Gitta könyve

• Esterházy Péter: Hrabal könyve (Magvető, 190 old.)

Tegyük fel, persze csak játszásiból, hogy Esterházy Péternek megadatik a legszörnyűbb, ami író életében csak bekövetkezhet: érettségi tétellé válik. Ez bizonyos értelemben nem nagy ügy, már decemberben kitudódik, hogy belőle kell írni, az osztály legkövérebb és legszemüvegesebb leányzója (minden tanintézetben ők a legjobb irodalmárok) kidolgozza és lesokszorosítja a tételt, innentől kezdve aztán nincs mese. Esterházy Péter nemzedéki író (szül.: 50), ismert családi gyökér, műveiben a saját identitását keresi (ezt a vizsgázó diákok fele indentitásnak fogja mondani — saját gyűjtés, M. G.), végül is mindig ugyanazt írja és ugyanarról, munkájának mindazonáltal fejlődési íve van, ez az ív a nagy magyar családregény, illetve a nagy magyar erotikus regény felé vezet. Ami pedig a stílust illeti, az pregnáns, a technikája viszont montázs, nyelvi leleményei orbitálisak, s még valami: azt az érzetet kelti, mintha nem igazán szerette volna az elmúlt rendszert (pártállami), ám az új rendben is (demokrácia!) fölemelte szavát, mutatóujját (s középpályán a labdát, teljesen indokolatlanul) nemzete felé.

Rendben van, fiam, most mondd a nyelvtani tételt.

Egy párt nem aki, hanem amely.

Mármost ez a könyv. Ez úgy Hrabal könyve, ahogy az író feleségéé, Gittáé (a könyvben Anna). Ez úgy Hrabal könyve, ahogyan az édesanyjáé, az egész családjáé, de leginkább a saját magáé, s minimum az Úristené. Filozofikus, mélyreható. Beszél egyszer a könyv az Úristenről, aki mindent tud a világról, csak szaxofonozni nem tud (azt hiszi, hogy a klarinéttel minden el van intézve), beszél egyszer az íróról, ami viszont arra lehetőség, hogy az írásról, nyelvről értekezhessen a szerző. Beszél aztán Hrabalról — ez már közép-kelet-európaiság, történelmiség —, és beszél az édesanyáról, aki által és akiért és akiből és akinek el lehet mondani a lényeget: „Bennem ér össze minden. Bennem van mindaz, ami van és ami nincs. Olyan vagyok, mint egy regény; azok, akik messzi vannak egymástól, de egymáshoz tartoznak, ebben a regényben találkoznak. Minden egy. Nem azonos, nem egyforma. Ami különböző, az különbözik. De itt van bennem. Egy.”

Hogy jön mindez össze?

Nem túlságosan csinált-e, hogy az Úristen leküld két angyalt a földre, akadályozzák meg Anna abortuszát, azét az Annáét, aki az író felesége, azé az íróé, aki most éppen Hrabalról ír, és éppen E. P.-nek hívják? Montázstechnika, s ez mindig gyanús, veszélyt hordoz magában: túlságosan kitalált lehet, valószínűtlen. Az ember nem úgy él, hogy héttől nyolcig a gyermekeit szereti, nyolctól tízig Annát, akkor délig istent, majd ebéd után a múlton rágódik, akkor bemászik a strandra (gyermekeitől is kifejezetten megköveteli a kerítésen való bemászást!), hogy aztán angyalokon, Sátánon töprengjen, és szaxofonozáson, kicsit aztán anyja elmúlásán, végül önmagán, hanem mindezek mindig együtt vannak jelen az emberben, állapotban.

Viszont mindezt könyvben kell megírni, lapról lapra eljutni Istenhez, Gittához, Hrabalhoz, általuk pedig önmagunkhoz. Csak teljesen berúgott emberek képesek egyetlen — igaz, hosszú — mondatba belefésülni a beléjük szorult mindenséget, de hát E. P. józanul és pontosan ír. Mindig az első oldal után következik a második, miként a második fejezet általában az elsőt követi egy könyvben. E felismerés fontos, mert e felismerés birtokában ébred fel a gyanú az emberben, hogy igenis minden írásmű ki van találva, ami nem több, mint hogy az író szétszedi a világot, és újra összerakja. Ahogy a könyvbéli Anna is mondja a könyvbéli íróról: „— mert ő mindenkit szétszed, mert ő olyan, hogy mindenkit szétszed, akit szeret, és csodálkozik és csodálkozik, akár egy gyerek, hogy néha nem tudja összerakni.”

A könyvben az élettel ellentétben nem egyszerre van szétszedve a világ, hanem részleteiben.

