Törvény, tisztesség nélkül

A gyűlöletbeszéd korlátozhatóságáról

Hazánk bölcsei nemrég elfogadták az internetes agresszió visszaszorításáról szóló 2024. évi LXXVIII. törvényt, amely 2025. január 1. óta hatályos. Nem a digitális gyűlöletbeszédet kriminalizálja a törvény, csak az erőszakos cselekményekre felszólító kommentek ellen lép fel.

Büntetendő, ha valaki elektronikus hírközlő hálózaton „beazonosítható személlyel vagy személyekkel szembeni erőszakos a) halált okozó, vagy b) különös kegyetlenséggel elkövetett büntetendő cselekményre irányuló szándékot vagy kívánságot” kifejező tartalmat tesz közzé vagy oszt meg (332/A. § [1]).

Az inzultusra vagy gyilkosságra való felhívás szankcionálása magától értetődően helyes. A kívánság szó itt értelmezhetetlen. Talán a „Hogy ütné már agyon végre valaki X-et!” mondat posztolásáért továbbra sem jár egy év börtön. A „beazonosítható személy(ek)” kitétel nyilvánvaló célja a NER politikusainak és családjuknak a védelme, de egyben azt jelenti, hogy a gyűlöletbeszéddel fenyegetett közösségeket kiemelik a törvény hatálya alól. Azaz a Halál a cigányokra! típusú posztokat nem szankcionálja az új törvény sem. A laikus tévképzete az, hogy a közösség elleni agresszió „kisugárzik” a tagokra, ezért konkrét személyek elleni agressziót jelent: így a közösség bármely tagjának lehet „felperesi legitimációja”. Például a BH. 2005.46 sz. eseti döntés szerint „indokolt lenne” kiterjeszteni társadalmi csoportokra a keresetindítás lehetőségét, de ezt csak a jogalkotó teheti meg, nem pedig a jogalkalmazó bíróság.

Ez a törvény valamiféle leágazása annak a diskurzusnak, amely az 1990-es évektől zajlott többek közt a Népszabadság és az Élet és Irodalom hasábjain. A vita jogi hátteréről átfogó képet ad Koltay András A gyűlöletbeszéd korlátozása Magyarországon. Alkotmányos és jogalkalmazói megközelítések, európai kitekintéssel című kötete (Complex, 2013). Az alábbi írás a gyűlöletbeszéd szankcionálásával kapcsolatos előfeltevésekről szól: szerintem ez nem csupán a jogászok privilégiuma, már néhány éve is megpróbáltam kifejteni a véleményemet a Nyelv és agresszió című terjedelmes nyelvészeti tanulmányomban (Deme Andrea, Kuna Ágnes [szerk.]: Tanulmányok a nyelvészet alkalmazásainak területéről, ELTE Eötvös Kiadó, 2022).

Érvek a korlátlan szólásszabadság mellett

Samuel E. Walker és a gyűlöletbeszéd más kutatói szerint az 1980-as évek elejéig nem létezett egyetlen összefoglaló kifejezés arra a jelenségre, hogy egyesek egy bizonyos csoporthoz tartozó embereket az etnikai, „faji”, vallási, szexuális identitásuk, hovatartozásuk miatt utálnak és támadnak. A gyűlöletbeszéd verbális agresszió, amely nem mindig jár együtt a közösségekkel szembeni fizikai erőszakra való uszítással, viszont a gyűlöletbeszéd inherens része a gyalázkodás, becsmérlés, rágalmazás, megalázás, megfélemlítés és kirekesztés. Az utóbbi fogalmak jogi kategóriaként értelmezendők, vö. a római jogban az injuria nemfogalma alatt: contumelia, infamia, metus stb.

A gyűlöletbeszédről szóló diskurzusban alapvetően két elemet szoktak elválasztani: a közösséget támadó izgatást, gyalázkodást (contumelia), illetve a fizikai erőszakra való felhívást (instigatio). A 18/2004. (V. 25.) AB-határozat nyomán a bíróság az utóbbit, az uszítás tényállását vizsgálja és szankcionálja: „ha a veszély nem csupán feltételezett, hanem a veszélyeztetett jogok konkrétak, és az erőszakos cselekedet közvetlenül fenyeget”. A gyalázkodás, rágalmazás, megalázás, megfélemlítés és kirekesztés viszont „nehezen megfogható” dolgok. Hogyan is lehet határvonalat húzni a túl szélsőséges, gyűlöletbeszédként elítélendő kritika és a puszta véleménykülönbség (mere disagreement) közé? – kérdezi Robert Post a 2009-es Hate Speech című tanulmányában, és példákkal támasztja alá a maga szkepszisét.

