A Paradicsom nyelve

A régmúlt zsidó tudósai, a középkor és a reneszánsz gondolkodói adottnak tekintették azt, hogy a nyelvek egyetlen „ősnyelvből” származnak. Legtöbben úgy vélekedtek, hogy ez az ősnyelv nem más, mint a teremtés és a Paradicsom nyelve – a héber.

Azonban később a tudósok nem foglalkoztak a bibliai történettel, amely szerint, a nyelveket Noé fiainak a 72 utódja terjesztette el a világban (Gen. 1.10), a nyelvek sokféleségét pedig az magyarázza, hogy az Úr összezavarta a nagyratörő, égig érő tornyot építő emberiség nyelvét (Gen. 1.11). A nyelv keletkezéséről való elmélkedések pedig rövidesen olyan mértékben kívül kerültek a tudomány érdeklődési körén, hogy 1866-ban a Société de linguistique de Paris száműzte a témát a vizsgálandó kérdések köréből. Valahogy azonban a nyelvek egyetlen ősnyelvből való származásának a kérdése manapság visszakerült a megoldatlan tudományos problémák szép, nagy dobozába.

*

Ma sem tudjuk, hogy a világ nyelvei egyetlen ősnyelvből eredtek-e. Alfredo Trombetti, egy bolognai nyelvtudós írt erről egykor egy jó könyvet (L’unità d’origine del linguaggio, 1905), amely akkortájt nem vert nagy hullámokat. Az utóbbi évtizedekben viszont felfigyeltek arra, hogy a világ nyelvei a látványos különbségek ellenére olyan mély, evolúciós hasonlóságokat mutatnak, hogy esetleg át lehet majd hidalni azt a sok tízezer évnyi szakadékot, ami ma a föld hétezer nyelve és a „nyelvi ősállapot” között van. A történeti nyelvészet ugyanis legfeljebb a néhány évezreddel ezelőtti állapotról tud mondani valamit – viszont az ember valószínűleg már százezer éve is rendelkezhetett olyan szervekkel, amelyekkel a maihoz hasonló módon lehetett kommunikálni. A neandervölgyiek is képesek lehettek erre, és a velük több százezer éven át együtt élő korai homo sapiens is rendelkezhetett ilyen hangképző szervekkel.

A legizgalmasabb pont persze nem a garat és a gége szerkezete vagy a szabad nyelvcsont (os hyoideum), amely nem kapcsolódik más csonthoz, viszont több izom is kapcsolódik hozzá, így aztán minden irányban mozgatható. Az emberi nyelv bonyolult képződmény, amely legalább két alapvető fontosságú dologban teljesen elszakad az állatvilág kommunikációs rendszereitől. Egyszerre több helyen és időben történt volna meg ugyanaz az evolúciós ugrás? Ez eléggé valószínűtlennek tűnik.

Az első különbség az emberi nyelv kettős tagolása. Egyrészt van egy tagolás a hangok szintjén. Minden nyelvben vannak magánhangzók és mássalhangzók, például /p/ és /b/, amelyek képesek jelentéseket megkülönböztetni, de önmagukban nem jelentenek semmit (vö. por – bor). A másik tagolás abból adódik, hogy a nyelv hangjaiból elképesztő mennyiségű jelentéssel rendelkező szó­elem, azaz szótő, rag, képző rakható össze. Matematikailag a szóelemek kombinációi­nak száma sok százezer lehet, annak ellenére, hogy többféle korlátai vannak a kombinációknak, például a nyelvekben egy-egy tőszó ritkán hosszabb három szótagnál (mint a magyarban a kalapács vagy a zivatar), továbbá bizonyos hangkombinációk egyes nyelvekben nem lehetségesek: így a magyarban nem létezhet pt- szókezdő, viszont sok ilyen szó van a görögben (pl. ptószisz: ’esés, zuhanás’).

A másik különbség a kontextusfüggetlenség (régebbi angol nevén „displacement”). Alapvető, hogy a nyelvet a gondolkodás médiumaként is használjuk, azaz nem csak kommunikációra. Történeteket lehet elmondani a nyelven. Bertrand Russell írta a Human Knowledge (1948) című könyvében: „Egy kutya nem tudja elmesélni az önéletrajzát, és bármily ékesszólóan is ugat, nem képes elmondani azt, hogy a szülei szegények, de becsületesek voltak.” Az emberi nyelven azonban bármilyen helyzetben bármiről lehet beszélni – akár magáról a nyelvről is.