Én például még ilyen gyönyörű vallomást anyáról, feleségről nem olvastam. Egy anya elöregszik, megtöpörödik a fia szeme láttára, fejbőrének szaga van, s nemcsak a mozdulatok változnak meg, a szavak, a gesztusok, de maga az anya is. Esterházy minden könyvén végigvonul a kérdés: honnan való, ki ő. De ezen nincs mit csodálkozni, minden író végül is erről ír. Ráadásul ugye a származás, az apa életútja, az ötvenes-hatvanas évek megélése. Ám különös, én, aki egészen más családi indíttatást kaptam, találva érzem magamat, rám, s apámra például ugyanazt mondta a családhoz hozott menyasszony, akárcsak a könyvbéli Anna: súlyos összetartozás ez a két férfi. „Ezek még a saját édesanyjukat is bizonyos értelemben idegennek érzik.” S anyám is — miként a könyvbéli anya —, nem küzdött értem a leendő mennyel, mint inkább megosztozott.”

Mármost, ha olvasás közben ugyanazt érzem, mint egy egészen más múltú, jelenű író, például, hogy anyáink, hitveseink és gyermekeink ugyanazok, akkor itt értelmetlenné válik fejlődési ív, származás, akkor itt arról van szó, hogy igenis van a „dolgoknak egy közös tudása”, ami egyben tartott minket. S mellesleg: író számára a legnagyobb dicsőségről is szó van: az olvasó könyvvé tette a könyvet, mert könyvvé tudatták vele tenni.

Meg van írva.

A világ legféltettebb kincseit nem szabad felaprózni. Miként egy verset, a legjobb prózai részleteket sem szabad ebből a könyvből elmesélni, mert nem lehet. Hrabal anyjának szőke haja a Sörgyári capriccióból mennyire más haj az anya részeként, s mennyire más levágva, biciklin szállítva önálló egészként: maga a tragédia. Egy gyönyörű fogsor tündérlány szájában, s ugyanaz a fogsor egy fogtechnikus kezében.

Tehát csak a jelzés marad: az azért mégiscsak művészet, ha valaki úgy tudja megírni az anyja megöregedését, hogy az ember hátán végigfut a hideg, „de hiszen ez a mi anyánk is”. Az, hogy mi egy gyerek, egy magzat a feleségünk méhében, s az, hogy mivel jár mindez, az körülbelül ugyanannyi, mint hogy mi ez a világ, s mi benne a szaxofon. A szerző érzelmes ember. Ha én fejlődési ívű és parodisztikus stílusú és nyelvi leleménnyel operáló könyve olvasása közben azonosulok a főszereplővel, anyja egy picit az én anyám, és Annája az én Annám is (legfeljebb hrabali, szőke hajjal), és még egyszer mondom, eszembe se jut, hogy hányadik könyv ez, és nem megtorpanás-e ez az előzőekhez képest, és hogy mi lesz most ezután, akkor ez egy átkozottul jó könyv. Miközben olvasom, a tökélyt érzem, magával ragad, érzelmessé tesz, majd okossá, istene az én istenem, szaxofonja az én szaxofonom (ki nem állom a hangját), miegyéb, miegyéb… Ami utána jön, az szigorú, ráncolt homlok, elmélkedés, szellemi játék, de nem átélés. Értekezni lehet arról, hogy mi ez a könyv A szív segédigéihez képest, mi ez a könyv a Bevezetés…,-hez képest, aztán hogy a harmadik fejezete kissé lustább, mint az első, és hogy az író beleszeretett néhány ötletébe („csokoládézhatnám”, „aligha szél nem lesz”), hogy minden szereplő ugyanazon a nyelven és stílusban beszél … és ez is mind igaz és megvan a maga gyönyörűsége, csak éppen ez már egy másik dolog.

Más összerakás.

Nekem az előző kell: Anna.

Azt hiszem, az irodalmárok (korábban „esztéta elvtársnak”) hajlamosak alapvető hibába esni: a szerzőt azonosítják könyve hősével. Ez még akkor is értelmetlen, ha a szerző saját magáról ír, tudniillik olyan író még nem született és nem is születhet, aki hiánytalanul tudná önmagát átvinni a papírra. Minden szereplő a könyv törvényeinek engedelmeskedik, az író legfeljebb tárgyiasulni tud pár száz oldalon, de már nem önmaga, csak egy részlet önmagából, következésképp egy író sohasem tudja önmagát megírni, mindig is csak önmagáról tud írni, és ez így van jól.

„Valamiről írni — mit jelent az? Semmit.”

„A nyelv keresi az igazságot, de nem birtokolja.”

„A világ tényei nem az irodalom tényei. De a világ igazságai az irodalom igazságai.”

Hogy merre fordul ezután E. P.?

Semerre sem. Az írás nem fordulás. Az úristen az atommag közepén gubbaszt leptonok társaságában. Oly szféra ez, amelyben (és nem: ahol) a rész már nem kisebb, mint az egész, s ahol (és nem: amelyben) „a Világ elöl és hátul egybeér, a segge helyén van a feje, s viszont …”

Meg kell írni, újra és újra.