A hejesírás hejtelensége avagy a szarnyaló galamb

Nem tudok helyesen írni. És már nem is akarok. Helyesen írni szinte senki sem tud, viszont sokan akarnak. És aki olyat akar, amit nem tud, frusztrált. A frusztráció rossz dolog. A tömeges frusztráció nagyon rossz dolog. Mindenkinek azt tanácsolnám, szabaduljon meg ettől a frusztrációtól és igyekezzen megszabadítani tőle szeretteit, felebarátait, gyermekeit és tanítványait is. Ne akarjunk helyesen írni! Ez nem vicc. Ez komoly.

Persze, nem helyes nem tenni, ami helyes. De lehet-e helyes az, ami majdnem mindenki számára lehetetlen? Vagyis: helyes-e a helyesírás?

Kezdjük ott, hogy mitől helyesebb a helyes, mint a hejes? Attól, hogy valamikor más hangot jelölt az ly, mint a j? Na és? Valamikor az é-nek is volt rövid párja. És még nem is tűnt el minden magyar szóra nyíló ajakról. Írjuk tehát a gyereket gyerëknek? Kínozzunk mindën gyerëket az iskolában azzal, hogy tanulja mëg, mëlyek az ë-s szavak, és bélyëgezzük mëg azokat az embërtársainkat, akik vannak olyan bunkók, hogy még erre sëm képesek? Magyarázzuk meg annak a gyerëknek, minő szégyën, ha valaki nëm tud helyësen írni az anyanyelvén? És milyen kínos lesz, ha egy lánynak írott levélben összekeveri a szerelem szót azzal, hogy az autót szërëlëm?

Úgy-ë mekkora marhaság? Hol van az a szövegkörnyezet, amelyben ezt a két dolgot össze lehet keverni? Hallottam egy tanárnőtől, miként érzékeltette az ékezetek fontosságát a gyerekekkel: képzeljétek el, mi lenne, ha a szárnyaló galambról lemaradna az ékezet! Ez a példa nyilván alkalmas a gyerekek szórakoztatására (ami persze fontos szempont!), de az ékezet funkcionalitásának érzékeltetésére aligha? A szárnyaló galamb életszerű szóösszetétel, a szarnyaló galamb pedig nem az. Mindenki tudni fogja, hogy nem a galamb nyalt szart, hanem csak egy ékezet maradt le.

Ezek az ékezetek pedig egyre inkább le fognak maradni, és az egyre fiatalabbak egyre természetesebbnek fogják tartani a szarnyalót, pontosabban a szarnyalot. Az írásbeli kommunikáció sms-es, messengeres, internetes forradalma betesz a helyesírásnak. A mobil (és olyasféle) billentyűzetek használatának ökonómiája a helyesírás akadémikus normáit a funkcionalitás szintjére fogja leszállítani.

Hál’ Istennek! Nem kéne ennek ellenállni, hanem elébe kéne menni.

Napi gyakorlatom, nyilván a kedves olvasóé is, a hálón keresztül folyó rapid írásos kommunikáció, mely függetlenítette magát az iskolai-akadémiai ortográfiától. És látánk, hogy ez működik. Hogy például nem kell vesződni az ékezettel, amely ékezetenként egy-két plusz mozdulat, a mi sok ékezetes nyelvünkben pedig sokszor egy-két mozdulat. Mert úgyis szárnyalónak olvassuk a szarnyalót. Mert nem vagyunk hüjék. És a hogy-ból elég a h, és pont sem kell utána, mert minek. Még az sem baj, ha melléütünk, mert úgyis érthető a szöveg, tudjuk, melyik betű van melyik mellett, melyik helyett ütötték be a szomszédját. Nem azért nem írunk – diplomás bölcsész a diplomás bölcsésznek – helyesen, mert nem tudjuk, miként helyes, hanem azért, mert tudjuk, hogy helytelenül helyesebb. Gyorsabb és a célnak ugyanúgy megfelel. Van nyereség, nincs veszteség. Most is sokan és a jövőben még sokkal többen íméleznek egymásnak távoli országokból, ahol más nyelv betűkészlete a default a szövegszerkesztőben. Nem fognak vacakolni a levél nyelvének megfelelő betűkészlet beállításával. Pláne nem fogják beszúrogatni a különleges karaktereket, hanem írják, ahogy tudják. Sok ékezettelen levelet kaptam már külhonból, nincs azokkal semmi baj.

