Ha

Ha én most a hatalom volnék, jókedvre derülnék, seggemet a földhöz verném, a plafonig ugranák örömömben; elérkezett az én időm, most érkezett csak el igazán az én időm, nem tudnak velem mit kezdeni.

Megteszem, amit kérnek, elibe megyek kívánságnak, nincs óhaj, hangos követelés, mit ne teljesítenék. Szabad már az utca, szabad a sajtó, színházterem, szabad már a múlt, minden akta, szabad a jelen is, erőmű tovább nem épül, s szabad már temetni is. Zászlóra írom, mit eddig magam tiltottam, világgá kürtölöm csődömet, minden kudarcomat. Bárki jő vádló szavakkal, én megértőn fogadom, magam szólok közbe megelőzőn, hangom önvádló, beismerő, mi voltam én idáig: mindenek ura; tarthatatlan állapot. De most már más leszek. Én koalíciózni akarok, hatalmam megosztani, kivonulni mindenből, miben eddig benne voltam, én már nem én vagyok, valaki más. Nyitott vagyok, s egészen rugalmas. Egymás után vonom vissza, mit tegnap mondtam, önmagamnak naponta ellentmondok, a nyilvánosság előtt cáfolom meg saját magam, érveimet a saját ellenérveimmel zúzom porrá, üléseimen az ajtót nyitva hagyom, látható legyen, amint megosztok, nagyokat platformozom.

Nincs színem, tehát sokszínű vagyok.

Ezer jelző, mit naponta rám aggatnak, ezeket megértőn viselem, báránybőrbe bújok minden reggel, bűnbánó arccal ülök le mindenkivel, ki engem bírál, ki nem ért egyet velem, ki a fejemre olvas; ha jól odamondanak, megköszönöm, bíráló szavukat a magaménak vallom. Népem előtt vezekelek, jeles napokon koszorúzok, ott koszorúzok, hol tegnap még tiportam, kokárdát tűzök mellemre, mindent átértékelek, vén oroszlánt leszamarazok, tanítómesteremet megtagadom, magamat is megtagadom, keresztbe rakok a reformnak, a reformok híve vagyok, mindenki láthatja, hogy én már csakugyan nem én vagyok, most aztán ismerjétek ki magatokat.

*

Ha én most a hatalom volnék, nagyokat élveznék.

Minden reggel jókat tallóznék, kosárnyi újság terülne asztalomon, mindet elolvasnám, mindben örömömet lelném. Mind szabad és független, én tettem őket azzá. Kézivezérlőim már a francban vannak, élvezném, amint direkt nem szólok bele semmibe, telefont én föl nem emelek, nem utasítok, sőt utasítást adnék, hogy mások se utasítsanak, már kérni se kérnék. Saját sajtóm igen megreformálnám, új embereket neveznék ki, de a régieket is békibe hagynám, önállóak lennének hirtelen, senki se venné észre, hogy bármit csinálnak is, a tegnapi reflex munkál mindben, csakis az én fejemmel tudnak gondolkodni, lélegzésük az én tüdőmből való, éveken át én formáltam agyukat, vezettem tollukat, de csak most szolgálnak engem igazán, kábán, öntudatlan.

Én mindenkit üdvözölnék, mert úgy érezném, mindenki engem szolgál.

Az ellenem valókat keblemre ölelném, az ellenem valók szájában gúny tárgya volnék, korlátolt diktátor, kinek szavahihetősége nulla, néhány famulusom a szobámba is rontana, ez már azért sok, erre most már lépni kellene, ám én higgadt szóval leinteném őket, nyugalom, semmi baj, örülnék minden aláírásgyűjtésnek, lemondatásnak, minden visszahívásnak, nyaktilónak, a leleplezéseket külön üdvözölném, magam is helyénvalónak tartanám, bukjon le minden korrupt és kiskirály. Egy-egy koronahullás után népem vivátozna, fény gyúlna szemében, én fejemet csóválnám, némi szégyen is ülne arcomon, ejnye, ez a lebukott megint a mi emberünk volt, belül azonban csendesen ünnepelnék, jól van, csak örüljetek. Azt csak én tudnám egyedül, hogy lényegem nem a korruptban van, s koronás főkben, ezek mind leválthatók, megbüntethetők, de fejük vételétől lényegem még marad.

