Tusnádfürdői utórezgések

A múlt héten főként arról vitatkozott a magyar nép, hogy tusnádfürdői beszédében a miniszterelnök úr fajgyűlölő kijelentésekre ragadtatta-e magát, avagy sem. Az ellenzék felháborodott Orbán Viktor szavain, a kormánymédia pedig azon, hogy az ellenzék rasszistának nevezte korunk talán legnagyobb antirasszistáját. Ebben az írásban ezt a beszédet és a kontextusát fogom elemezni.

Szavak, értelmezések, elődök

Mivel főként a diktatúrák és a propaganda nyelvének kutatásával foglalkozom, számomra Orbán Viktor beszéde mint nyelvi-kultúrantropológiai jelenség is érdekes. Milyen keretben értelmezhető egy modern, populista népvezér imázsalkotása és retorikája? Nehéz minderről harag és részrehajlás nélkül írni, de a tények és a kritériumok adottak, így az olvasót semmi sem fogja gátolni abban, hogy mindezekből az enyémtől eltérő következtetéseket vonjon le. Előbb azonban próbáljuk meg tisztázni, hogy miről is beszélünk.

A faj szónak van biológiai jelentése, de van egy régi köznyelvi jelentése is: ’nép’. A miniszterelnök úr utóbb Bécsben utalt arra, hogy ő a fajról kulturális, nem pedig biológiai értelemben beszélt. Mivel azonban ebben az értelemben a szó a nyelvünkben eddig nem fordult elő, sürgősen intézkedni kellene, hogy a faj új jelentése bekerülhessen nagyszótárunk készülő, IX. kötetébe. Amíg viszont ez nem történik meg, ’kultúra’ értelemben lehetőleg a kultúra szó használatát javasoljuk.

A fasizmus, fasiszta szavakkal kapcsolatban George Orwell 1944 márciusában a Mi a fasizmus? c. esszéjében azt írja, hogy ezeket a szavakat a legkülönbözőbb dolgokra használják, így ezek már szitokszavakká váltak, amelyek pusztán a megbélyegzést szolgálják. A szónak valóban van ilyen köznyelvi használata (pl. a volt férjem egy fasiszta állat). Másrészt a fasiszta szakszót ma a történészek főként az olasz fasizmusra alkalmazzák, bár akad, aki úgy véli, hogy a nácizmus a fasizmus tökéletesített (német) változata, sőt van olyan vélemény is, hogy erre a kaptafára lehet ráhúzni a múlt századi japán militarista diktatúrát is. Erről szól egyébként Yoshimi Yoshiaki Alulról építkező fasizmus (Kusa no ne no fashizumu) című monográfiája. A történészek a fasisztoid rendszereket ismérvek együtteseként definiálják. Ilyen ismérv például az egyén alárendelése a nacionalista hatalomnak, a központi vezérlés, egységesítés, vezérkultusz, militarizmus, terror, lágerek, cenzúra, elitellenesség. Ezek az ismérvek azonban eltérő módon jelennek meg a fasisztoid diktatúrákban, sőt előfordulnak olyan rendszerekben is, amelyeket nem szokás „fasisztának” nevezni.

Miről is van szó? Az olvasó talán el tud képzelni egy olyan országot, ahol az állampárt a szabad politikai választás bizonyos díszleteit megtartva korlátlan hatalmat gyakorol. Nem rohamosztagosok terrorja révén, de mégis sikeresen létrehozza a de facto egypártrendszert a parlamentben. Nem cenzúrázza, nem zárja lágerekbe a politikai, tudományos és művészi elit kollaborálni nem akaró részét, de ellehetetleníti, kiszorítja, illetve elzavarja őket. Náci mintára központosít és egységesít mindent, primitív demagógiával a hatalma alá vonja az egyszerű üzenetekre fogékony embereket, akiknek esélyük sincs arra, hogy autonóm, öntudatos politikai lénnyé váljanak. Mindezt lényegében egyetlen eszközzel éri el: azzal, hogy einstandolja és totális uralma alá hajtja a médiát. Az ilyen rendszereknek egyelőre nincsen nevük, noha a létrejöttüket már a 19. század végén többé-kevésbé megjósolta a tudomány.