Természetesen nemcsak azért és nemcsak akkor nem írunk helyesen, amikor nem is akarunk, hanem akkor is, amikor akarnánk. Ez azért van így, mert a helyesírás a szabályok és előírások olyan hatalmas (és változó) tömege, amelyet egészen kivételes személyektől eltekintve senki nem tud a fejében tartani. De ha tudna, akkor sem arra való lenne a fejünk. Azért a helyért is kár, amit a helyesírás hiányosabb tudása elfoglal benne.

Nem(csak) azért kezdtem a cikkemet azzal, hogy nem tudok helyesen írni, hogy egy meghökkentő állítással belehúzzam az olvasót a szövegbe, hanem azért is, mert így van. Magyar szakos tanári diplomámmal, nem csekély szerkesztői gyakorlatommal, hivatásos szövegtermelőként az átlagosnál nyilván többet tudok arról, hogy mit miként kell írni az akadémiai helyesírás szerint. De nálam is mindennapos eset, hogy valamiről nem tudom. Még gyakoribb, hogy nem tudom biztosan. Vagy nem is tudom, hogy nem tudom, de nem tudom, és másképp írom. Két együtt élő magyar szakos évtizedek óta kérdezgeti egymástól a mi fedelünk alatt, hogy írják ezt vagy azt. Még a leghivatásosabb helyesíróknak, a korrektoroknak is kezük ügyében kell legyen a helyesírás akadémiai kézikönyve, és el is nyúzzák azt az újabb átdolgozott kiadásig, mert az ő fejük sem káptalan.

A szabályoknak van egy törzsanyaga, ami belerögzült a fejünkbe, és van azon túl a bizonytalan periféria. Kinél ez van túl a törzsanyagon, kinél az. A legbanálisabb dolgok is kicsúszhatnak oda.

Több évtizedes szerkesztői gyakorlatom során vesszők miriádját pótoltam és töröltem szellemdús szerzők értékes írásaiban nyüzsgő ések, vagyok, mintek előtt. Nemcsak-ok tömegét választottam szét, ha nem hanemmel kezdődött a nem-csakra felelő tagmondat, és toltam össze őket, ha azzal. Brutális mennyiségben cseréltem amiket amelyekre és (ritkábban) fordítva. Kiváló koponyák gondosan megformált cikkeiben.

Mi a fészkes fenének? Kérdem utólag. Ne tegyek úgy, mintha nem tudnám a választ: azért, mert – egyébiránt kiváló – főszerkesztőnk erre volt háklis. Mi több, ezért is néztem utána, hogy van ez a dolog pontosan. Addig csak úgy homályosan derengett tanulmányaim mélyéről, de írás közben nem ügyeltem rá, miként kiváló szerzőim jelentős többsége sem, a nyelvközösség ama túlnyomó részéhez hasonlóan, amelynek az ami is megfelel amely gyanánt. (Ha valakit esetleg érdekel, habár érdektelen, itt van egy jó leírás arról, hogy a nyelvtudorok normatívája szerint miként kell az amit és amelyet alkalmazni. Legalább utólag tudja meg az olvasó, hány amelyet sinkófált el gyarló élete során.)

Talán emlékszik még a kedves olvasó, hogy volt egyszer a politika porondján porondmesterkedő, ellenfeleit irtásra kijelölt férgeknek minősítő, rátarti úriember, aki gyakorta emlegette undorral a suk-sükölő Kádár-kori párttitkárokat. Nos, a Kádár-kori pártitkárok körében valószínűleg kisebb (de jobban esnék úgy írni, hogy kissebb) volt a suk-sükölők aránya, mint a pesti srácok és a forradalom többnyire aluliskolázott mártírjai körében. Nem beszélve arról, hogy mennyivel kevesebbet árthatott egy ilyen suk-sükölő mezei párttitkár, mint Óvári Miklós, az Eötvös-kollégiumban pallérozott, nyomdakészen fogalmazó entellektüel vagy a fölöttébb iskolázott Tóth Dezső, Knopp András, Köpeczi Béla stb.

