatot már elsősorban a pártszervezetek látták el.

A diktatúra kiépítését a fővárosban kezdték. A szabadon és titkosan választott fővárosi törvényhatóság jogosítványait durván megcsonkították, az addig választott főpolgármester és vezető tisztviselők megbízatását kinevezéshez kötötték, és a választások után rögvest föl is oszlatták a fővárosi törvényhatóságot.

Több mint két év telt el a Nemzeti Munkaterv meghirdetése után, és még mindig nem történt semmi. Ahhoz ugyanis, hogy valami történjék, a kormánypárt bethlenista, konzervatív szárnyát kellett legyűrni. Horthy Miklós sokáig próbált egyensúlyozni a két vezető között, igyekezett megbékélésre bírni őket, de végül 1935 elején a reformot és új választásokat követelő országos megmozdulások után állt Gömbös mellé.

Ekkorra Eckhardt Tibor a Kisgazdapárt nevében már lemondott az általános, titkos választás bevezetéséről (amelyet egyébként a Nemzeti Munkaterv is tartalmazott). Ezzel minden akadály elhárult az elől, hogy Gömbös választásokkal biztosítson magának többséget az egypártrendszer felé mutató reformjai számára. A kormányzó 1935. március 5-én feloszlatta az Országgyűlést, kiírta a választásokat március 31- április 7-re, és másnap Bethlen kilépett a kormánypártból. Pártonkívüliként szerzett aztán mandátumot, és a kampányban immáron ő, a nyílt választásos rendszer átmentője és haszonélvezője is titkos választást követelt.

Gömbös pedig immár nyíltan kiállt az egypártrendszer mellett. Így szónokolt Gyönkön: „Ma már azt lehet mondani, hogy e nemzeti munkaterv mindenkinek politikai hitvallása. És ha most felvetem a kérdést, akkor miért nem vagyunk mindnyájan egy párton, mint ahogy az természetes volna, válaszom ez: talán csak azért nem vagyunk egy párton, testvérek, mert vannak, akik szeretnek a karzatnak beszélni a parlamentben, vannak ‘csak azértis’ emberek, akik azt mondják, mert én magyar vagyok, tehát ellenzéki vagyok. Ez az idő lejárt! (…) …rá fogunk jönni, hogy vajmi kevés szükség van a különböző pártocskákra.” (Pesti Hírlap, 1935. március 26.)

Gömbös ellenzéki és kormánypárti ellenfelei viszont az „ezeréves alkotmány” védelmére hegyezték ki a kampányt, azzal, hogy abba nem fér bele sem az egypártrendszer, sem a korporációs rendszer.

Kozma Miklós belügyminiszter úri becsületszavát adta, hogy ez a választás tiszta lesz. De persze mocskos lett. Ugyanolyan törvénysértések, csalások, fenyegetések, manipulációk kísérték, mint az előzőeket, csak még nagyobb mértékben.

Március 20-án bekövetkezett az endrődi csendőrsortűz, amely nyolc halálos áldozatot követelt. A gyomai járásban a kormánypárti jelölttel szemben a kisgazdapárti Andaházi Kasnya Béla indult. A kormánypárti főszolgabíró egy délutánra, egymáshoz közeli időpontokra engedélyezte csak az ő gyűléseit három faluban. Az endrődi gyűlést ráadásul az utolsó pillanatban fél órával előre is hozta, hogy a jelölt semmiképp se érhessen oda időben Kondorosról. Fél négy után pár perccel a főszolgabíró lemondta a gyűlést azzal, hogy a jelölt nincs ott, és a tömeg feloszlatására utasította a csendőröket. Nem sokkal később a jelölt befutott, a tömeg meg akarta hallgatni, a csendőrök pedig folytatták volna az oszlatást. A nagy tömegből állítólag valaki megfogta az egyik csendőr puskáját, mire a csendőrök belelőttek a tömegbe. Nyolc ember meghalt. Hivatalosan megállapították, hogy a csendőrök jogszerűen jártak el, senkit nem vontak felelősségre, Andaházi és hívei tanúskodását nem vették figyelembe. Viszont Andaházi nyerte el a mandátumot. Ő volt a kevés kivételek egyike.

Gömbös ugyanis jól átverte Eckhardtot. Ígért a kisgazdáknak viszonylag sok nyílt szavazásos körzetet, ahol majd engedik nyerni őket. Aztán nem engedték: „A kisgazdapártot és a keresztény pártot az induláskor úgy állította be, mint a kormányhoz közel álló pártokat, amelyek a hatóságok jóindulatú semlegességére számíthatnak. Amikor pedig az ilyen jelöltek a választási küzdelem során ellenzéki presztízsükben már alaposan megfogyatkoztak, akkor váratlanul rájuk eresztették a hatósági nyomás és erőszak gőzhengerét és igy a kétkulacsos ellenzéki jelöltek a végső küzdelemben a két szék között mind a pad alá hullottak.” (Magyarság, 1935. április 9.) Pedig Eckhardt még a szegedi titkos választókerületben is felszólította híveit, hogy a kormánypártra szavazzanak.

A kormánypárt, akárcsak a korábbiakat, ezt a választást is úgy nyerte meg, hogy nem nyerte meg. Nemhogy a titkos kerületekben, de még országos szinten sem kapták meg a szavazatok többségét. A NEP a voksok 47,4 százalékával jutott a mandátumok 69,4 százalékához.

A kormánypárti mandátumok száma a 245 fős Országgyűlésben 190-ről 170-re csökkent, az ellenzékieké 41-ről 67-re nőtt. A növekedés nagyobb része abból adódott, hogy a korábbi kisebbik kormánypárt, a Keresztény Párt immár az ellenzékhez tartozott, és a náciknak is jutott két képviselői hely. A kisgazdák az átverés ellenére is megduplázták mandátumaik számát, a szociáldemokraták frakciója viszont 14-ről 11 fősre csökkent, a liberálisok pedig tíz helyett hét mandátummal rendelkeztek. A szociáldemokratákra nagyjából annyival szavaztak kevesebben, amennyi szavazatot 1931-ben a nyílt körzetekben kaptak. Most kizárólag a titkos kerületekben indultak.

A NEP 170 képviselőjének körülbelül az ötöde Gömbös-ellenes, Bethlen-párti konzervatív volt, Gömbös reformprogramja mögött tehát, amelyről a kormányfő azt állította, hogy immár minden magyar hitvallása, a képviselők körülbelül 55 százaléka, a választók kevesebb mint 40 százaléka állhatott, a nyíltan szavazókkal együtt.

Gömbös nem érte el a célját. A választások után sem vághatott bele a reformjaiba és az egypárti diktatúra kiépítésébe. A belső ellenállás is nagy volt, Horthy Miklós támogatása sem bizonyult tartósnak, és az év vége felé a miniszterelnök vesebaja is súlyosbodott. Hamarosan munkaképtelenné vált, és 1936 októberében meghalt.

Ez már tényleg az utolsó volt a nyílt választások sorában. A következő választáson, éppen a második zsidótörvény elfogadása után, már titkosan választhat az ország népe, és ennek, miként sorozatunk következő részében látni fogjuk, a nyilasok lesznek a haszonélvezői. Legnagyobb vesztesei pedig a szociáldemokraták, akik legrégebben, legszenvedélyesebben és legkövetkezetesebben harcoltak az általános és titkos választójogért.