A gyűlöletbeszédről szóló diskurzus a szabad véleménynyilvánítás problémájának a keretében zajlik. Már az Egyesült Államok alkotmányának első kiegészítése (1791) is leszögezte az alapelvet: „A Kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában; nem csorbítja a szólás- vagy sajtószabadságot; nem csorbítja a népnek a békés gyülekezéshez való jogát; valamint azt, hogy a kormányhoz forduljon panaszok orvoslása céljából.” Majd a legfelsőbb bíróság tucatnyi döntése erősítette meg ezen alapelv feltétlen és korlátok nélküli érvényességét konkrét ügyekben (Schenck v. United States, 1919-től napjainkig). Mégis újra és újra felmerült, hogy az első kiegészítés nem védheti a gyalázkodó megnyilatkozásokat, amelyek az erkölcsi normákat és a jó ízlést sértik. A bírák pedig újra és újra nyilatkoznak: tessék tudomásul venni, hogy éppen erről van szó. Például Anthony Kennedy (Matal v. Tam, 582. U.S. 2017: 38) kifejtette, az egyesek által sértőnek vélt beszéd kérdésében nem a kormány jóindulata (benevolence) a mérce, hanem az első kiegészítés, aminek biztosítéka a demokratikus társadalom szabad és nyílt vitája.

Ezzel egybehangzó John Stuart Mill 1859-es On Liberty (A szabadságról) című művének az alapgondolata: a legvisszataszítóbb nézeteket sem szabad elnyomni, hanem nyílt vitában kell megküzdeni velük. Ez a garanciája a társadalom egészséges működésének. Mill a könyve célját abban jelölte meg, hogy felállítson egy elvet, amely szabályozza a társadalomnak az egyénnel szembeni kényszerítő tevékenységét. A konklúziója a következő: „Az egyetlen cél, amelynek érdekében jogosan lehet egy civilizált közösség bármely tagjával szemben (…) erőszakot alkalmazni: mások sérelmének a megakadályozása (to prevent harm to others)”.

Az uralkodó magyar felfogás is hasonló: „Történelmi tapasztalat, hogy mindannyiszor, amikor a véleménynyilvánítás szabadságát korlátozták, sérelmet szenvedett a társadalmi igazságosság, az emberi kreativitás, csökkent az emberben rejlő képességek kibontakozásának lehetősége. (…) Ahol sokféle véleménnyel találkozhatnak az emberek, a közvélemény toleráns lesz; míg zárt társadalmakban sokkal inkább felkavarhatja a köznyugalmat egy-egy szokatlan hang is. Másrészt a véleménynyilvánítás szükségtelen és aránytalanul szigorú korlátozása a társadalom nyitottsága ellen hat. (…) Politikai kultúra és egészségesen reflektáló közvélemény csakis öntisztulással alakulhat ki. Aki tehát gyalázkodik, magát bélyegzi meg, s lesz a közvélemény szemében »gyalázkodó«. A gyalázkodásra bírálat kell, hogy feleljen. E folyamatba tartozik az is, hogy számolni kelljen magas kártérítésekkel. Büntetőjogi büntetésekkel azonban nem a közvéleményt és a politikai stílust kell formálni – ez paternalista hozzáállás –, hanem más jogok védelmében az elkerülhetetlenül szükséges esetekben szankcionálni.” (30/1992. AB-határozat).

Ennek a felfogásnak az egyik gyenge pontja az, hogy a nemzeti, faji, vallási, szexuális kisebbségek tagjai, akikre a gyűlöletbeszéd irányul, nemcsak azt várják el az államtól, hogy óvja a véleménynyilvánítás szabadságát, hanem azt is, hogy biztosítsa a nyugalmukat, védje őket a becsmérlés, megalázás, fenyegetés minden formájától. Mégpedig itt és most, nem a jövőben, amikor már csupa bölcs és empatikus állampolgár lakik a földön. A szuverén és felelősen gondolkodó állampolgárok közösségében elképzelhető, hogy értelmes vita során, spontán öntisztulás révén szoruljon ki a gyűlöletbeszéd a társadalmi diskurzusból. Jelenleg azonban semmi nem utal arra, hogy ez az elmélet működőképes gyakorlattá válhat.

Ugyanakkor a demokrácia lényege az, hogy minden nézetnek helye van a vitákban, előzsűrizés nélkül bármilyen ideológia nyilvánosságot kell, hogy kapjon, beleértve a szélsőséges és ostoba véleményeket is. Nincs olyan axióma, hogy eleve ki kell zárni a rágalmazó vagy fajgyűlölő gondolatokat. És ha a hatalom nem hagyja dönteni az ordas eszmékről az embere­ket, akkor ezzel csorbítja a demokratikus párbeszédhez való jogukat, ami káros. Nem lehet az embereket egyszerre döntésképes polgárokként és bárgyú kiskorúként is kezelni, akiknek a fejébe fölülről töltögetik a „helyes” gondolatokat. Erre az ellentmondásra egyébként már kétszáz éve felhívta a figyelmet Alexis de Tocqueville Az amerikai demokrácia című művében (magyarul 1993).