Állítólag Darwin egyszer azt mondta, hogy beleborzong, ha arra gondol, hogy miként alakulhatott ki egy olyan bonyolult szerv, mint az emberi szem az evolúció során. A nyelv kutatói számára hasonló, már-már ijesztő az a tény, hogy minden egymást követő nemzedék úgy és csak úgy sajátította el az anyanyelvét, hogy már létezett körülötte az a közösség, amelyik használta azt a nyelvet. A nyelv létrejöttének tehát az előfeltétele az, hogy már eleve létezzen a nyelv. Ezzel az ellentmondással él együtt a nyelv tudománya már néhány ezer éve. Ez az igazi nagy titok.

Aligha véletlen tehát, hogy az ősnyelv mibenlétéről spekuláló filozófusok főként azon elmélkedtek, hogy melyik nyelv lehetett az emberiség első nyelve, nem azon, hogy milyen lehetett. A „nyelv” szavak és szabályok tízezreit jelenti, amelyeket csak kész állapotban lehet elsajátítani – mégpedig egy közösség minden tagjának egyszerre és lényegében egyöntetűen. A nyelv eredetéről értekező klasszikusok, Etienne Bonnot de Condillac (1746), Jean-Jacques Rousseau (1754), Johann Gottfried Herder (1770) és még egy tucatnyi gondolkodó csupán a nyelv létrejöttének a motivációját igyekeztek megtalálni (hangutánzás, érzelmi kitörések).

Felmerült, például Platón Kratülosz című dialógusában, hogy a nyelv „első hangjai” (szavai) természetes kapcsolatban vannak a dolgokkal, amelyekre utalnak. Platón szövege szerint ezt a „naturalista” nézetet képviselte Szókratész és Kratülosz, míg Hermogenész szerint a nyelv szavainak hangalakja nincs kapcsolatban a „lényegükkel”, puszta konvencióról van szó. Nem kétséges egyébként, hogy még felismerhető „természeti” kapcsolat megléte esetében is a beszélők hallgatólagos közmegegyezése révén lesz egy szó elfogadott. Az olvasóim például nyilván tudják, hogy a sihuhu hangutánzó szó, amelyik létezik a magyar gyermeknyelvben (’vonat’), de ennek alapján nem lehet kitalálni, hogy a szó japán megfelelője a süsü-poppo lesz (vö. még angol oink-oink = japán bú-bú ’röf-röf’, vagy görög koküksz = japán kakkó ’kakukk’). Akárhogy is áll a dolog, a nyelv keletkezését csak úgy tudjuk elképzelni, hogy egy pillanat alatt pattanhatott ki egy közösség minden egyes tagjának a fejéből (vélhetően egyszerre) „teljes fegyverzetében”, azaz lényegében kifejlett formájában.

*

A megoldhatatlan problémákat csakis teológiai módszerrel lehetett megoldani. Ezért aztán a nyelvet titokzatos, égi adománynak kellett tekinteni. A Teremtés könyve szerint az Úr a munka dandárját kiszervezte Ádámra: „Formált az Úristen a földből mindenféle álla­tot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi: mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember nevezi”, sőt még az isa ’asszony’ elnevezést is neki köszönheti az utókor (Gen. 2.19, 23). Egyáltalán héber szavakat talált volna ki Ádám? Mindenesetre a zsidó hagyomány az volt, hogy csakis a héber lehetett az emberiség ősnyelve, az Úristen is nyilván héberül beszélt, vö. Jubileumok könyve (egy i. e. 2. századi héber szöveg, XII.26) „s szóltam hozzá héberül, a teremtés nyelvén”. Ezzel ugyan nem értett egyet a középkori emberek tudását összefoglaló pompás lexikon szerzője, Sevillai Szent Izidor (megh. 636), aki szerint csupán annyi biztos, hogy az Úr azt mondta, hogy „Legyen világosság!”, de hogy milyen nyelven mondta ezt, azt nem tudhatjuk. Szent Ágoston pedig eleve profán ostobaságnak tekintette már a kérdés felvetését is, mert az Úr és az angyalok másként beszélnek, mint az emberek, nem „zajgó és elszálló hangon, hanem örökké megmaradó és az időben munkálkodó erővel” (vim sempiterne manentem et temporaliter operantem, Isten városáról XVI.6).

