Leleplezések kora

Amikor néhány évvel ezelőtt Taub bácsi, anyámék házának földszinti lakója egyik napról a másikra megháborodott, de legalábbis a szenilitás jelei kezdtek mutatkozni rajta, szörnyű idők köszöntöttek a házra. Taub bácsi túl volt már a hetvenen, ebéd után kiült az udvarra, derekát pokrócba tekerte, arcát a Nap felé fordította. Ám amikor belépett egy-egy lakó a ház kapuján, s végighaladt az udvaron, minden átmenet nélkül botrányos szavakat vágott a fejükhöz, egy héten belül rongy kurva és többszörös rablógyilkos, megátalkodott gazember lett a fél ház, kifejezetten reszkír volt hazamenni.

Valami megfejthetetlen okból Taub bácsi egyedül apámat nem bántotta. Apám naponta többször is lement a boltba ezért-azért, s minden alkalommal békében vissza is tért. Taub bácsi rá se nézett, mintha apám nem is létezett volna. Ez az idő múltával erős önbizalmat adott a családnak, talán túlságosan is nagy adagot, mert apámmal elszaladt a ló. Mikor összejöttek az unokák, apám levitte őket sétálni, hazafelé megálltak az udvaron, apám hosszasan nézte, amint a gyerekek kergetőznek, anyám idegesen leste az ablakból Taub bácsit, de az nyugodtan ült a székben, arca rezzenéstelen volt, szelíd.

Valamikor nyár elején aztán bekövetkezett a vég. Apám lassú, araszos léptekkel sétálgatott az udvaron, botjával meg-megkocogtatta az udvar keramitkockáit, könnyű dalt dudorászott, amikor előbukkant a kapualj sötétjéből doktor Pekár, apám legkedvesebb szomszédja. Doktor Pekár fül-, orr- és gégegyógyász, úriember volt mindig, az egész családjából áradt valami finom előkelőség. Apám anyja még ötvenegyben is nagyságos asszonynak szólította doktor Pekár feleségét, és ez a megszólítás nem valami szolgalelkűségből fakadt, apám anyja e megszólítással kívánta jelezni, hogy nem fogadja el ezt az egész új világot; a finom előkelőség, elegancia tértől és időtől független.

Doktor Pekár széles mozdulattal üdvözölte apámat, meglapogatták egymást, majd botjukkal óvatosan lépegetve a lépcsőház felé indultak. Apám a megszokott módon biccentett Taub bácsinak, doktor Pekár is megérintette kalapja szélét, ám ekkor Taub bácsi hirtelen fölágaskodott a karosszékben, teljes testével apám felé fordult, s pillanat múltán rettentő, bömbölésszerű hang lett úrrá földszinten, emeleten:

— Be vagy szarva, mi? — kiáltotta ujját apámra szegezve. — Félsz, hogy bevitetlek megint, mi? Aztán majd megint összehugyozod magad, mi?

— Nem kell vele foglalkozni — mondta apám erőltetett nyugalommal doktor Pekárnak, s belékarolt, úgy indultak a lépcsőknek. Még öt percig zengett a ház, de már akkor Taub bácsi csak Pekárt szidta, hogy s mint könyörgött neki annak idején Pekár, jaj, Taub úr, ne bántson.

Taub bácsi vitette be apát? — kérdeztem már odafent anyámat a konyhában. — Igen — felelte hűvösen, tárgyszerűen —, de nem történt semmi. Reggel bevitték, délután már itthon is volt. Nem csinált ő semmit ötvenhatban — tette még hozzá, s elfordította a fejét.

Hallottam már apám ötvenhatos szerepéről, úgy érzem, nem fog dokumentumkötetekbe kerülni. Egy napon kapuőrséget adott doktor Pekárral, álltak a kapuban egész éjjel, ha idegen jő, be ne eresszék, a ház védve legyen. De nem jött senki, csak éjféltájt, az is Taub bácsi volt. — Ki vagy? — kiáltotta előbb apám, majd doktor Pekár, doktor Pekár szájára nem állt a tegezés, és apám se tegezett soha ismeretlen embert, megadták a tiszteletet gondolatban is. — Mi az isten van itt? — rázta Taub bácsi a kapu óriáskilincsét, a kovácsolt vas kilincs megforrósodott, — Ki vagy? — remegett az izgalomtól apám és doktor Pekár hangja, „nyisd ki, a szentségit!” — kiáltott Taub bácsi. — De ki vagy? A nevedet akarjuk — kiáltott most már apám és doktor Pekár is, az anyátok úristenit! — tombolt Taub bácsi, tíz perc után aztán feladta. — Taub Nándor vagyok — mondta megereszkedett hangon. — Akkor bejöhet — mondta apám és doktot Pekár visszaszelídülve, s beengedték Taub bácsit, ő rájuk se nézett, apámat félretolta az útból, úgy vonult végig az udvaron megtörve, méltóságát vesztve.

Mindezt anyámtól tudom. Taub bácsi akkoriban már nagyon ivott — tette hozzá a történethez anyám, s csak jóval később tudtam meg, hogy az öreg ötvenhat után a rendőrségen dolgozott, valami szerepe lehetett apám és doktor Pekár bevitelében.

— Apát megverték? — kérdeztem anyámat, s megfogtam a vállát. — Ez a szemét apához nyúlt? — hangom emelkedett, s gondolatban már az udvaron jártam.

— Engem nem bántott senki! — hallottam e pillanatban apám hangját, a konyhaajtóban állt, arca teljesen szétesett. — Nem bántottak, érted?! — mondta furcsa, visszafojtott levegővel, s megindult felém, karját fölemelve. Utoljára tízéves koromban ütött meg, de az se volt komoly, most nekilendült ez a kar, aztán hirtelen lehanyatlott.

— Hagyni kell az egészet. Koros, beteg ember — mondta rekedtesen az udvar felé bökve. „De hiszen te is … ” — akartam mondani krétaszínű arcára nézve, kilátástalan leleteire gondolva, de nem mondtam semmit.

Még annak az évnek a karácsonya előtt temettük el, rá két hónapra követte őt Taub bácsi.