Érvek a gyűlöletbeszéd korlátozása mellett

A tapasztalat az, hogy a büntetőjog nem képes azonosítani a potenciálisan erőszakhoz vezető gyűlöletbeszédet. Lehet, hogy egy uszító szónoklatot közvetlenül követi a rasszista erőszakcselekmény, de még ilyen esetben is az okozati viszony alapja az agresszív beszédmód elburjánzása, folyamatos halmozódása szokott lenni: ennek révén apránként alakul ki az emberekben az ellenséges viszonyulás és kirekesztés, amely gyalázkodásba, félelemkeltésbe, végül erőszakba torkollik. A „kiváltó okként” azonosított esemény, például egy szélsőjobboldali gyűlésen elhangzott beszéd csak az utolsó, vélhetően nem is a legerősebb láncszem az okozati sorban. Az izolált eseteket vizsgáló bűnvádi eljárások természetesen nem képesek feltárni ezt a folyamatot.

A folyamatos verbális agresszió, a fizikai erőszakra közvetlenül nem uszító kirekesztés sokszor nagyobb társadalmi kárt okoz, mint a tettlegesség vagy a pogromok. Egy 2022-es kutatás szerint például a kirekesztett és megalázott japán páriák (a burakuminek) körében jóval magasabb az öngyilkosok száma, mint a népesség más csoportjaiban. A sértés, megfé­lemlítés és kirekesztés nem csupán a magánérdek, az „utilitas privata” sérelme. Mit érez egy magyar zsidó, ha egy lelkész Magyarországon azt írja a „galíciai jöttmentek hadára” utalva, hogy „Rekeszd ki őket! Mert ha nem teszed, ők teszik meg veled”. Majd azzal védekezik, hogy a felszólítás nem arra vonatkozik, hogy bántalmazzuk vagy gyilkoljuk meg a zsidókat, hanem „csak” azt jelenti, hogy ne vásároljunk a boltjaikban, ne álljunk szóba velük. Ugyanez a lelkész antiszemita gyűlést hívott össze a temploma elé, „biológiai fegyvernek” nevezte a romákat, és azt állította, hogy „judeo­bolsevik terror” alatt élünk.

Kétségtelen igazság, hogy „az igazság nem kerülhet napfényre”, ha nem létezik a nézetek szabad piaca, de tévedés azt hinni, hogy az „igazságot” hazugságokkal, rágalmakkal cizellált gyűlöletbeszéd formájában lehet csak kifejezni. Nem igaz, hogy a verbális agresszió elidegeníthetetlen része az igazság csorbítatlan kimondásának. Ki lehet mondani, hogy a kormánypártot elvtelenül kiszolgáló, habitusukban és tudásukban a tisztségre méltatlan és alkalmatlan köztársasági elnökök sora a nemzet gyalázata. Ennek kimondásához szerintem nem szükséges „egy szatyor fingnak” minősíteni valakit. Ez a polgárpukkasztó állandó jelző cinkos vihogást vált ki, és „nagyot megy” a neten, de arra a szintre visz le minket, amelyen Bayer Zsolt, a NER aranyszájú rétora és társai „politizálnak”. Ugyanígy például „nyomoréknak” nevezni egy embertársunkat nem „az igazság bátor kimondása”, hanem kardinális bunkóság (a PC liberálisai ilyenkor a mozgássérült vagy fogyatékkal élő eufemizmusokkal élnek). Az imázsromboló „slur” (szitokszó) a logikai propozíció (vagyis az igaz v. hamis állítás) erejét lenullázza. Valakinek a „lerohadtkurvázása” csak azt jelzi, hogy a beszélőnek enyhe dührohama van, míg a hivatásos prostituált minősítés az illető foglalkozásáról informálja a hallgatót. Tehát a jogalkalmazó bíróságnak tisztában kell lennie azzal a nyelvészeti ténnyel, hogy a szitokszó vagy gyalázkodás (pl. rohadék) puszta indulatkitörés, amelynek nincs propozíciós (igazság)tartalma, tehát eleve nem vonatkozhat rá a véleménynyilvánítás tartalmi szabadságát garantáló 1992-es alkotmánybírósági határozat.