Sokáig lehetne sorolni azt, hogy miféle nyelveket tiszteltek meg az „ősnyelv” címmel a későbbi korok írástudói. Például John Webb (megh. 1672) angol építész megjelentetett 1669-ben egy könyvet – Történelmi esszé, amely azt a valószínűséget vizsgálja, hogy a Kínai Birodalom nyelve az ősnyelv –, amely szerint a kínai volt az ősnyelv. A bábeli nyelvzavar után Noé elhajózott Kínába, ahol meghonosította „Ádám nyelvét”, mai nevén a mandarin kínai köznyelvet („Quonhua”). Noé apánk feleltette meg a szavakat azoknak a fránya írásjegyeknek is – Fuxi, Kína mitikus uralkodója segítségével. Mielőtt azonban jót nevetnénk a bohókás építészen, aki hasonlatos egy szabad idejében az irokéz–magyar nyelvrokonság elméletén dolgozó vidéki állatorvoshoz, emlékeztetnék arra, hogy a kínai karakterek kutatása összefüggött a leibnizi egyetemes fogalmi nyelv tervezetével, amelynek előzményei már megvannak a kor tudományában, pl. Athanasius Kircher: China monumentis (Amsterdam, 1667). Bár Athanasius Kircher abban hitt, hogy a héber volt az ősnyelv, és a bábeli nyelvzavar után ennek az „öt dialektusából” jöttek létre a különféle európai nyelvek (Turris Babel, 1679).

A „milyen nyelven beszéltek az Éden kert­jében?” kérdésre adott válaszok érdekesek, mert mutatják, hogy igen különféle ideák kavarogtak a különböző fejekben, néha még ugyanabban az okos fejben is. Dante például A nép nyelvén való ékesszólásról című értekezésében még úgy vélekedett, hogy Bábel előtt az emberek nyelve a héber volt, amely utána csupán a zsidók nyelve lett. Viszont az Isteni színjáték Ádámja azt mondja Danténak, hogy az a nyelv bizony elenyészett (olasz: spenta) már a bábeli nyelvzavar előtt.

A Kert „héber ősnyelvének” egyébként számos más kihívója is akadt, jelesül a hollandus nyelv, amely mellett Goropius Becanus, egy holland tudós tette le a voksát (Origines Antwerpiane, 1569). Később Adrianus Schrieckius (1614) is így vélekedett: pontosabban azt állította, hogy a szkíta (vagy „kelto-szkíta”) volt az emberiség ősnyelve, amelynek legtisztább reprezentánsa a holland, azaz a „belga”. Azonban Philipp Clüver német történész szerint a Paradicsom nyelve csakis a német lehetett (1616), a svéd Georg Stiernhielm pedig a gót biblia kiadásának előszavában kijelenti, hogy az ősi skandináv nyelv volt az ősnyelv (1671). Hasonlóképpen Olof Rudbeck az Atlantica című művében arról értekezik, hogy a svéd minden nyelvek anyja, amelyből a héber és a latin is származik (1675). Számunkra a leg­izgalmasabb persze egy magyar könyv: Rajzolatok a’ Magyar nemzet legrégiebb történetei­ből. Figyelem gerjesztésül ki-adta Horvát István… (Pest: Trattner, 1825). A mű szóeredeztetései ötletesek (pl. Bábolna > Babilónia). A jeles történész szerint: „Pözsög a’ Szent Irás mindenfelé a régi Magyar nevektől és régi Magyar Irás módtól.”

*

A 16. század elejétől kissé más irányba fordul a kutatás. Conrad Gesner, Josephus Justus Scaliger és szellemi örököseik a nyelvek osztályozásával már egybevető vizsgálatok alapján foglalkoztak. Gesner amellett, hogy konstatálta, hogy a szláv, a kelta, a germán és az újlatin (tehát a latinból eredő) nyelvek külön csoportokat alkotnak, sok finom megfigyelést is tett, például azt, hogy a latin nyelv nem származhat a görögből (ahogy akkoriban egyesek hitték), hanem csupán erős görög hatás érte, vagy hogy a germán megőrzött sok megfelelést a göröggel. Andreas Jäger, egy svéd tudós „a legrégebbi európai nyelvről” írt magiszteri értekezést a Wittenbergi Egyetemen (1686). Jäger szerint a perzsa, a görög, az újlatin, a szláv, a kelta és a germán nyelvek eredete közös: ezek a nyelvek egy a Kaukázusból elterjedt „jápheti” nyelvből származnak (Jáphet Noé egyik fia volt), amelyet ő szkítának vagy szkíto-keltának nevezett. Az értekezés, a De lingua vetustissima Europae, scytho-celtica et gothica 57 oldalas könyvecske ismeretlen maradt egészen a legutóbbi időkig.

