A halott Ház lélekvándorlása

Bethlen győzött, Bethlen megbukott. A kilencven éve rendezett választásokat a kormány nem tudta sem elveszíteni, sem túlélni. A miniszterelnök előre hozatta a voksolást, hogy megelőzze a gazdasági világválság teljes begyűrűzését, de hiába. A titkos kerületeket a kormánypártok ekkor is elvesztették. Valamelyest a nyílt kerületekben is visszaestek, de az állampolgári akarattól független hatalmas többségük biztosítva volt.

A nyílt szavazás dominanciája nemcsak az Országgyűlés összetételét, hanem a működését is meghatározta. Az 1931-es választások előtti ciklusban már alig volt élet a parlamentben. A kétes legitimitású, de elsöprő kormánytöbbség miatt nem létezhetett kérdéses kimenetelű szavazás. A T. Ház munkamenetét meghatározó házelnök, alelnök, háznagy csak kormánypárti lehetett, az ellenzéknek legfeljebb jegyzői posztok jutottak, azok meg nem jelentettek semmit. Az előző ciklusban elfogadott ellenzékellenes házszabály kevés lehetőséget hagyott az érdemi vitára. Televízió nem létezett, az üléseket a rádió nem közvetítette. Nem volt miért szónokolni és szerepelni, inkább csak a rend és az önigazolás kedvéért, valamint megszokásból jártatták a szájukat az ülésteremben a képviselők. A lapok ugyan hozták az érdekesebb beszédeket, de azokban másképp is megjeleníthették nézeteiket a közszereplők. Az ülések számát csökkentették, a parlamenti szüneteket meghosszabbították, a vita- és határozatképesség feltételeit fellazították. 1927 első felében átlagosan húsz képviselő lézengett az ülésnapokon az ülésteremben.

Amikor Horthy Miklós 1931. június 6-án, a ciklus lejárta előtt fél évvel Bethlen István javaslatára feloszlatta az Országgyűlést és kiírta a hónap végére a választásokat, Az Est így búcsúzott a T. Háztól: „Befejezi a Ház nemcsak életét, de — halálát is. Amikor most elbúcsúzunk tőle, egy érzés szorítja össze torkunkat. De ez nem a veszteség nagysága, hanem az az aggodalom, hogy — viszontlátjuk egész siket mozdulatlanságában. Igen, attól tartunk s minden okunk megvan rá, hogy tartsunk tőle, hogy az új parlament ennek a halott Háznak lélekvándorlásával kezdődik. Azt mondják a tudósok, hogy az egyvérűség kimerít minden erőt. Nos hát, a mi politikai és parlamenti életünkben is a nyílt választójogos rendszernek és főleg az egypártúságnak egyvérűsége pusztít, s amennyire a választási előkészületeket látjuk, az új Ház dús örökségét a réginek ‘születési hibáiban’ kapja. Mondhatja-e valaki, hogy ez a letűnő Ház vezetett, vagy irányított! Mondhatja-e valaki, hogy a nemzet uralkodó eszméinek áramfejlesztője volt, vagy hogy szívdobogva lesték minden mozdulatát, hogy közvetlenül belőle kapta táplálékát a közvélemény, mint a falevél, vagy a virág a napfényből! Nemcsak az jellemezte ezt az egész politikai életet, hogy a Ház padsorai akárhányszor üresek voltak, hanem az is, hogy üresek voltak fölöttük — a karzatok is.”