Már az is velem volna, aki ellenem van.

*

Ha én most a hatalom volnék, engemet mindennap ostoroznának, felém mutogatnának, székházam akarnák, lemondásom követelnék. He-he, mondanám angyali nyugalommal, minél többen jönnek székházam felé, annál nagyobb az esély, hogy kicsúszom kezeik közül. Már nem tudnak odamondani nekem, vízfejem se pukkasztani, mert én már nem ott vagyok, ahol ők vélik vízfejem már cseppekké oszlott, szétdiffundált falun, városon, az én embereim ülnek téeszirodán, kutatóban, enyém az ország közepe, minden centrum, kezemben minden tányérsapka, nem csak intézményesen, de külön is, külön. Sejtjeimre osztódtam, sejtjeim támadhatatlanok, sejtjeim rendes emberekben élnek, legtöbbje kisember, nemzet állapotáért egyik se felelős, áldozat mind, eszköz volt kezemben, most mégis mind hatalom; cseppek, az én tengereim.

Bázisom szürke embertömeg, korona sohasem volt fejükön, szavuk nem hallatszott égig, mozdulatuk sohasem volt széles, tették, miről úgy vélték, tenni kell, ha beléptek belém, részben hittel tették vagy önzetlen számításból, család van, gyerek van, munkahelyen valahogy előbbre kell jutni, piros könyv nem nehéz a zsebben, nem vesz el becsületet; nem mind karrierista, nem mind bulista. Gyasztattam őket eleget, mégis az enyimek. Ha én most nem a hatalom volnék, de saját hatalmam ellenzője, az arctalanokra figyelnék, kiknek génjeiben van már a hozzám való ragaszkodás, kiknek tudatalattijából törölhetetlen már, hogy alattam kaptak kenyeret, lábukra cipőt, s szót a szájukba, mitől csend lett, ha szóltak. Benne vagyok az életükben, az életük már egészen bennem van, minden mozdulatuk, álmuk, gondolatuk az enyém, a méltóságuk is az enyém, a méltóságukat vettem el legelőször, ezért minden ellenem való támadást személyes sértésként élnek át, s büszke, felvetett fejjel kérik ki maguknak, „mit vonulnak ezek, szervezkednek itten, mi ez a káosz, hangoskodás”.

*

Ha én most a hatalom volnék, egész nap a fülemet hegyezném.

Minden zaj iránt fogékony volnék, vonzana lárma, óbégatás, az útszéli hangot édes zeneként fogadnám, az útszéli hang, mint szirének éneke, fülekbe kúszik és fogva tart. Az útszéli hang holnapra mérce lesz, szükséglet, napi betevő, minél útszélibb a hang, annál jobban törpül a gondolat. Az autonóm, független gondolat nem piacképes többé, s ez nekem jó, elfedi énem. A vitákat különösen falnám, vitával kelnék, azzal feküdnék, nyakam párnám puhájából nyújtogatnám, ma kinek az anyját kurvázzák le, ki volt sztálinista, kiről derül ki, hogy tegnap kit szolgált, Aczélnál ki vacsorált, ki járt ki Mariskánál állást, felelős posztot, ki volt, ki már akkor megírta, amit nem lehetett s ki az, aki csak most mikor már nem kunszt. Ki vezet ki hétvégén egy népet a sűrűből, ki formál jogot rá, ki megy ma vissza egészen Vereckéig, hogy jussa legyen mai osztozkodásnál, asztallapjánál ki veszekszik marék kiflimorzsán?