A tömeglélektan korai klasszikusa, Gustave Le Bon azt fejtegeti már A tömegek lélektana első oldalain, hogy a szónok nem „igazat mond”, hanem felismeri és táplálja az emberek eleve adott illúzióit, lassan az uralma alá hajtja a tömeget, végül „az érzelmek és gondolatok irányát a hipnotizőr határozza meg” (Psychologie des foules, 1895). Előszavában a szerző kijelenti: „A jelenkor egyik jellemvonása az, hogy a tömegek tudattalan tevékenysége lép az egyének tevékenységének a helyébe.” Egy 1932-ben megjelent olasz lexikonban a 20. század első nagy politikai hipnotizőre, Benito Mussolini írt (Giovanni Gentile filozófussal együtt) a fasizmus doktrínájáról egy szócikket, amelyben ez olvasható: „Ha a 19. század az individualizmus százada volt, akkor azt gondolhatjuk, hogy ez a kollektivizmus százada, így az állam százada.”

Mussolini szerint a szocialista politikusok tévedése az volt, hogy mindig az osztályharcról szónokoltak, ami „szembefordította az olaszokat az olaszokkal”. A legszélesebb bázist (értsd: szavazóbázist) a nemzet jelenti, így a nacionalizmus a politikus természetes alapelve. Mussolini több alkalommal is Georges Sorelt (1847–1922) nevezi meg a fasiszta ideológia szellemi elődjeként, és rögtön A gondolatok az erőszakról megjelenése (1908) után recenzióban méltatta Sorel művét. Maga Sorel azonban nem sokkal a halála előtt megjegyezte, hogy a „nemzetinek” ez a felfedezése „teljesen Mussolinitől származik, én a legkevésbé sem inspirálhattam”. (Jean Variot: Propos de G. Sorel, 1935) Akárhogy is áll a dolog, Mussolini átvette Sorel politikai filozófiájának a kulcsfogalmát, a mítoszt, amely Sorelnél a politikai cselekvés alapvető mozgatórugóját jelenti. A szó már a Duce 1922. októberi nápolyi beszédében megjelent: „Megteremtettük a mi mítoszunkat. A mi mítoszunk a nemzet. A mi mítoszunk a nemzet nagysága. (Il nostro mito è la grandezza della nazione).” (Omnia opera 18.)

Hogy kerül Mussolini az asztalra?

Úgy, hogy a modern populista politikus retorikájának az alfája és ómegája a Duce óta a nemzeti összetartozás, a nemzet minden gyermekében eleve (genetikusan) adott nagyszerűség, a nemzet érdekeiért való harcos kiállás, és a dicső nemzeti hagyományok mitológiája. Ennek a mitológiának a felmutatása nyilván jobban rezonál a szónokot hallgató gyülekezet jámbor lelkében, mint a korrupció ostorozása, vagy a jogállamiság, a fékek és ellensúlyok gondolatának mégoly mélyenszántó taglalása.

Mitológiai huncutságok – határok nélkül

Egy szónoklat sokat elmond a szónok személyiségéről, de a szöveget vizsgálva világossá válik az is, hogy mit gondolhat az „auctor” a hallgatóságáról, a közönségéről. A tusványosi beszéd szövegét a miniszterelnök feltehetően beszédírókkal és tanácsadókkal együtt dolgozta ki. Mivel, mint láttuk, írott szöveg volt előtte az asztalon, az elhangzott változat kevés improvizált elemet tartalmazhatott. Kizárt, hogy ne mérlegelték volna a befogadó közönség ízlését és vélhető intellektuális képességeit. Minden ehhez volt igazítva, hiszen itt nem akadémiai székfoglalóról vagy egy szakmai konferencián felolvasandó értekezésről beszélünk. Ehhez képest meglepő az adott gyülekezetre „méretezett” szöveg némely részlete.