A helyesírás és helyes beszéd társadalmi távolságképző eszköz, amellyel az önképük (és részben öncsalásuk) szerint helyesen írni és beszélni tudó emberek azon bunkók fölé emelik magukat, akik ezt nem tudják.

Mit tesz a suk-sükölő bunkó? Használja az édes anyanyelvét úgy, ahogy az édes anyukájától tanulta, mert nem alakította át mélyen a nyelvhasználatát az iskola. Ó, borzalom!

Dobi István, a pártállami diktatúrát kiszolgáló kormány-, majd államfőt mélyen lenézték és számtalanszor megalázták a nála lényegesen kártékonyabb és véresebb kezű, viszont sokkal iskolázottabb, nyelveket beszélő és persze helyesebben is író vezető kommunisták, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József. A Dobitól ránk maradt kéziratoknak van egy mulatságosnak is tekinthető jellegzetességük: minden c-t cz-vel ír. Mert így verték bele az iskolába. Több mint száz évvel azután, hogy Kazinczy kiállt a cz c-sítése mellett, és nem sokkal több mint tíz évvel azelőtt, hogy az Akadémia is elfogadta végre Kazinczy Ferenc javaslatát, amelyet már egyre többen követtek az akadémiai helyesírás ellenében is. (Nem kellene hálából a sok megtakarított z-ért átírni a nagy nyelvreformátor nevét Kazincyra?) A felnőtt Dobi fogalmazásait azért színezte volna át az oskolamester vörössel, amiért belerögzült, amit az oskolamesterétől tanult.

Aki szoros összefüggést feltételez a szellemi minőség, az emberi minőség és a helyesírás minősége között, nem csak méltatlanul megszégyenít, de megszégyenül maga is. Ugyanis a szégyen, amelyet másnak kioszt, reászáll, midőn maga is téveszt, ami óhatatlan.

Ezt a szégyenérzetet jól ismerem. Zsenge ifjúságomban a heves irodalmi érdeklődésem a nyelvtan és a helyesírás iránti mély érdektelenséggel társult. A fogalmazásaim tartalmi osztályzatától a helyesírás és a külalak érdemjegyei rendszerint kettővel-hárommal mindig elmaradtak. Ez egészen addig így volt, amíg a gimnáziumi évek közepefelé nem vetettem számot azzal, hogy soha a büdös életben nem fogok magyar szakra bejutni, ha ez így marad. Nem maradt úgy. Közepes szellemi képességekkel rendelkező diák pillanatok alatt be tudja pótolni, amit a végtelenül rossz hatékonysággal működő, motiválásban alulmúlhatatlan iskolarendszerben sok éven át elmulasztott.

Amint beugrottam a jó helyesírók körébe, rögvest átvettem azt a mentalitást, hogy a durvának kinevezett hiba – szégyen. Élénken emlékszem azokra az esetekre, amikor ilyen okból elsüllyedtem szégyenletemben. Például amikor úgy írtam le az Országos Széchényi Könyvtár nevét, mintha a könyvtárnak nevet adó papa nevéből egy ékezetet ledobott nagy Széchenyi nevét írtam volna le. Minő szégyen! Az ország első számú könyvtárának nevét nem tudja leírni, és merészel bölcsésznek jelentkezni! Ennél is kínosabb volt, amikor az ingás Eötvös keresztnevét úgy írtam, ahogy mondták, és ahogy ugyanezt a keresztnevet sokan viselik: Lórántnak. „Az Eötvös Loránd Tudományegyetem gyakorló iskolájába jár, az Eötvös Loránd Tudományegyetemre jelentkezik, és nem tudja leírni Eötvös Loránd nevét!” Oh, irgalom atyja, ne hagyj el!