A kiflit nagyon szeretném. A nemzetiszínű kifliszacskót külön üdvözölném, bulvárlap mellé tenném, a bulvárlap magyar volna, az is engem szolgálna, buzeráns-e az elsőhegedűs, hol ül partit a magyar elit. Gyártanék magam is Kossuth-címert, adnám százötvenért, Csaba királyfit keserűen énekelném, egész nap románoznék, nagyot sóhajtoznék, népem nevében beszélnék, lábammal toppantanék, s megrónám, ki nem tart velem. Legjobban tán a személyeskedésnek örülnék, megértőn figyelném, amint hajbakapnak, egymást cincálják, összeugranak, egymás kezében vergődnek, amint népi–urbánus vitán évekig elvannak, amint már zsidó zsidóz le zsidót kerti ünnepélyen, amint már egymást figyelik egyfolytában, ki honnan és milyen pénzből, mikor már költőnek, írónak nem a sorait tisztelik, hanem hangja színét, bajszát, mikor már a mondatban nem szavakat látnak, mikor már minden szó mást jelent mint ami, mikor már hozzám is jönnének panasszal, tegyek már valamit ezekkel. Na, akkor felülnék ágyamban, megkavarnám a teám szelíd mosollyal, s széttárt karom volna a válasz: de hát uraim, itt már más világ van, én már nem tehetek semmit, intézzék el egymás közt.

Nem osztanék, csak uralkodnék.

Ha én most a hatalom volnék, a gondolattól se félnék.

Elvtársaimat, kik a fejemre nőttek, kizárnám magamból, egy idő után bűnbánón visszavenném, elvtársaimat népem ünnepelné, meghajtaná előttük fejét, „ezek azok, akiket kizártak”, mondaná falu és város, elégtételt kapnának elvtársaim, de közben már arcukat vesztenék, önnön lényegüket, már nem gondolatukra figyelne senki: a komédia elmos arcot és gondolatot; nyertem. Ha én most a hatalom volnék, belső ellenfeleim is volnának, ezeket tisztelném, útjukba nem állnék, rádióm, tévém állandóan szólna, hagynám őket kibontakozni, népem állandóan őket látná és hallaná, népszerűségük egyre nőne, népem már nem szívesen látná őket az én helyemen, ám ez nem töltene el aggodalommal, én még inkább zöld utat adnék nekik, majd népem közé mennék.

Népem megértő, okos, de azért nép. Már megint ezek, mondaná egy idő után közértből jőve, munkahelyről szabadulva, népem hullafáradtan térne haza, s állandóan csak politikát kapna, egyre csak azt hallaná, itt most változás van, szakállas ember, kopasz és szemüveges, farmeröltönyös, lobogó hajú mind változásról beszélne, sok okos szó hagyná el szájukat, mieddig tiltva volt, most gejzírként törne elő, ám: kik ezek? kérdené népem egy idő után telítődve, mert közértbe menni mindennap kell, a munkahely pedig munkahely. Bőhm úr a Szomszédokból adná meg a választ, „belépnék én pártba, frakcióba, csak tudnám, mit akarnak”, mondaná Bőhm úr, Bőhm úr a nép hangja, akkor én kezet szorítanék Bőhm úrral, s vele tartanék boltba, piacra, tergálpulóveres férfiakat néznék, krétaarcú asszonyokat, szandálos, pamutharisnyás lábakat, bejárat elé tett gyerekkocsit idős embereket, kik állandóan fáznak, s fülem fordítanám a hangok felé: „ezek is csak beszélnek, most jobb?” A háttérbe húzódnék lábujjhegyen, senki se rám gondolna immár, hogy én is csak beszéltem, ígértem, morzsákon marakodtam, hogy ami itten van, az belőlem való, hogy ami nincs, azt is én építettem, hogy alattam esett darabjaira az életük, hogy törvényszerűen nem állhat a kiáltás eggyé, a fejezet könyvvé.

A szél fúj, s fújjon csak, mondanám, az arcokat kicserzi, de az én malmom lapátjait hajtja. Ez optimizmussal töltene el. Mert, ha jól fújja, s valami mégiscsak lesz itten, az az én művem lesz majd, engem dicsér, átváltozásom, megújulásom. Én vetettem szelet, mondom majd büszkén, én őrlöm most gabonátok, nekem köszönhettek szép jelent, jövőt, ígéretest; ha én akkor nem engedem meg nektek, még mindig ott állnátok.

De ha nem így lesz, hanem másképp, s a végsőkig fordul itt minden, s a forgószél lefújná köpenyem a hátamról, és én már nem a hatalom volnék, hát akkor megráznám magam, s eltűnnék hirtelen, a többit pedig úgyis tudjátok: egy hajnalon visszatérnék, a ti nevetekben.