A miniszterelnök úr (a 22. perctől) arról kezdett értekezni, hogy mi, a Kárpát-medencében nem vagyunk kevert fajúak, mert Európán kívülről jött népekkel nem keveredtünk, bár a Kárpát-medencei népekkel hajlandók vagyunk keveredni, és „amikor szerencsés a csillagállás”, akkor ezek a népek egy hungaro-pannon mártásban össze is olvadnak. Természetesen arról a mártásról van szó, amelynek sajátos, fanyar ízét a magyar kultúrnemzet elsőbbségéről és a Kárpát-medencében való kizárólagos államformáló erejéről szóló doktrína adja. Ez a mondat a magyar etnocentrikus dölyf remek példája, amely a szónok számára alkalmasnak tűnt arra, hogy elbűvölje vele a pöffeszkedésre fogékony szavazóit, akik persze lelkesen tapsoltak is. A népességfogyásról szóló részben elhangzik az a mondat, hogy „előbb-utóbb ellakják tőlünk Magyarországot, ellakják tőlünk a Kárpát-medencét”. Ma jelentős népességnövekedés csak afrikai országokban és Afganisztánban, Pakisztánban van. Tőlük kell rettegnünk tehát.

Orbán Viktor szerint „azért harcoltunk Nándorfehérvárnál, mert nem akartunk kevert fajúvá válni”, „ezért állítottuk meg a törököt Bécsnél”. Valóban van olyan történeti forrás, amely szerint Bécs első (1529-es) ostromában Szapolyai hatezer magyar lovasa is részt vett, de ezek a török oldalon harcoltak. Bécs második, 1683-as ostromának fő szorgalmazója pedig Thököly Imre volt, aki augusztus 27-én megtagadta azt, hogy csatlakozzon a nagyvezír Bécset ostrom alá vevő csapataihoz. Melyik eseményre utalhatott a miniszterelnök úr, amikor a Bécs ostroma során a törököket megállító magyarokról szólott? Mindegy. Ez semmiképpen sem több mint egy nagy ívű történelmi blöff, amely azt a mítoszt sulykolja, hogy mi voltunk és vagyunk a keresztény Európa védőbástyája az iszlám barbarizmussal szemben.

A nándorfehérvári diadal (1456. július 22.) hatásáról szólva a szónok megjegyezte: „A folyamatosan Európa felé mozgó iszlám civilizáció belátta, hogy a Magyarországon keresztül vezető útvonal [közben Tőkés László felé fordulva] – éppen a nándorfehérvári hagyományok miatt – nem alkalmas arra, hogy azon keresztül küldje fel az embereit Európába.”

Miniszterelnökünk azt vélelmezi, hogy az iszlám civilizáció kollektív memóriájában elevenen él a négy és fél évszázaddal korábbi kudarc fájó emléke. Merész gondolat ez.

Bármit is hiszünk Orbán Viktor intellektuális csínytevéseiről, a hallgatóság azt érzékelte, hogy a miniszterelnök úrnak a kisujjában van a történelem, beleértve az Omayyad kalifátus arabjainak és a keresztény frankoknak a csatáját Poitiers mellett (732). Az Omayyad kalifátusban (661–750) egyébként vallásszabadság volt, ráadásul a keresztények többségben voltak, és magas állami pozíciókat is betöltöttek. Később már voltak diszkriminatív intézkedések a dhimmí (nem iszlám vallású) személyek ellen, de Harun al-Rashid idejétől (786–809) kezdődik az iszlám kultúra négy évszázados aranykora, amelynek toleráns szellemiségéről és tudósairól (Avicenna, Averroes stb.) itt most nincs mód beszélni.

Miniszterelnökünk a francia irodalomból kiemelten dicséri meg Jean Raspail A szentek tábora (Le Camp des Saints) című, 1973-as könyvét, amelyben a szerző Európa „migránsok” által való elözönlését vizionálta. Itt is van egy kisded huncutság: mintha a szónok nem vette volna észre, hogy nem szociológiai szakmunkát olvas, hanem egy regényt.

Úgy látom, a miniszterelnök úr beszédének a „történelmi” része fikciók és blöffök halmaza. Érdekes, hogy Orbán Viktor miként vélekedik például a fajok vélt egyenlőtlenségéről, a fennmaradásért folytatott harcukról, de még érdekesebb az, hogy a közönségéről feltételezi az ilyen tanok iránti affinitást. Célközönsége az előítéleteken, ábrányos mítoszokon és nacionalista áfiumon nevelkedett magyarokra korlátozódik. Amíg ők elegen vannak, addig semmi szükség az ilyen beszédek csiszolgatására.

