Magyar Narancs, 2026/26. szám, 2026. június 24.
CSERESNYÉSI LÁSZLÓ
A NER nyelvéről és propagandájáróls
Újabban tudós viták folynak arról, hogy autokrácia volt-e a NER, vagy inkább demokratikus és autokratikus elemek elegye. Nos, a diktatúra vagy autokrácia áldozatainak a perspektívájából nézve egyáltalán nem mellékes, hogy a rezsimet a minden ellenállást brutálisan elfojtó fizikai erőszak tartja-e fenn.
De ez nem része a definíciónak: a diktatúra lényegi, megkülönböztető jegye a hatalom totális központosítása. Értelmetlen a parlamenti választás intézményének, a nyilvánosság látszatának a meglétét „demokratikus elemnek” minősíteni, és ezzel a NER diktatúrajellegét relativizálni. Hat állam kivételével a világon mindenütt létezik a politikai választás intézménye, de az emberiség mintegy kétharmada, ötmilliárd ember mégis autoriter rezsimek állampolgára. A magyar választás és a szabad média maradéka azért maradhatott meg Magyarországon, mert veszélytelennek tűnt, és talán azért is, mert a NER bölcsei tudták, hogy az ellenfelek vert seregét úgy lehet a legjobban szemmel tartani, hogy hagyjuk őket toporzékolni a parlamentben. Másfél évtizeden át minden csapból és csatornából ömlött ránk a propaganda. Nem rótták az utcákat rohamosztagosok, de mégis diktatúra volt ez a javából, mert a hatalom immár egyetlen atyai kézben összpontosult. Írva vagyon: „Nemde két verebecskét meg lehet venni egy fillérért, de a ti Atyátok akarata nélkül egy sem esik le azok közül a földre?” (Máté 10:29)
Egyszer meghívtak, hogy a náci Németországról, a birodalmi nyelvről és Victor Klempererről beszéljek. Az előadás után megkérdezték tőlem, hogyan történhetett meg az, hogy Hitler és pártja „legitim módon”, választás útján jutott hatalomra. Sehogy. A nácik iszonyú energiát fektettek a propaganda működtetésébe már akkor, amikor még alig álltak a rendelkezésükre anyagi források. Goebbels népfelvilágosítási és propagandaminisztériuma 14 millió márkás költségvetéssel kezdte a működését, aztán ezt megtízszerezték, majd a háború idején már évi 200 millióhoz közelített a nemzeti agymosásra szánt büdzsé. A propaganda és a brutális erőszak révén egyetlen év alatt verték szét Németország teljes intézményrendszerét.
A NER-ben nem volt utcai terror: a propaganda és a hamis információ volt a talapzat, amelyre a nagy mű épült. Alkalmazták az ősi csodafegyvert – az öncenzúrát, és ha felbukkant egy-egy veszélyes célszemély, akkor lecsaptak rá. Ha filozófus volt, megvádolták sikkasztással. Ha lelkész, megfosztották az egyházát az állami támogatástól, őt pedig meghurcolták. Másnak a működési engedélyét vették el, vagy kirúgatták az állásából (és persze a feleségét is).
Mire képes a propaganda? Emlékezzenek a budapesti Fidesz által februárban közzétett, mesterséges intelligenciával készült videóra, amelynek az üzenete az volt, hogy Brüsszel és a Tisza háborúba sodor minket az ukránok fegyvertársaként, ha rájuk szavazunk. Egy kislány kérdezi a síró édesanyjától, hogy mikor jön haza apa. Az anya azt mondja, hogy nemsokára. Majd négy térdelő, bekötött szemű katonát látunk, akiket tarkólövéssel végeznek ki – az oroszok, ki más? Majd az Úr hangja szól: „Ez most még csak rémálom, de Brüsszel arra készül, hogy valósággá váljon.” A videó valamiért eltűnt. Gondoltam azért, mert rájöttek, hogy gusztustalan, vagy mert hirtelen megértették, hogy a NER népe sem veszi be azt az ökörséget, hogy a Tisza magyar katonákat küld az ukrán frontra. Aztán elolvastam a kommenteket, amelyeknek a harmada arról szólt, hogy dehogynem veszi be. Meg hogy köszönjük. De persze volt, aki így kommentelt: „Te jó Isten, hova jutottunk?”
A politikusok mindig szépeket mondanak a népről, de a kommunikáció és a propaganda megmutatja azt, ha a politikus nem partnerként, hanem eszközként tekint a népre.
