Kitől kell félni?

Uiznak az elvtársak, és én publicisztikát írok.

Az MSZMP egyik képződménye Arturo Uihoz hasonlította a Fidesz vezetőit, akik most följelentik az uizókat a bíróságon. Az elvtársak azért uizták le a Fidesz vezetőit, mert azok egy gyűlésen kinyilvánították, hogy a választásokon az agyagba kell döngölni a kommunistákat, de legelébb is meneszteni őket minden fontos posztról.

Én itt most csakugyan publicisztikát írok, és 1989-ben megvan ennek a jól bejáratott menete. Valamiféle áltárgyilagosság és elegáns kívülállás (benne nem levés) hangját megütve én most eltűnődhetek ezeken a szélsőséges megnyilvánulásokon. Emitt fenyegető szó, amott fenyegető szó, emitt lebikaborjazom Orbán Viktort, amott ribánszkizom, antoniewitz-rolandozom, akkor behozom az egészbe a békés átmenetet és Európát (de uraim, hát nem lehet így egy Házba becsörtetni), majd erős érzelmi töltéssel a hallgatag többségre hivatkozom (a hallgatag többség hallgat, illetve nem hallgat), végül töredelmesen bevallom — de ezek már tényleg erős érzelmi húrok, megfogják az olvasót —, könnycseppesen, aggódón: FÉLEK.

Félek ettől az uizástól, félek ettől a döngölősditől.

Ezzel mindenki egyetértene.

*

Csakhogy félni se könnyű.

Nem úgy van az, hogy gyerünk, és az ember csak úgy, hirtelen félni kezd. Elolvassa az újságban a fenyegető hírt, hallja a rádióban egy agyoncigarettázott hang fegyverfenyegetéses kirohanását, és akkor már az óvóhely kulcsát keresi. Emberek, ne uizzatok, kiálthatnám most felhívólag (de ne is döngöljetek!), s lelkem megkönnyülne, csak épp lehet, hogy kiáltásom célt vesztene.

Félni is csak okosan, szépen.

Lehet, hogy rossz felé félünk.

Mi van, például, ha ez az uizás, döngölés csupán szó, retorikai fordulat?

Ebben az országban minden héten íródik egy cikk arról, hogy a szó elveszítette jelentését, nem az, ami. Ebben az országban az önmagára valamit is adó ember egy politikusnak egyetlen szavát se hiszi el, párttestületét pedig végképp nem. Hát még programját, mifenéjét. A szó devalválódott, az égvilágon nem fejez ki semmit; retorikai terror. Akkor meg: az ui is csak szó egyelőre, s a döngölés is. Mi van, ha mindez csupán az erdőben éjjel surranó, félő ember hangos fütyörészése, elűzendő félelmet, ráleselkedő vadat? Mily könnyen rekonstruálható volna a történelem, ha mindig és kizárólag a mocskolódó, uizó hozná a terrort, rettenetet. De nem. Minden végül-is-uizó általában úriemberként, fair tárgyalópartnerként kezdi. Mint mikor éket játszik az ember, s fülébe liheg a beállós, szétrúglak, te szemét. Akkor az ember a szélre húzódik, csöpp kis védő, bekk mellé, valóságos úriember, kezet nyújt, bocsánatot kér, hogy az ott szemetezik, de egy ártatlan helyzetben ő ugrik be páros lábbal. Helyzet volt, tárja szét karját, helyzet, nem tehettem mást.

Ha itt nem volna uizás, én akkor is félnék.

Hallottam én Bereczet beszélni még a télen, újpesti aktíván elvtársak előtt. Nem uizott Berecz, nem is döngölt, csak válaszolt kérdésekre, erre-arra, ellenzékről, diákságról, toleranciáról, s hogy mit lehet itt tenni. Valóságos úriember, de én még embert nem hallottam ily magas lóról beszélni népről, nemzetről, gondolkodásról. És én láttam a tévében Pozsgayt is pulykaveresen, már-már odacsapva sértetten, mit taktikázik itt ez az ellenzéki társaság a kerékasztalnál. S hallottam pár nap múlva a neki szóló dübörgő tapsot, miután a hallgatóságtól elnézést kért, hogy éveken át taktikai megfontolásból nem mondhatta ki egészen, amit gondolt, nem beszélhetett elég világosan. Na most már: mi van, ha a mai szó is taktika, s a mai szó sem adekvát a szándékkal, gondolattal, s ez így megyen az idők végezetéig?