Ugyanezt a parlamentet ugyanezen a napon a kormánypárti Budapesti Hírlap másképp értékelte: „Cézár is védtelen volt az ellen, hogy a rossz, mit tett, túlélje őt s a jó — sírba szálljon vele. Ennek a képviselőháznak az emléke is kénytelen lesz elviselni sok igaztalan kritikát és lebecsülést, méltatlan kicsinylését és szándékos elhallgatását a munkának, amit elvégezett, a derék és hasznos alkotások nagy sorának, amit létre hozott. Végre is, sokkal könnyebb egy kézlegyintéssel kivégezni intézményeknek és embereknek érdemét, mint végiglapozni négy és félesztendő vaskos köteteit, könnyebb zsenialitást színlelő fölénnyel napirendre térni a fölött, amit nem tudunk, mint a magyar Corpus Juris-ból gonddal és alapossággal megtanulni azt, amit mindannyiunknak tudni kellene. Mert aki ezt az utóbbi módszert választja, az nem fog könnyelműen ítélkezni és nem is fog arra a lesújtó eredményre jutni, hogy a magyar nemzet képviselőháza négy és fél éven át nem tett egyebet, csak sodródott és maga is öregedett az idő múlásával. Ez a képviselőház hasznos, rendeltetésének megfelelő és hivatásának magasságán álló parlamentje volt az országnak, nem kísérletezett Bábel- tornyok építésével, de művei nem is omlottak össze, nem dobzódott oly mértéktelen hangulati kicsapongásokban, mint amilyenekhez a háborúi előtt szokva voltunk, de nem is hanyagolta el az ország reális szükségleteit, nem nevelt ki Demostheneseket és Cicerókat, nem termelt ‘nagy egyéniségeket’, — amiket most reklamálnak rajta, — de az országberendezésnek ezekben az éveiben, amikor semminek nem lehetett olyan értéke, mint a gyakorlati munkának, ez nem is tartozott a feladatai közé.”

A nagy- és kisebb hatalmaknak a világháború alatt és után kibővült termelőkapacitása és a felvevő piacok korlátozottsága között ellentmondás feszült, és ez a feszültség 1929 őszén kirobbant. Bekövetkezett a húszas évek konjunktúráját megszakító nagy gazdasági világválság. A világ belefulladt az eladhatatlan árutömegbe, az árak lezuhantak, a mezőgazdasági termékeké még inkább, hatalmas tömegek váltak munkanélkülivé, a tőzsde összeomlott, a hitelezés befagyott, az adósok jelentős része fizetésképtelenné vált, a tőkeáramlás leállt.

A magyar gazdaság konszolidációja két pilléren nyugodott: Egy: a kedvező világpiaci agrárárak és exportálási lehetőségek, kettő: a nagyarányú tőkeimport. Mindkét pillér leomlott.

Magyarország különösen nehéz helyzetben volt. Az adósságaiktól az infláció éveiben megszabadult vállalkozások, birtokok a pénzügyi stabilizáció utáni hitelbőségben újra eladósodtak, a mezőgazdaságban a szántóföldi termelés uralkodott, éppen az a terület, ahol az árak a legmélyebbre zuhantak. A mezőgazdaság állami támogatásához nem voltak források, az eleve sokkal alacsonyabb és a válság kitörése után gyorsan csökkenő életszínvonal miatt a belföldi kereslet itt nagyobb mértékben esett vissza. Kisparaszti gazdaságok tömege ment tönkre, évente több ezer birtokot árvereztek el bagóért. Sokan nem csak azt a földet vesztették el, amit a Nagyatádi-féle földreform során kaptak, de még azt is, amivel korábban rendelkeztek. Az eleve alacsonyabb technikai színvonalon, nagyobb önköltséggel működő gazdaságokban a mezőgazdasági technika alkalmazása, a traktorok, gőzekék száma, a műtrágyafelhasználás jócskán visszaesett, az agrárolló kinyílt.

Az ipari munkásság helyzete is drámaian romlott, de a szegényparasztságé, a földmunkásoké, kisbirtokosoké, mezőgazdasági cselédeké még inkább.

A pénzügyi válság, a bankzárlat ugyan csak a választások utáni hetekben érte el Magyarországot, de az ipari, mezőgazdasági válság már a választások előtti másfél évben is meghatározta az országban a közhangulatot.

A válság persze megmozgatta a tömegeket. Egymást követték a tüntetések, sztrájkok. A szociáldemokraták a Bethlen-Peyer paktumon túllépve aktivizálódtak vidéken, meghirdették agrárprogramjukat, számos kis településen alakultak szociáldemokrata szervezetek. A kommunisták a világválságba belelátták a világforradalom esélyét, és megpróbáltak teret nyerni a szakszervezetekben, a szociáldemokrata pártban, a tüntetéseken. 1930 szeptember elsején lezajlott a Horthy-korszak legnagyobb, százezer fős tüntetése Budapesten, és nagy tömegek mentek az utcára ezen a napon a vidéki városokban is. Miután a tüntetést és a nagygyűlést betiltották, csendes felvonulásra hívta az MSZDP és a Szakszervezeti Tanács a munkásokat. A kommunisták, a radikálisok és egyáltalán az elkeseredett emberek gondoskodtak arról, hogy a felvonulás ne maradjon csendes. A rendőrség és a tüntetők véres összecsapásának sok sérültje és egy halálos áldozata is volt.