A politikusi megnyilatkozások zöme meggyőző, befolyásoló, sőt durván manipulatív. A diktatúrák vagy autoriter rendszerek propagandájának azonban legalább három sajátos vonása van:
– A vezér és a döntéshozó elit figyelme egyre inkább a kevésbé iskolázott rétegek felé fordul.
– Dialógus egyáltalán nem folyik a felek között – a kommunikáció teljesen egyirányúvá válik.
– A racionális érvelés helyét átveszi az érzelmekre apelláló manipuláció. Az üzenetek tömörebbek és tartalmilag igénytelenebbek lesznek.
A vezetők néha meghökkentő őszinteséggel ki is mondják ezt. Nézzük csak a Mein Kampf alábbi passzusát (Hitler 1925/2016, I: 877–878): „A nép széles tömege nem professzorokból, de nem is diplomatákból áll. A kevéske absztrakt tudás, amellyel rendelkezik, az érzeteit inkább az érzelem világába tereli. (…) De a nép érzelmi beállítottsága egyben rendkívüli szilárdsággal is jár. A hitet nehezebb megrendíteni, mint a tudást, a szeretet kevésbé változik, mint a tisztelet, a gyűlölet tartósabb, mint az ellenszenv, és e földön a legnagyobb átalakulások mögött mindig is kevésbé álltak a tömegek uralkodó tudományos ismeretei, mint az azokat inspiráló fanatizmus és néha azt előre hajtó hisztéria.”
Hitler nem racionális lényeknek tekintette az embereket, hanem érzelmek által mozgatott báboknak. Az üzeneteket mindig a lehető legegyszerűbben, a tömegemberek számára kell megfogalmazni (Hitler 1925/2016: 353): „Általában véve mindig minden igazán nagy népvezér művészete elsősorban abban áll, hogy nem osztja meg a nép figyelmét, hanem mindig egyetlen ellenfélre koncentrál (…) A nagy vezérek zsenialitása éppen abban rejlik, hogy a különféle ellenfeleket mindig csak egyetlen kategóriába tartozónak láttatják, mert a különböző ellenségek felismerése a gyenge és ingatag jelleműeknél oda vezethet, hogy kétkedni kezdenek a maguk igazában.”
Az egyetlen ellenség elv és az értelem helyett az érzelmekre hatás elve nem Hitlernél jelenik meg először. Már Gustave Le Bon is említi ezt A tömegek lélektana (1895) című művében. Hitler közvetlenül az osztrák Georg von Schönerertől (1842–1921) veszi ezt át.
Ami az egyszerű üzeneteket illeti, a NER az évek során 5–7 szavas óriásplakátok ezreit helyeztette ki, hogy a nemzeti érzelmű választókat orientálják. Ezek üzenetének a feldolgozása a NER népének agyában néhány másodpercbe kerülhetett: „Stop Soros”, „No War, No Gender, No Migration”, „Megvédjük Magyarországot”, „Háború helyett béke”, „Magyarország előre megy, nem hátra”. Ez utóbbi 2021 őszén jelent meg plakáton, majd a választások csasztuskája lett (Rákosi Mátyás 1946. április 18-i beszédének a mottója is ez volt). A plakátok célja a nép érzelmi kondicionálása volt. Például a 2015-ös év emlékezetes plakátjai az ún. „migránsokat” szólítja meg: „Ha Magyarországra jössz…”, valójában azonban a NER népének szól („nem veheted el a magyarok munkáját”, „tiszteletben kell tartanod a törvényeinket”). Számos plakát a negatív kampány része, technikájában nem sokban különbözik a náci propagandagépezet által 1937 és 1944 között megjelent ún. heti mondás (Wochenspruch) plakátoktól, amelyek tartalmilag a népközösséget (Volksgemeinschaft) és a vezérnek való feltétlen engedelmességet hirdették. Elképesztő, de igaz, 1938-ig Hitlert a béke emberének tartották sokan, aki katonai erőszak helyett politikai nyomásgyakorlással tud érvényt szerezni a német érdekeknek.