Szó. Minden szó, ami pedig nem szó, az Next 2000. Azért ez a foga fehérje: sok-sok egyszemélyes kft., acélszürkeállomány, munkahelyi iroda, puhaléptű párttitkár; erre is lehet félni.

*

Én mégis most magamtól félek.

Azért félek most elsősorban magamtól, mert az van, amit akarok, úgy van minden, ahogy akarom, ahogy kedvem tartja, meg fogják látni.

Szeretném elmondani, hogy nemrégi vasárnap reggelen arra ébredtem, hogy az ismert színész kiabál a rádióban, szörnyen szidja Aczél Györgyöt. Attól az embertől még a telefont is el kellene venni, annyi kárt tud okozni — ilyesmit mondott a színész, és arról beszélt, hogy ő ezt annak idején Kádárnak is megmondta személyesen, no meg Grósznak, Pozsgaynak, Berecznek is, mikor épp melyiknél járt.

Igen érdekes helyzet. Felkelve az ágyból borostásan, abszolúte nem fitten igazságtevésre, nemzetmentésre, csak úgy, átabotában, a kézfejet végighúzva az állon (sercenő hang), tehát mikor az ember még a maga ura, és még csak ízlelgeti a szót, melynek nem hisz, nos hát akkor annak ad igazat, akinek akar.

Először is, a színésznek. Aczélnak én se adnék telefont — mondanám (ha azt akarnám, hogy a színésznek legyen igaza). — Ha telefont akar Aczél, vegyen kötvényt — tenném hozzá vasárnap reggeliesen, mulatságosan.

De ha akarom, lábam papucsba bújtatom, onnan kihúzom, lábujjaim tornáztatom: Ez beszél? Hogy hátrányos helyzetű, üldöztetéses színész? Szíínész, húznám el a szót éllel és irigységesen, ő aczélozik, mikor Kádárhoz csak úgy be, három pébétaghoz csak úgy ki-be szervusz kérlek, szervusz? A hátrányos helyzetű nem előnyös helyzetű-e, ha úgy akarom? Még Kurucz Gizella is előnyös helyzetű, ha akarom, pedig őt meghurcolták (tessék megnézni Ember Judit filmjét), igen ám, de meghurcoltan is per Karcsi neki Németh Károly meg a többi súlyos elvtárs; mi a legtöbben még azt a jogot se vívhattuk ki, hogy szavunkon fogjanak.

Ha akarom.

De nem akarom.

Szerencsétlen Aczél György, valamit soha az életben nem fog megérteni; azt hiszi, hogy koncepciós per folyik most ellene, leleplezési pogrom.

Ha akarom, pro, ha akarom, kontra. Ha akarom, hosszú listát kanyarítok ide, hogy kit nem és hogyan nem, kutakodom szellemikulturális bűnök után és a lista sohase lesz teljes, mindig jön valaki, hogy na még ezt is. De ha akarom, egy másik szobában listát gyártok, hogy azért az a kultúrpolitika (ne felejtsük elvtársak: brezsnyevi idő!) hány tehetséget, bravúros felfedezést, művet produkált (mennyire irigyelt benünket a többi tömbös elvtárs!), hogy azért mi mindenek dacára adtunk Európának, a világnak.

Ahogy akarom.

De nem akarom.

Nem, mert logikátlan és embertelen. Az ilyen mérlegvonás, miegyéb, szatócsboltnak képzeli az ország életét, ahol év végi leltárként írandó össze az ez-az, ami mellesleg: gondolat, szellem, érzelem, sors. Szélsőségre szélsőség. Sajnos, ebben az országban nem lehet gondolkodni, á-t meg b-t mondani, mert állandóan a szélsőségeket kell nyesegetni, ráadásul mindenki ráfoghatja mindenre, hogy az éppen szélsőség, tehát minden nyesegetés jogos, azaz minden ellenszélsőség felmutatása is jogos. Továbbá, ebben az országban az ember nem mondhat ki egy igaznak hitt dolgot, mert esetleg egy olyan is kimondja, aki különben idióta vagy hullámlovas, újbátor, és akkor az embert azonosítják az illetővel, azt meg nem akarja, megint marad tehát a nyesegetés.

