Tehetséges ország

Azt szeretem a legjobban, amikor megdicsérnek bennünket, hogy tehetséges nép vagyunk.

Nem a külföldiek dicséretére gondolok — az többnyire csak udvariassági formula, amely minden népnek kijár, mert valahogy úgy adta az Isten, hogy minden nép tehetséges legyen —, hanem amikor mi magunk dicsérjük meg önmagunkat. Megfigyelhető, hogy közgyűlések, nagygyűlések és még nagyobb gyűlések idején, midőn a számsorok, a gondolatok vagy csak a józan paraszti ész arra a végpontra jut, hogy már-már reménytelen a helyzet, akkor a nép megnyugtatását magára vállaló szónok fölemeli a mutatóujját és megnyugtat bennünket, hogy de azonban van azért remény, mert tehetséges nép vagyunk.

Ez minden esetben jóleső érzéssel tölt el boldog-boldogtalant. Mi több, kifejezetten erőt ad a továbbiakra nézve. A dicséret nyomán megáll a parasztság kezében a kés és nem vágja el az anyakoca torkát, a gépgyári munkás hirtelen nyereséget kezd el termelni, a középszerű író tollából dőlni kezdenek a jó sorok, a vonatok idejében indulnak és idejében is érkeznek meg, a ludak, kacsák, egyéb szárnyasok irgalmatlanul nagy májat növesztenek, a nyugdíjas is egészen fel lesz dobva, a hajléktalan szíve pedig megtelik melegséggel és elhagyja a pályaudvart.

Jó tudni, hogy tehetségesek vagyunk mindahányan.

Ezenközben, azonban.

És ez itt most nem pártozás lesz és nem is kormánykodás, és nem is ellenzékieskedés, kákán csomót keresés, én most csak mintha meginnék egy csésze jó teát, mint Fehér Klára, és elmondanám, mit látok az utcán.

Ebben a tehetséges országban egy sima, bonyodalommentes hétköznapon az ember csupa tehetségtelenséget lát.

A kenyérárus nem tudja, mi az, hogy átsült kenyér.

A vasutas nem tudja mi és honnan indul.

A varrógépszerelő nem érti a varrógépet.

A sörözőkben nem a legjobb csaposok mérnek.

A hentesfiú nem hallott még borjúmirigyről.

A sniclit se tudja.

Az utcákat, tereket elözönlötte a bóvli, az eladók, árusok zöme dilettáns, nem tudja, mi van a kezében. Midőn az én öngyújtóm elromlott és meg akartam javíttatni, az öngyújtós azt mondta: — De hát mit akar, ez egy eldobható öngyújtó.

— De én nem akarom eldobni — feleltem, akkor széttárta a karját, míg végül együtt javítottuk meg az én kontómra.

A BKV-ellenőr megbüntetett, de közben nem tudta megmondani, hányadik megálló a Körtér.

Már a rendőr se tudja, hogy mikor kell ütni vagy legalább igazoltatni, és mikor csak állni, taktikusan várni.

Egy rablótámadó a saját szemébe fújt a szprével, mert nem tudta, merre áll a szelep.

A kultúra se a régi.

Amikor az aluljárói könyvesstandnál felfedeztem egy teljes Robinson Crusoe-t és megkérdeztem, hogy mitől teljes ez a Robinson, az árus azt felelte, attól, hogy benne van Péntek.

— De az a részlegesben (nem teljesben) is benne van.

— Akkor tessék megvenni ezt a Csigakönyvet, ez is ugyanannyiba kerül.

Ilyen állapotok vannak, hogyha az ember teát iszik és visszajön az utcáról.

De hát nem ez az élet?

Változott valami ebben az országban?

Semmi se változott.

*

Csak ez a drágalátos csoda van, hogy ez az ország, bár utcára került, még él, lélegzik, s nagy terveket sző.

Iszom még egy teát.

Itt van a posta. A posta a legdilettánsabb, legtehetségtelenebb intézmény, amit az újkori jó magyar föld valaha is látott. A posta újságot terjeszt. Van olyan folyóirat, nem is egy, amit a posta úgy terjeszt, hogy a nyomdából egyenesen a remittendaraktárba szállítja, az újság egyetlen példánya se kerül, még véletlenül se, az olvasó kezébe.

Illetve ez így nem igaz. A lap az olvasó kezébe kerül. Megbízható ember meséli, hogy például a Képes 7 szerkesztőségébe olyan érintetlen remittenda példányok jutottak, amelyek érintve voltak. A lapok sarkában ujjlenyomat, a lapok között kenyérmorzsa, paprikamag. Az érintetlen példányokat mind kiolvasták. A raktárból ugyanis élelmes újságárusok — némi forint ellenében — kiviszik az elfekvő példányokat és eladják az olvasónak. Illetve nem is eladják, hanem csak kikölcsönzik egykét napra, mondjuk húsz forintért. Majd miután az olvasó visszahozta a kölcsönújságot, visszaszállítják a remittenda raktárba. Senki nem vesz észre semmit és mindenki jól jár, emitt adómentes bevétel, amott drága újság olcsó kölcsönzése, és még a szerkesztőség is örülhet, olvasták a lapját.