A magyar plakátok közül több is a béke ügyét támogatta. Miniszterelnökünk, az Európai Tanács soros elnökeként a béke apostolaként tett diplomáciai körutat 2024-ben. A béketeremtés egyszerű dolog: az ukránok kapituláljanak, mondjanak le az oroszok által már elfoglalt ukrán területekről. Így elkerülhető a további vérontás. Az „Együtt a háborúért” plakáton Ursula von der Leyen, Zelenszkij, Magyar Péter és Ruszin-Szendi Romulusz három feliratos táblát tartanak a kezükben: „több fegyver, adóemelés, sorkatonaság”. A plakát tehát nem állít semmit, csupán sugallja a népnek azt, hogy ezek a négy politikus programjának a célkitűzései. (Ruszin-Szendi Romulusz valójában értelmetlennek minősítette a sorkatonaság visszaállításának a felvetését, bár megjegyezte, hogy szükség esetén ez jogilag lehetséges Magyarországon, mert a sorkatonaságot nem eltörölték, hanem felfüggesztették.) A plakátok érzelembizsergető metaforáit néha nehéz hétköznapi nyelvre fordítani. Például a Civil Összefogás Fórum márciusi rendezvényének „Nem leszünk ukrán gyarmat!” plakátja és molinójának jelmondata konkrétan az ukránok milyen ármányos tervére utalhattak? Egy invázióra?
A NER átvette az orosz propaganda hazugságait. Az orosz fegyveres agresszió tényét nem lehetett tagadni, de a narratívát átkeretezték: (1) az oroszok egy korrupt és fasisztoid diktatúrával harcolnak, Zelenszkij pedig a hanyatló Nyugat bábja, (2) Ukrajna önálló állam, de történelmileg mégiscsak az egységes orosz kultúra része. A NER hű és jámbor népe pedig tudomásul vette ezt. Schmidt Mária a Látlelet az orosz–ukrán háborúról című, 2022-ben megjelent könyve szerint a háború okozója a Nyugat és az ukrán vezetés. Látószög nevű blogján 2025-ben pedig a Mi történt Bucsában? című írásában népszerűsítette az orosz forrásoknak azt a rágalmát, hogy a 2022-es bucsai mészárlás, 400 ukrán polgári lakos legyilkolása valójában az ukránok hamis zászlós akciója volt. Az ENSZ, a Human Rights Watch és az Amnesty International vizsgálata bizonyította, hogy a mészárlás az orosz megszállás alatt történt, és kiderült, hogy a hamisításokat a Harc a hamisítások ellen nevű, orosz propagandisták által a háború kitörésének másnapján létrehozott, önmagát tényellenőrző oldalnak álcázó szervezet gyártja.
A propaganda technikája szempontjából is érdekesek a NER ún. nemzeti konzultációi. Ezek nem konzultációk, hanem egy kérdés-felelet formájú tankönyv, „nemzeti kiskáté” kitépett lapjai, amelyek tájékoztatják a népet a kormány álláspontjáról és a már megszületett döntéseiről. Ennek a módja az, hogy olyan eldöntendő kérdéseket tesznek fel, amelyekre egyetlen válasz lehetséges – az, amit a kérdés sugalmaz. Kérdés: „Elfogadjuk-e a Nyugat által diktált blokkosodást, amely gazdasági visszaeséshez vezet, vagy a gazdasági semlegesség útját választjuk, ami garantálja a növekedést?” A gazdasági visszaesés vagy a növekedés a jobb nekünk? Talán az utóbbi, nem? „Egyetért-e Ön azzal, hogy Magyarország védje meg a határait, vagy engedjük be a korlátlan illegális bevándorlást?” Kötelességünk-e megvédeni a magyar hazát? Nem is tudom… Gyanús, hogy ezek a kérdőívek nem dialógust kezdeményeznek, hanem pusztán „érzelemrokonító forraszték” gyanánt működnek (© Schmitt Pál).
Az első „fülkeforradalom” (2010 áprilisa) után a második (2026 áprilisa) romba döntötte a NER-t, ám bús düledékein még pezseg az élet. Bár az igazi diktatúra mélységesen lenézi a parlamenti demokráciát, sőt „a természet elleni bűnnek” minősíti (Hitler: Mein Kampf, 3. fejezet), a NER inkább úgy gondolkodik, hogy a demokratikus rendszer nem hatékony, és nem is működhet hatékonyan, hiszen a magyarság külső és belső ellenség fojtogató szorításában él. Amikor Orbán Viktor 2014-ben meghirdette „az illiberális demokrácia” korát, sokan azt állították, hogy ez a fogalom önmagának mond ellent – többek közt Angela Merkel is így vélekedett 2015. február 2-án. A kifejezés maga Fareed Zakaria 1997-es esszéjéből származik (The Rise of Illiberal Democracy, Foreign Affairs, 1997 október). Ma viszont az a konszenzus, hogy a demokratikus visszaesés (democratic backsliding) nyomán rendre illiberális demokráciák keletkeznek. Ezekben a „népakarat” kizárólagos képviseletében fellépő politikus és népe a propaganda szolgálatába állítja a médiát, birtokba veszi az állam intézményeit, és gátlástalanul elnyomja az ellenzéket. Nem ismernek önmérsékletet, mert tudják, hogy mint „megválasztottak”, bármit megtehetnek. Ez a demokrácia talán legnagyobb csapdája, amelyet Alexis de Tocqueville Az amerikai demokrácia (1840) című művében a többség önkényének nevezett (la tyrannie de la majorité).