Tűznek nekimenni vízzel.

Ez nem is rossz metafora, tovább fejleszthető: jó, jó, de ha a tüzet hideg vízzel oltja is az ember, abból nem következik, hogy jó is abban ücsörögni. Ha engem egy bármilyen kultúrpolitika tilt, de csak tűr is, én mélységesen felháborodom, önérzetem sértve van, méltóságom a porban érzem. Ennél már csak akkor vagyok még inkább megalázva, ha ugyanez a politika támogat engem, vállveregetve dicsér, lakást és állást osztogat, és azt mondja, csak így tovább, véleményünk szerint ön tehetséges, csak a szélsőségektől tartózkodjék. Nem az, hogy támogat vagy tilt, hanem hogy minősít.

Milyen alapon? Honnan a kompetencia méréshez, besoroláshoz?

Persze, ha akarnám (de nem akarom), jönne a szó: miért épp most ez a nekimenés? Miért nem akkor? Halott oroszlán, utánlövés. Mire ez az újbátorság úton-útfélen, mire ez a nekimenés?

Engem idegesít a kommunistázás is.

De ennél még jobban idegesít a siránkozás, hogy jaj, de nehéz ma kommunistának lenni, nem sikk és nem kifizetődő, és hogy az urak mily szélsőségesek és hogy kéretik egyenlő mércével mérni. Ha akarnám, ezzel is egyetérthetnék, világos, logikus észjárás, ártatlan, naiv arc illik hozzá. De ha akarom: azért itt nem Fidesz meg egyéb diktatúra volt évtizedeken át, s a munkahelyeken most se a Fidesz-tagkönyv a végső érv, és hát ezek a mostani nyilvánosságos élmények is: azért az csak most látszik világosan a tévében is, hogy ezek az egykori hatalmasok mennyire üresek. Azért itt már egy élőadásos szimpla kerékasztal-tárgyalásos közvetítésből is kivehető, hogy az elvtársak semmivel se felkészültebbek és gyorsabb észjárásúak, mint akik az ellenoldalon ülnek; mondom, ha akarom, ez is világos.

De ezt se akarom.

Mert olyan, hogy kommunista, nincsen. Itt már régóta minden elvtárs egy nagy képzavar.

Ennél sokkal rosszabb van. Itt Barabbás van, egyedül ő. A kérdés csak az: ki lesz itt Barabbás? Egy kész országban ez a Barabbás egyszerű eset, nem tétel. De egy félkész vagy még annyi se országban fontos lehet, hogy Barabbás nem a saját bűntelensége okán mentetett fel, hanem mert nem az ő ügyét mérték. Barabbás Krisztus ügyéhez mérve mentetett fel, Barabbás kevésbé rossz, mint Krisztus, mondta a sokaság, együtt (igaz, Pilátus alatt). Barabbás nyilván fellélegzett, későbbi sorsa sajnos nem férkőzött a köztudatba, pedig — meg kell tudnunk — nem telt el egy esztendő sem és Barabbás szentül hitte ártatlanságát. Barabbás a népvezér. Mármost ki lesz itt elengedve, nép által, közfelkiáltásra, s kihez képest, kinek milyen latortettéhez mérve?

S ki mér itt: a hallgatag többség?

*

Ez megint egy jó fordulat: hallgatag többség.

Úgy esztendeje valaki kitalálta, hogy hallgat a többség. Mikor ez unalmassá vált, mert minden szónok erre hivatkozott és minden cikk ezen a kitételen fordult a mondanivaló felé, akkor valaki kitalálta, hogy a többség igenis nem hallgat. Ha akarom, hallgatagok vagyunk, sőt, csendesek; mert a többség csendes is, amennyiben nem csörtetve jár, nem rugdal széket, asztallábat. De nem is a csörtetés, illetve, hogy nem csörtet. Hanem, hogy mennyiben, hogyan hallgatag. Annyiban, hogy nem lép mikrofon elé, urnák elé se igen lép, nem szónokol, retorikai fordulatai nincsenek, vitaműsorba nem kéredzkedik be, nem szólal fel mindenáron, szónoki kérdésre nem üvölt fel, hogy úgy van! Vagy: le vele! Itt adott egy játékrendszer, hangtechnikai berendezésekkel, kisöpört tanácskozási termekkel, fórumokkal, cippzáros napzártákkal, s ha valaki elfogadja ennek a játéknak a szabályait, akkor aktívnak mondatik, na nem, akkor hallgatagnak, nagy setét lónak.