A 18. század vége felé viszont az érdeklődés homlokterébe került „a nemzetek születésének” a kérdése. A genetika tudománya még nem létezett, ugye, sőt régészeti ásatásokat sem végeztek, tehát az emberiség írásbeliség előtti történetét csakis a nyelvek rendszeres összehasonlítása révén lehetett kutatni.

Sir William Jones angol gyarmati tisztviselő 1786. február 2-án tartott (sokak által forradalminak hitt) felolvasásában azt állította, hogy a germán, kelta, szláv, újlatin, az iráni és az ind nyelvek közti megfelelések olyan mélyek, hogy ezt csak azzal lehet magyarázni, hogy ezek a nyelvek egy ősi, már nem létező nyelv leszármazottai. Sir William Jones semmi olyan dolgot nem mondott, amit már előtte nem mondtak volna mások. Később azt a hatalmas nyelvcsaládot, amelyhez Európa, India és Irán nyelveinek nagy része tartozik, elnevezték indoeurópainak (korábbi nevén indo­germánnak). Ennél érdekesebb azonban az, hogy Sir William Jones valójában a világ nyelveinek és kultúráinak ősi egységét kutatta egész életében. Az említett előadásában vázolta a tervét, hogy egy sor tanulmányban tárgyalja majd az „öt fő nemzet”, azaz az indiaiak, a kínaiak, a tatárok, az arabok és a perzsák valószínűleg közös eredetét. Négy évvel később a japán, kínai és hindu civilizációk közös eredetéről adott elő, majd arról, hogy az arab, tatár és hindu civilizáció bölcsője Iránban volt (négyezer éve).

A következő évszázadok során a nyelvészek különböző nyelvek családfáit alkották meg: a texasi Summer Institute of Linguistics (ethnologue.com) adatai szerint a világ mint­egy 7 ezer nyelvének 98 százaléka a száznál több (!) nyelvcsalád valamelyikéhez tartozik. A történeti nyelvészek zöme mindvégig a maga szakterületén belül, általában egyetlen nyelvcsalád nyelveinek a problémáival foglalkozott.

Volt ugyan érdeklődés a nyelvcsaládok közötti kapcsolatok és kölcsönhatások iránt, de a nagy globális kapcsolatrendszerek iránt kevesen érdeklődtek. Az első ilyen kutatás egy kiváló dán nyelvtudós, Holger Pedersen meghökkentő hipotézisével kezdődött (1903). Ez a nosztratikus hipotézis indoeurópai, uráli és altaji, dravida, afroázsiai stb. nyelvek rokonságának lehetőségét vetette fel. Az utolsó, egyben a legizgalmasabb kísérlet az 1980-as években formálódott. Ez Joseph Greenbergnek (1915–2001), a modern nyelvtipológia egyik alapító mesterének az eurázsiai hipotézise, amely szerint az indoeurópai, az uráli és jukagir, altaji, koreai, japán, eszkimó-aleut stb. nyelvek közötti affinitások szoros kapcsolatokra utalnak. Greenbergnek a kisujjában volt a történeti nyelvészet hagyományos módszertana, hiszen ennek alapján rajzolta át Afrika nyelvi térképét. Ez a módszertan azonban távolabbi és időben korábbi hasonlóságok, affinitások kutatására már nem alkalmas. Helyette Greenberg a már az 1950-es években kidolgozott tömeges multilaterális összevetések technikáját alkalmazta, amelynek eredményei az Indo-European and Its Closest Relatives. The Eurasiatic Language Family cí­mű kétkötetes mű (2000–2002).

Hol tartunk ma? Amióta Noam Chomsky, illetve munkatársai és tanítványai a nyelv evolúciójáról szóló tanulmányokat publikáltak (lásd: Johan J. Bolhuis, Ian Tattersall, Noam Chomsky, Robert C. Berwick: How Could Language Have Evolved?, 2014), egyre másra jelennek meg olyan könyvek, amelyek különböző szempontból próbálják megközelíteni a nyelv születésének a kérdését, például a Tallerman és Gibson által szerkesztett The Oxford Handbook of Language Evolution (2012).

A fentebb említett nagy titkot azonban még nem sikerült megfejteni: hogyan lehet az előfeltétele a nyelv születésének az, hogy már eleve létezik…