A NER szerkezetéből vezethető le a retorikája és nyelvezete. A vezető kultikus tisztelete, a permanens fenyegetettség fikciója (migráció, szuverenitás), a nacionalista platform nem valamiféle ötletszerű választás, hanem szükségszerűség. Ellenségek és harc nélkül nincs, ami legitimáljon egy valamirevaló diktatúrát. A vezér legitimációjának egyik pillére a rátermettsége: ő kormányozza a Nemzet hajóját. Mivel erős a hit, hogy senki más nem alkalmas erre a feladatra, a vezért kultikus tisztelet övezi. Gondoljunk csak a szakrális kólásdobozra, amely Buddha fogához hasonló relikvia. Diktatúra nincs diktátor nélkül.
Különös módon a legitimáció másik pillére, illetve „üzemanyaga” maga a fenyegetettség, a konzervált veszélyhelyzet. Hiszen ez indokolja a hatalom koncentrációját. Magyarországon 2016 és 2026 között különleges jogrend volt: előbb a migrációra hivatkozva, aztán a világjárvány terjedésének megfékezése és a következmények hatékony rendeleti kezelése miatt, majd az orosz–ukrán konfliktus ürügyén. Egy további tényező az, hogy az Európai Unió jogosult beleszólni a magyarországi ügyekbe. Az uniós irányvonalat gáncsoló, az orosz és kipcsak szövetségesek felé kacsingató magyar politika elleni uniós retorziót a magyar nemzeti „szuverenitás” korlátozásának állították be. Szemantikai félreértés lenne? A francia souverain ’uralkodó’ a latin superanus szóból ered, azaz „fölötte van a dolgoknak”, csupán az Úristennek tartozik számadással: azt csinál, amit akar.
Ha a Nemzet érdekeit csakis a békepárti nemzeti kormány képviseli, akkor mindenki más háborúpárti, pénzért idegen érdekeket szolgál, külföldről pénzelik – ők eleve nem a nemzettest részei. A háborúpártiak szinonimái a dollárbaloldal (vö. dollármédia), a Soros-bérencek, a Soros-hálózat. Az ellenük folytatott harc jelszavai: „Megvásárolt dollárbaloldal”, „Guruló dollárok”, „Állítsuk meg Brüsszelt!”, „Dühíti Önt Brüsszel?”, „Brüsszel alázatos szolgái”, „A brüsszeli szankciók tönkretesznek minket!”, „Nem dönthet Brüsszel a magyarok helyett!” és persze: NE HAGYJUK, HOGY SOROS NEVESSEN A VÉGÉN!
A nemzeti szó óriási karriert futott be az orbánus tündérnyelvben: van nemzeti dohánybolt, nemzeti vágta, de nemzeti tőkésosztály is, mely utóbbi a kormányközeli oligarchák megszépítő neve. Mussolini 1928-as önéletrajzában azt fejtegette, hogy a pártok ideológiája társadalmi osztályokra szabdalja a nemzeteket, az igazi népvezér ezért a lehető legszélesebb platformot választja, tehát a nemzetet, és nacionalista alapon fogja össze a választópolgárokat. Ez a bölcsesség azóta már az autoriter politikusok alapképzésének a része: ők a nemzet egészét képviselik. A szuverenista szólamok szerves részei minden olyan rendszer retorikájának, amelyeket ideológiai elvek helyett hatalomtechnikai megfontolások motiválnak.