Megint a szó, s megint, hogy mondatik.

Megint a minősítés, a ránk kényszerített megmérettetés, előre kitárázott mérlegen.

Ebben az országban ma kétféle ember létezik: 1. aki tagja valamely pártnak, ilyszerű képződménynek (ők a kevesebbség) és 2. aki nem tagja egyetlen pártnak, ilyszerű képződménynek se (ez a többség, mely hallgatag). De már erre új szó kell, új fordulat, különben unalmas volna a világ: lassan meg lehetne alapítani a párton kívüliek pártját. Tréfa, kacagás, pedig tán ez az egyetlen, amit komolyan kellene vennünk.

Hogy ez megint az.

Tudniillik, én, például, nem akarok egyetlen párt tagja se lenni. Ebből a formális logika alapján az következik, hogy akkor én a pártonkívüliek pártjához tartozom. De én a párton kívüliek pártjához se akarok tartozni, persze, ez nehezen megy, mert ma Magyarországon a sehovase tartozás is valahova tartozás, ha én nem akarok pártonkívüli párthoz tartozni. akkor én mégiscsak valamelyik párthoz tartozom, noha én sehova se.

Illetve, ez se igaz, mert nincs kívülállás.

Nincs, mert benne vagyok. Ha nem akarok benne lenni, akkor is benne vagyok. Ha nem én, akkor a pillantásaim, gesztusaim, tenyerem melege, amint egy elvtársat bátorítok vállrátétellel, „azért neked se könnyű”. Vagy éppen ez az írás, ami most kikerül belőlem, s abba kerül bele, ahol viszont szagot kap, bármilyet, de szagot, s attól szaglom én is. Viszont hallgatni se lehet — az volna a legjobb —, mert akkor meg megint azonosítják az embert, hogy azok közé tartozik, akik bezzeg most mélyen hallgatnak, persze, nagyon is érthető, hogy miért hallgatnak; régmúlt uizásokkal, alapos döngölésekkel csak ne dicsekedjék az ember.

*

Ez itt tényleg egy publicisztika, ám irodalmi lapban.

Ha nem volna ez irodalmi lap, könnyebb volna. Akkor én is ideírnám: jó ez az uizás. Annyira jó, hogy nem is Brechtre asszociál az ember (mint ahogy kérdezte már szemem előtt egy elvtárs a másiktól erre az Ui-hírre bökve: ez egy Csurka-darab?). De ez csak tréfa, mint tudjuk már, sztálinista is hallgat időnként Mahlert, sőt, Debussyt, ez is az élet pofonja. Az ui azért jó, írnám, mert már önmagában is képi erejű, s nem is hangutánzó szó, de maga a hang: valami megdőlt kerítésű ól képe bukkan elő, az ui a disznó hangja, vészhelyzetben. Publicisztikai fogás (de nem irodalmi lapban): mi egy ólban élünk, abban terítenek nekünk időtlen idők óta ebédhez, vacsorához, és most arról kellene vitát folytatnunk, hogy bal- vagy jobb kéz felől való-e a szalvéta.

Ezzel is mindenki egyetértene. Ám ez csakugyan irodalmi lap, tehát akkor mégis ez a Brecht, elég didaktikus ez is, lám, hogyan is szól a Kikiáltó (első felvonás, Hajnal Gábor fordítása):

Amit ma látnak, arról tud minden
gyerek.
Úgy játsszuk, ahogy volt, nem
kitaláltuk.
Nem kozmetikáztuk, nem cenzúráztuk.
Az egész kontinens ismeri darabunk,
A gengsztertörténetet, mit előadunk.

(zene felerősödik, majd lassú, kimért fegyverropogás. Ui.)