Felvétel

A rendező már negyedszer intette le a jelenetet, mert a statiszták mindent elrontottak.

— Értsék meg — mondta a hangtölcsérbe a rendező —, maguk csórók. Csóró melósok, akiknek most mondtak föl. Ez legyen az arcukon.

Már két órája néztük a forgatást a lakótelep tövében, ahol domboldal hajlik, majd azon túl egy gyárépület áll, a munkások onnan indulnak valami tisztázatlan cél felé; tüntetni.

Demonstrálni.

Hogy nekünk is megvan a magunk igazsága.

Hogy nem hagyjuk bezárni a gyárat.

Egyszerű, primitív jelenet, régi olasz filmek térnek vissza az ember emlékezetébe, munkásruhába öltözött tömeg vonul a gyár előtt, nem tudni sztrájk lesz-e vagy csak szimpla tüntetés valami épp esedékes áremelés ellen, esetleg tényleg bezárják a gyárat, vagy csak egyszerű elbocsátásokról van szó.

A sminkesek, jelmezesek remekül dolgoztak, egy-egy jelenet lefújása után kiváló érzékkel igazítottak a statiszták öltözékén, az asszisztens egy kisebb csapat elé lépett, határozott utasításokat adva, hogy legyenek erőteljesebbek, ne röhigcséljenek, higgyenek abban, ami most folyik, ők most mennek és célhoz fognak érni, és minden másképp lesz fél óra múlva, amúgy teljesen eltökéltek, mindenre el vannak szánva; ez tükröződjék az arcukon.

De semmi túljátszás.

— Gabi — mondta a rendező az asszisztensének a negyedik próba után —, vedd ott a szélen élesebbre a figurát.

Mi, alkalmi nézők, egyemberként néztük a filmeseket, a statiszták viháncoló csoportját, ahogy rágyújtanak, ahogy valami tréfát mesélnek egymásnak a kényszerű szünetben, vagy épp ellenkezőleg, megtörlik a hideg ellenére is fénylő homlokukat, ahogy kiválik két ember a filmes munkáscsoportból, s a bokor hátához megy komótos léptekkel, majd ahogy gőzpára marad utánuk a bokor mögött; két filmfelvétel közti idő is felvétel.

Húsz perc után újra elindultak. A tömeg széle csakugyan elszántabb volt, jobban is harsogtak, mint előtte, „vissza a gyárat, vissza a gyárat!”, ők még az elesettebbeknél is elesettebbeknek látszottak, mi, civilek a domb szélén egészen átvettük a ritmusukat, ahogy mentek és csak mentek előre, ahogy a transzparensek emelkedtek, „nem ezt ígértétek”, „ne adjatok el minket”, „mondjon le a kormány”, és ilyesmik, és csakugyan úgy nézett ki, hogy a jelenet tökéletes. A rendező egyik lábáról a másikra állt, „ez az, ez az”, szippantott a cigarettájába közvetlenül az operatőr mögött állva, legszívesebben belebújt volna a kamerába, annyira szép volt minden. És tényleg szép is volt, sőt, már majdnem vége is volt, ám akkor valami teljesen valószínűtlen módon egy alak bukkan elő a házak mögül, magykabátban, egészen hosszú és szomorú nagykabátban, mint valami Minarik és Kovács János és Hábetler, egyszerre egy egész Rozsdatemető, sőt, minden ami van, és ami még csak ezután fog jönni, eggyé gyúrva. És ennek az embernek nemcsak hogy szomorú nagykabátja volt, de még szomorúbb vászoncipője, s még annál is szomorúbb fóliaszatyor himbálózott a kezében, ezt a szatyrot marokra fogta, mert le volt szakadva a fél füle, a vászoncipőn meg sár volt, és akkor valaki a nézők közül felismerni vélte ezt az embert, hogy „de hiszen ez a Csizmadia András”. Korára nézve negyvenhét éves ember, de hatvannak látszik, és ott lakik a házon túl, abban a tanácsi tömbben a félemeleten, és nemrég temette a feleségét, s nincs most munkahelye se, és azért jött most el otthonról, mert szobáztat, hajógyári fiúknak adja ki órára a lakást, csak bort kér érte; ez is egy élet.

De tessék megkérdezni a Lajost, ott a Betérőben.

És ez a nevére nézve Csizmadia András ott haladt át a demonstráló tömeg előtt, keresztbe ment előttük, élesen és pontosan keresztbe, lassú, egyszerű léptekkel, mint aki semmit se tud a világról, és már semmit nem is akar tudni, és himbálózott kezében a félfülű nejlonszatyor, s még akkor sem állt meg, midőn a hangtölcséren át eléggé erősen, félreérthetetlenül tört rá a hang:

— Leállni!

Majd: — Vigyék onnan ezt az embert, felvétel van.

Ez egyébiránt még délelőtt történt, estére már csak szakadt transzparens maradt a parkban, „mondjon le a kormány”.