„A politikát az utcára vinni annyi, mint a megfontolások helyett a vak szenvedélyeket tenni úrrá” – jelentette ki Horthy a tüntetés betiltását indokolva. A kormány, ha a válságéra nem is, a tömegek kezelésére felkészült. Már 1927-28-ban nagy besúgóhálózatot hoztak létre, hogy lehetőleg minden szervezkedésről, minden akció előkészítéséről tudjanak. Az állami alkalmazottakat különösen szoros ellenőrzés alá fogták. Már egy ellenzéki politikus, képviselőjelölt melletti állásfoglalás is súlyos retorziókat vonhatott maga után.

1931 februárjában Horthy Miklós a statárium kihirdetését sürgeti. A kormányfő ezt elutasítja, és ekkor rendül meg benne a kormányzó bizalma, amely a választások után a lemondatásához vezet.

1930 végén létrejön és 1931 februárjában zászlót bont az új kisgazda párt, amely azon az érdekközösségen alapul, melyet az agrárválság hozott létre a nagy-, közép- és kisbirtokosok között. Az új párt Gaál Gaszton vezetésével rögvest jelentős tényező és a választások után az ellenzék egyik fő ereje lesz.

A kormány a gazdaságpolitika kudarcát felpörgetett nemzetpolitikával igyekezett ellensúlyozni. Ebben a ciklusban a revíziós törekvéseket állította politikája középpontjába. Ez határozta meg külpolitikai lépéseit. Mindenekelőtt a fasiszta Olaszországgal, mint a magyar revíziós törekvések legfőbb reménybeli támogatójával fűzték szorosra a kapcsolatokat. Benito Mussolinit éltette a kormányközeli sajtó, ő lett a legnépszerűbb külföldi államférfi a Trianon árnyékában élő országban. Mussolini fegyverkezési hitelt is ígért Magyarországnak. Jelentős mennyiségű hadianyagot is megpróbáltak Olaszországból becsempészni Magyarországra, az osztrák vámőrség azonban feltartóztatta a szállítmányt. Attól lehetett tartani, hogy ebből hatalmas nemzetközi botrány lesz, de nem lett, mert a nyugati hatalmakat nem nagyon izgatta a dolog.

A magyar sajtó másik sztárja Lord Rothermere volt, aki nagyszabású nemzetközi akciót indított a magyar revízió támogatására, a nyugati, elsősorban persze az angol politikai elit megnyerésére. A lorddal azonban volt két probléma. Egyrészt az etnikai elvet hangsúlyozta, amellyel csak az elvesztett területek kisebb részének visszaadását lehetett volna indokolni, másrészt az ország demokratizálásával kötötte volna össze a revíziót, márpedig a demokratizálás egyet jelentett volna a keresztény-nemzeti kurzus bukásával.

Bethlen István ugyan a weimari köztársaságot is rühellte, mint általában a demokráciát, de azért Ausztria, Törökország és Bulgária mellett Németországgal is igyekezett kialakítani az együttműködést a közös revíziós érdekek alapján. A revízió reményét már ekkor is mindenekelőtt a német-olasz tengelyre alapozták.

Bethlen politikája egyre inkább megfelelt a szélsőjobboldali fajvédőknek, akikre a kormányfőnek egyre inkább szüksége volt. Őket, Gömbös Gyulával az élükön visszaintegrálták az Egységes Pártba.

Budapesten ötezer fő, vidéken a szavazók 10 százalékának ajánlása kellett a választásokon való induláshoz. A rendszer hatalmas botrányokat generált. Egyrészt az ajánlások érvénytelenné nyilvánításában jelentkező hatósági önkény, másrészt a hamisítások tömege miatt. Jó pár választókerületben több ajánlást adtak le, mint ahány választásra jogosult polgár élt ott összesen. Szegeden például ötezerrel többet. A riválisok egymást vádolták csalással, melyek túlnyomó része persze a jelentéktelen pártokhoz, magányos önjelöltekhez kötődött, amit az Országgyűlésbe be nem jutott, érdemi támogatottsággal nem rendelkező pártoknak a korábbiaknál sokkal nagyobb száma is jelzett. A kormányközeli lapok megpróbálták a fővárosban a jelentős ellenzéki pártokat, mindenekelőtt a szociáldemokratákat legfőbb csalóként beállítani, de ez nem nagyon sikerült, mivel a szociáldemokraták rengeteg ajánlást tartottak vissza tartalékba, és amikor bizonyos számú pótajánlást követeltek tőlük szabálytalanságokra hivatkozva, többször annyit nyújtottak be.