Nem esetleges a „hagyományőrzés”, a történelmi múlt kultusza sem. Így lettek nekünk újra vármegyéink és főispánjaink. Németországban szimbolikus jelentősége volt annak, hogy a közigazgatási egységeket a nácik „belső használatra” már egy 1926-os határozattal olyan választókerületekre osztották, amelyeknek a neve Gau lett (a pártvezetője pedig a Gauleiter). Egy évvel a hatalomátvétel után (elméletileg) megszüntették a hagyományos szövetségi tartományokat, és 42 (majd 43) Gaura osztották a birodalom területét. A Gau (gowe) a régi germán törzsek szállásterületét jelölte, illetve természetes földrajzi egységeket. A náci Németországban a keresztnevek ősgermánosítása is megtörtént, amint erről Victor Klemperer olyan szellemesen írt az LTI – A Harmadik Birodalom nyelve 13. fejezetében.
A kormányzat ideológiai alapon szabályozni próbálta a szexualitás megjelenési formáit is. Az abortusz mellett döntő nők számára bevezették az ún. szívhangtörvényt, leépítették a szexuális felvilágosítást, és megszabták a nemi erkölcs normáit; a kormány kivezette a társadalmi nemek tanulmánya mesterszakot az akkreditált szakok közül. Nyelvileg érdekesek „a homoszexualitás népszerűsítése”, a „melegpropaganda” és a „genderpropaganda”, „a szexualitás öncélú ábrázolása” kifejezések; az utóbbit törvényben tiltották a 18 éven aluliak körében. Ennek a diskurzusnak a monumentális gyűjteléke Szilvay Gergely A genderelmélet kritikája című, 487 oldalas könyve (Alapjogokért Központ, 2021).
Az utóbbi években számos országban megerősödött az autokrácia. Ezzel párhuzamosan óriási szakirodalma lett annak a rejtélyes jelenségnek, hogy a jórészt a demagógia és populizmus maszlagja által elkábított és sebezhető választók tömegei támogatnak és választanak meg voltaképpen átlagos képességű, de erőszakos és narcisztikus személyiségeket. Ilya Somin, Christopher H. Achen, Larry M. Bartels és még egy tucatnyi jelentős kutató próbált magyarázatot találni erre. A legjobb válasz a kérdésre talán az, hogy a ressentiment mentalitásában élő, azaz sikertelensége miatt frusztrált átlagember érzékenyen rezonál a magabiztosság és az erő bűvöletére, az olyan személyiségre, aki képesnek tűnik arra, hogy gyökeresen megváltoztasson valamit, amire az ember képtelennek tartja magát.
Ortega y Gasset szavával a „tömegember” a karizmatikus vezér táborában aktív és magabiztos lesz. A karizma szót Max Weber emeli át a teológiából a szociálpszichológiába a Gazdaság és társadalom című művében (1922), de ő nem beszél arról, hogy a vezér karizmája valójában nem egyszerűen valami delejes, kiáradó erő, amely mindenkire hat. A kisugárzás, majd az ezt követő behódolás szerintem csak akkor működik, ha a szemlélő megtalálni véli a vezérben azt, amit mindig is keresett – az erőt. Amikor Mussolini, majd Hitler színre lépett, a tömeg frusztrációja és messiásváró hangulata már megérett a behódolásra. Le Bon víziója a hipnotizőrként embereket manipuláló politikai vezérről és az őt vakon követő tömegről valósággá vált. Érdemes még egy részt idézni a Mein Kampfból (1925/2016: 181): „A széles néptömegek pszichéje nem fogékony arra, ami csak félkész és gyenge. Olyan, mint a nő, akinek a lelkületét nem az elvont értelem, hanem inkább az őt kiegészítő erő iránti meghatározhatatlan és érzelmes vágy uralja, és aki emiatt inkább az erős előtt hajol meg, mint hogy ő uralkodjon a gyengén. A tömeg jobban szereti az uralkodót, mint a kérőt, és belsőjében jobban kielégíti egy olyan tan, amely nem tűr meg mást maga mellett – szemben a liberális szabadság engedékenységével.”
Dosztojevszkij írja a Karamazov testvérek egyik fejezetében (A nagy inkvizitor), hogy nincs állandóbb és gyötrőbb gondja az embernek, mint a szabadság. Ezért keres valakit, aki előtt meghajolhat, jelesül olyat, aki előtt mindenki meghajol: „Amikor már az istenek eltűnnek a világból, akkor majd a bálványok előtt borulnak le (…) találniuk kell valakit, akinek minél előbb átadhatják a szabadságnak az adományát, amellyel ez a szerencsétlen lény születik.” A szerencsétlen lény természetesen az ember.