A harmadik esetben már nem kellett külső erő az elsüllyedéshez, magamat süllyesztettem. Az írásbeli felvételin A párizsi Notre Dame-ról lehetett írni, és én írtam a magamét boldogan és büszkén. Már harmadszorra néztem át a dolgozatot, amikor a beadás előtti utolsó pillanatban észrevettem, hogy Viktornak írtam a Hugót. Átfutott a fejemen, milyen közröhej nyomorult tárgya lettem volna, ha nem veszem észre. Azután jött a még rémesebb gondolat, hogy így is az leszek. Hiszen mindenki látni fogja, hogy mi lett ott javítva.

Ezt a szégyenforrást kellene sürgősen kiiktatni az életünkből, de főleg a gyerekeinkéből. Mi van akkor, ha nagyjaink és nem nagyjaink nevét nem mindenki írja ugyanúgy? Semmi sincs akkor, amíg nem lehet az illetőt mással összetéveszteni. Mindenki tudni fogja, ki az a Széchenyi Ferenc, aki könyvtárat alapított, vagy ki az a Széchényi István, aki a Hitelt írta, meg az a Viktor Hugo, aki A párizsi Notre-Dame-ot.

Az írásos kommunikáció gyakorlatának és tehcnikájának radikális átalakulása magától is kikényszeríti, de a szabadabb, értelmesebb és hatékonyabb élet iránti, remélhetőleg hosszabb távon erősödő vonzódás is azt diktálja, hogy a jövőben deregulálódjék a magyar írás, kialakuljon az ortográfiai tolerancia tartománya, a helyesírás normái a funkcionalitás szintjére ereszkedjenek le. Ismertessék el a helyesírási lazaság létjogosultsága.

Okozott valamilyen problémát, hogy az Atillát végre úgy is lehet írni, ahogy mondjuk, s nem csak úgy, ahogy nem mondjuk? A világon semmit. És abból mi baj lesz, ha valaki úgy írja a haggyont, mint a higgyent? Ha a Kissekről is tudjuk, mit jelent a nevük, akkor a kissebbnek írt kisebbet ki értené félre? Ugyanaz, aki a sirájt, vagy a papagályt, vagy a válalatot.

Mi a fenének kell például szótagokat számolgatni többszörösen összetett szavak esetében? Az igazságügy-miniszter mitől érthetőbb, mint az igazságügyminiszter?

Természetesen vannak esetek, amikor a precíz és egységes írásmód szükséges, mert funkcionális. Jogi, orvosi szövegek, szabványok, okmányok stb. esetében ez nyilván fontos lehet. De az esetek többségében nem az. A túlegységesített helyesírást valamelyest vissza kell pluralizálni. A 16-17. századi nyomtatványok helyesírása elárulja, melyik nyomdában készültek. A protestáns és katolikus írásmód is eltért egymástól. Miért ne alakíthatnának ki különböző körök, lapok, kiadók egymástól eltérő ortográfiai szokásokat?

A szabályok jelentős része nem önkényes, hanem logikus. De attól, hogy valami logikus, nem biztos, hogy értelmes. Logikus, hogy a Margitszigetet mint települést egybeírjük, a Margit-szigetet mint szigetet pedig külön. A település nevében a sziget nem földrajzi egység, hanem a név része. De attól, hogy valami logikus, még lehet abszolút diszfunkcionális. Micsoda lelketlenség gyerekeket (vagy felnőtteket) azzal szivatni, hogy a Margit-sziget az Margit-sziget, viszont a Margitszigeti Szabadtéri Színpad Margitszigete egybe van írva, mert nem a szigetnek van színpada, hanem a településrésznek. Hadd (sőt: had) írja az a gyerek (meg az a felnőtt), ahogy jön neki.

Az élet minősége a helyesírás minőségével nem függ össze, de a nyelvhasználat, a kommunikáció minőségével, annak árnyaltságával, rugalmasságával, kifejezőerejével, eredményességével annál inkább. Az iskola pedig leginkább azzal kínozza a gyerekeket, ami az élet minőségével nem függ össze, és azzal foglalkozik legkevesebbet, ami nagyon is összefügg vele. Ennek éppen fordítva kellene lennie.