Mint ahogy a Robinsonos könyvárus is éppígy életképes, mondhatni tehetséges, a fél áron adott Robinsont ötödáron vásárolta fel egy könyvkiárusítási akción.

Az ország működésképtelen, mégis működik. Fű alatt, fal mellett. Mintha két ország élne egymás mellett, vagy inkább egymásba passzítva. Érthető. Két országban éltünk évtizedeken át. A hivatalosban meg az informálisban, a pult alóliban, a telefonon odaszólásosban, a könyörgésben, protekciósban. Az informális országnak köszönhető, hogy az a másik létezni tudott, hegy mi még egyáltalán létezünk.

Ez a múlt, fátylat reá.

Hanem a jelen.

S főleg a jövő.

Nagyjából sejthető. A hivatalos Magyarország ma is dilettáns és tehetségtelen. Piacról beszél, tehetségpártiságról, a szakemberek megbecsüléséről, de se piac, se zöld út a tehetségnek, szaktudásnak. Továbbra is a kontraszelekció határoz meg mindent, illetve még ez is zavaros, kiismerhetetlen. Sokszor egy életút is kevés a tehetségnek az érvényesüléshez, néha meg elég, ha valaki jó sátor alá bújt úgy tíz évvel ezelőtt. Vagy csak nem kapott kitüntetést a régi rendszerben.

Még egy teát iszom, de ebben már rum is van.

Itt nagy tárgyalások, kompromisszumkötések vannak. Ám a dolog már eleve nem végződhet jól.

Mikor ezt írom, nem tudni, hogy milyen személycserék lesznek a kormányban, de nem is igazán fontos. Minden döntés kompromisszumkötés eredménye, az pedig a középszernek kedvez. Ha két szembenálló félnek van egy-egy tehetséges jelöltje, akkor ezek biztos, hogy kiesnek, csak olyan választható, aki mindkét félnek még éppen elfogadható. Régi, átkos időkből tudni, hogy ellentmondásos, feszültségekkel terhes, verekedéses helyzetekből mindig a szürke, a jelentéktelen került ki győztesen. Ha éppen nem egy hülye.

A posztok betöltettek.

Most új betöltések jönnek. Ám semmi jele a változásnak. Családi és baráti alapon, hűségnyilatkozatok mentén szerveződik az új ország. Fenn is, lenn is. Itt oly ügyek vannak, mint például a Magyarországé. Egy külpolitikai lap belpolitikai címmel, amelyet belpolitikaivá akarnak tenni, tehát külpolitikust ültetnek be főszerkesztőnek. Na ja, ez politika, az elődnek menni kell, mert kiszolgálta a régit. Lapmegújulás, lári- fári. Az új főszerkesztő még inkább kiszolgálta a régit, négy éve még ünnepelte az ellenforradalom leverését.

Már a kontraszelekció is kiismerhetetlen.

Már a manipulálás is dilettáns.

Ez a tehetségpárti, kultúrabarát ország felfüggeszti a Magyar Napló megjelenését, mondván, az irodalmi lap veszteséges. Piaccal mér egy nem piaci dolgot, ahelyett, hogy verbálisán is kinyilvánítaná, ennyire tartunk titeket, író urak. Meg olvasók, nézők. A tévé, amely politikai és uram-bátyámos harcok színtere, most már olyan embert küld ki tudósítani Bonnba, aki enyhén szólva sem verbális, képtelen ugyanis élő műsorban elmondani, hogy mit látott odakint. Miként középszerű írók tíz- meg húszoldalas cikkekben bombázzák az ország szellemi életét, válogatott ökörségekkel zaklatják a köztársasági elnököt éppúgy, mint az egykori pártvezért, vagy a taxisokat. a fél országot. Ráadásul a marhaság, a tehetségtelenség ellen szólni se lehet, főleg nem szatirikusan, ironikusan, mert akkor vagy politikai ármánykodással, vagy pedig kocsmastílussal vádolják az illetőt. Elönti a középszer az országot, már egy Csoóri se lehet Csoóri. Mert annyian utaznak a farvizén, hogy törvényszerűen belehajszolódik értelmetlen ügyekbe.

De hiszen az mind az ország ügye.

Mind nemzeti sorskérdés.

Csak éppen középszer kezébe kerülve felszeletődik, mint valami nagy, lyukas sajt.

*

Én úgy gondolom, hogy meg fogjuk szokni ezt az egészet. Kialakulnak új magatartásformák, reflexek, mert végül is a rendetlenséghez is lehet igazodni. Káoszban a tehetség nem más, mint életképesség. Mikor az embert átveri egy Robinsonos könyvárus, mikor emitt adnak, amott vesznek, spekulálnak és gondolkodnak, akkor van némi remény, ha nem is mindenkinek, de az ügyesnek mindenképp. Kettő lesz újra ez az ország, de legalább az egyik túléli magát. Igaz, erről mi már a legtöbben nem fogunk tudni.

Függetlenül az uraktól, itt zajlik az élet.