„A belügyminiszter titkos rendelkezése szabad teret enged a választási biztosoknak, akik tetszésük szerint utasíthatják vissza az utóbb eléjük került ajánlási íveken szereplő aláírásokat” – adta hírül 1931. június 20-án az Est. „Tanulságul szolgálnak azok a lehetetlen és szégyenletes állapotok, amelyek az ajánlások körül lejátszódtak. Az ajánlási rendszer még a titkos kerületekben is nyílttá teszi a választásokat, mert a nagyobb városokban még a csalásoktól és a hamisításoktól is eltekintve, a választók kétharmadrészének nyíltan kell megmondania, hogy kire akar szavazni. Ezzel a választójogi rendszerrel többé nem lehet és nem szabad választani.” Ez volt a Népszava konklúziója 1931. június 24-én.

A választás eredménye:

A kormánypárti mandátumok száma az 1926-os 205-ről 190-re csökkent, az ellenzékieké 30-ról 41-re nőtt. A két kormánypártra adott szavazatok aránya 66 százalékról 58-ra fogyott. Mivel kevesebb volt az egyindulós kerület, nagyobb lett a részvételi arány. A szociáldemokratákra adott szavazatok száma például 127 ezerről 166 ezerre nőtt, de mindkettő 11 százalékot jelentett és 14 mandátumot eredményezett. A válaszók nem egészen 30 százaléka szavazhatott titkosan. A kormánypártok mandátumaik 88 százalékát a nyílt kerületekben szerezték. Az ellenzéki pártok közül inkább csak a nagygazdák, földbirtokosok által is támogatott kisgazdák nyertek mandátumokat nyílt kerületekben. A szociáldemokraták egyet sem. Nekik a nyílt szavazatok 2,7, a titkosak 31 százaléka jutott. A titkos kerületekben a kormánypártok 22, az ellenzék 27 mandátumot szerzett. Az ellenzék tehát a titkos választásokat megnyerte. Budapesten és környékén Bethlen pártjára 68 842 polgár szavazott, a szociáldemokratákra 93 509.

A kormánypárti lapok tagadták, a nem kormánypártiak konstatálták az ellenzék előretörését: „Az 1926-os választásokhoz képest óriási eltolódások történtek. Míg 1926-ban az ellenzék nemcsak mandátumait számítva tört le, de — szavazatait is, most roppant szavazattömegekben lendült előre az ellenzék s elsősorban, ami a legfigyelemreméltóbb: a Gaal Gaszton pártja. (…) Ez a többség nem a régi. Sem matematikájában, sem belső erejében, vagy egységében, sem meghódításának könnyedségében. (…) Nyilvánvaló lett, hogy a(z Egységes – R. S.) párttal szemben hatalmas ellenvélemény és különvélemény van az országban.” (Magyarország, 1931. június 30.)

Több lapban megjelent az vélemény, hogy a nyílt választás végképp ellehetetlenült, a legközelebbi már nem lehet ilyen: „Ez a választás volt meggyőződésünk szerint az egész nyilt választójogi politika búcsú-fellépése; ügyfelei még lehetnek a nyilt választójog politikájának — hívei többé nem lehetnek, szónoka lehet, de barátja nem; menteni lehet még, de igazolni már nem, beszélni mellette igen — de érvelni nem./…/ A titkos választójog kérdése, amely máskor választások után leszorult a napirendről, a mostani választások után azonban hatalmasabb lendülettel nyomult a napirend élére, mint előtte./…/ A titkos választásokra nem lehet többé azt mondani, hogy nem aktuális, hogy ‘más dolgunk van’. Nincs más dolgunk; a gazdasági politika legsürgősebb követelményein kívül nincs más dolgunk. (…) A nyilt választójog politikája, reméljük legalább, ottmaradt a választási csatatéren s ez maga a legsúlyosabb választási eredmény.” (Pesti Napló, 1931. június 30.)

Nem maradt ott. Sorozatunk következő részében látni fogjuk, mennyire nem.