Szónoki imázs, üzenet és platform

Bizonyosak lehetünk abban, hogy a beszéd hallgatóságában senki sem volt, aki egy félművelt ember hablatyolásának tekintette volna a miniszterelnök úr beszédét, mert a NER planétáján általános a vélemény, hogy Orbánt kompetenciája, éleslátása és józansága emeli a nép és a politikusok fölé. A közvélekedés szerint csakis ő az, aki meg tudja védeni a magyarság érdekeit és szuverenitását Brüsszel és a Soros-hálózat mesterkedései ellen. Az ellenséget nevén kell nevezni, és arcot kell adni neki. A tusványosi beszédben kétszer is szó esik Soros Györgyről és „csapatairól”. Utalnék itt arra, hogy az autoriter és totális diktatúrák kutatóinak konszenzusa szerint a hatalom csúcsán álló vezér legitimációjának alapja az, hogy létezik egy kézzel fogható, arccal rendelkező ellenség, akivel szemben csak az egyedülálló intellektusú vezér teljhatalma lehet az ellenszer. „Létezhetett volna sárkányölő Szent György egy olyan világban, amelyben nincsenek is sárkányok?” – világított rá a lényegre az olasz fasizmus egyik ismert kutatója.

Bár közismert, hogy Orbán Viktor képes megjósolni akár azt is, hogy mikor válik majd Magyarország az Európai Unió nettó befizetőjévé (2030), a miniszterelnök elutasította azt a vélekedést, hogy ő váteszi képességekkel rendelkezne, mert, mint mondotta: „Nem veheted el a Történelem Urának kenyerét”. Az a szerep, amelyet Orbán megformál, a nagy formátumú államférfi összetett imázsát jeleníti meg. Horthy Miklós és Kemál Atatürk a nép fölé, egyben a politikusok fölé magasodó, megfellebbezhetetlen tekintélyű és akaratú vezérek voltak. Orbán Viktor politikai személyisége azonban kettős. A „másik énje” testesíti meg azt az imázsát, hogy bár ő az elitbe is tartozik, de kedves vezetőként is megmaradt az egyszerű nép fiának: habitusában, kifejezésmódjában és vicceiben. (Van ennek számos jelzése a mostani szövegben is, pl. „A pápát megkérdezik, hogy hányan dolgoznak a Vatikánban, mire ő azt válaszolja, hogy a fele”. „Az egészséges bárány bírja a bundáját.” „Kiülünk a teraszra meginni a fröccsünket (2/3–1/3-os fideszfröccs).” „Oda-vissza vertük az angolokat.” „Jenkit fogtunk, de nem ereszt.” „Bekötni az égő istállóba a lovat” stb.)

A Nyugat alkonyáról szóló diskurzusa és a „gender-bolondériát” ostorozó szavai sem öncélú elemek: mindez a konzervatív magyar ember imázsának az elidegeníthetetlen része, a hívekkel való szolidaritást erősítő elem. Ez a közös platform. A miniszterelnök úr biztos tudja, hogyan élnek az emberek a hanyatló Nyugaton, és nem hiszi azt sem, hogy a Soros-ügynökök által megvezetett magyar óvodások már kígyózó sorokban állva várnak a nemváltó műtétre.

*

A miniszterelnök belső körében egy (1) fő akadt, aki a beszédben elhangzott „fajozás” miatt lemondott a státuszáról. A lemondó levelére reagálva Orbán Viktor ezt írta: „Tudhatod, hogy fölfogásom szerint a Jóisten minden embert a saját képmására teremtett. Ezért a magamfajták esetében a rasszizmus ab ovo ki van zárva.” Mire az illető visszaírt, hogy ő csak azt állította, hogy Orbán fajgyűlölő szöveget adott elő, de tudja, hogy a miniszterelnök úrtól olyan távol áll a rasszizmus, mint Makó Jeruzsálemtől.

Légvonalban 2043 kilométerről van szó, és arról a remek gondolatról, hogy nem feltétlenül kell rasszistának minősítenünk azt, aki rasszista kijelentéseket tesz. Engem ez már teljesen megnyugtatott – most önökön a sor.