Bizonyos eszmék magát a demokratikus vitát teszik lehetetlenné. Hogyan lehetne úgy értelmes párbeszédet folytatni, hogy a diskurzus egyes „radikális” résztvevői rágalmazzák, sértegetik és megfélemlítik azokat, akikkel beszélniük kellene? Néha egyszerűen le is lövik őket. Gondoljunk csak a 2008–2009-ben brutálisan legyilkolt romákra (Nagycsécs, Tatárszentgyörgy, Tiszalök stb.), mely ügy részben felderítetlen maradt. A bűnüldözési gyakorlat a NER-média által uralt közgondolkodás zűrzavaros állapotát tükrözi, amely nem kedvez a józan kritikai gondolkodású magyarok tömeges megjelenésének. Talán ez a hiány hat ki a jogszolgáltatás működésére. Horatius írja az Énekek harmadik könyvében, hogy az állampolgári tisztesség nélkül semmit sem ér a törvény („leges sine moribus vanae proficiunt”).

A magyar jogalkalmazás ellentmondásai

Számomra emlékezetes például, hogy a rendőrség teljes nyolc hónapnyi nyomozás után bűncselekmény hiányában megszüntette az eljárást Tyirityán Zsolt ellen, aki 2011. augusztus 4-én a Magyar Sziget fesztiválon vélelmezetten uszító kijelentéseket tett. Ezek közül néhány: „El kell jutni oda, hogy egy gépkarabélynak az elsütőbillentyűjét valaki meg tudja húzni, esetleg akkor, hogyha egy másabb bőrszínt lát.” „A fajok háborúja zajlik, ezért el kell jutnunk egy szintre, arra, hogy újra agresszívvá, erőszakosakká, szikárakká, mohókká, szinte fenevadakká váljunk.” „Bennünk lesz-e annyi, hogy le merjünk lőni egy rohadt, tetves zsidót?” „Ha esetleg, ott feküdne édesanyád vérbe fagyva, és egy mocskos cigány szurkálná belé a kést.” A rendőrség szerint puszta véleménynyilvánításról van itt szó, az „el kell jutni oda, hogy…” és „el kell jutnunk egy szintre…” tehát nem minősül uszításnak. Mindegy, hogy mi motiválta azt a rendőrségi döntést, hogy vádat sem emeltek az ügyben, ez mindenképpen a mi közös gyalázatunk.

A bírósági ítéletek szubjektivitását (a mérce hiányát) mutatja, hogy például egy blogger megnyilvánulása ügyében („Szedjetek össze húsz embert, menjetek le, és egy szó nélkül verjétek szét őket!”) első és másodfokon is elmarasztaló ítéletet hoztak, de ezek súlyossága eltérő volt. Első fokon egy év két hónap börtönbüntetés öt év próbaidőre felfüggesztve, majd másodfokon ugyanezért ötven nap közérdekű munka, amit szabadidejében, napi hat órában, fizikai munkával kellett lerónia az elítéltnek.

Sólyom László álláspontja már 2001-ben is az volt, hogy az emberek csoportjai ellen irányuló gyalázkodás nem feltétlenül zavarja meg a köznyugalmat. Akkor kell büntetni, „ha annak következtében konkrét egyének kerülnek valóságos veszélybe”, vö. Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon (Osiris, 477. oldal; Népszabadság, 2001. december 24.). Azonban például Franciaországban 2019 márciusában igen sok ártatlan romát kegyetlenül összevertek, miután a Facebookon megjelent az álhír, hogy Nanterre és Colombes között fiatal nőket rabolnak el a cigányok, majd az, hogy Párizs környékén pedig kisgyerekeket is, hogy aztán eladják őket. Nem volt előre látható és megakadályozható mindez?

Szent tehenünk, a szabad véleménynyilvánítás nagyszerű vívmány, de őrültség erre hivatkozással sérülni hagyni a közérdeket, azaz tolerálni és garázdálkodni hagyni a békétlenséget szító, rágalmazó radikálisokat. Szerintem a jogalkalmazók felelőssége az, hogy érvényt szerezzenek a hatályos törvények alapján a gyalázkodás, rágalmazás korlátozásának minden esetben. Joggal rettegünk ugyan attól, hogy a nyelvi és gondolatcenzúra démonja elszabadulhat, de szükséges lenne, hogy a jogalkotók felújítsák azt a vitát, hogy miként lehet visszaszorítani a közösségek emberi méltóságát, becsületét és nyugalmát sértő gyűlöletbeszédet. Ez a vita ugyanis megszakadt: nem zárult le megnyugtatóan. Nyelvészként csupán a vita egyik szeletét ismerem igazán jól, ezért félve adom közre ezt az írást. Vonzó az első alkotmánykiegészítés szellemisége, de senki se vesse vigyázó szemét Amerikára. Mert ez itt még nem Amerika. Csak majdnem.