Nyelv és vér

Gaudeamus: örvendezzünk, mert okunk van rá.

Megjelent ugyanis Victor Klemperer LTI. A Harmadik Birodalom nyelve című könyvének az új kiadása. Klemperer művét mindenki ismeri, aki a diktatúrák nyelvével foglalkozik, aki pedig erről a témáról akar valami mély és roppant szórakoztató könyvet olvasni, annak most van szerencsém egy igazi remekművet ajánlani. Az LTI-t az & [Ampersand] Kiadó jelentette meg újra – Lukáts János igényes fordításában, de az 1984-es magyar kiadást javítva és kiegészítve Elke Fröhlich jegyzeteivel. (Dr. Elke Fröhlich szerkesztette a Goebbels-naplók 32 kötetes kiadását.) A jegyzeteket Nagy Márk és Kiss Barnabás dolgozta át, illetve egészítette ki. A könyv új kiadása persze a 90 oldalnyi csatolt jegyzet és „ki kicsoda” nélkül is könnyen olvasható, de ha valaki esetleg nem ismeri a hitleri Németország történetét és mindennapi életét, viszont el kíván mélyedni a témában, akkor a Klemperer-könyv jegyzeteiből szinte mindent megtudhat.

Victor Klemperer (1881–1960) azok közé a német zsidók közé tartozott, akik a hitleri Németországban rekedtek, szemben a 300 ezernyi társukkal, akik az 1933-as náci hatalomátvétel és 1941 októbere között emigráltak (például Victor unokatestvére, Otto Klemperer, a híres karmester azonnal elhagyta az országot). Victor azonban mindig német akart lenni: e nagy cél érdekében 1912-ben még a zsidó vallásból is kitért. Klemperer édesapja igazi reformrabbi volt, akit egy időre el is tiltottak a hivatása gyakorlásától, mert a konzervatív elöljáróság rosszallotta, hogy dr. Willy Klemperer hitközségében a szombatot vasárnap ülték meg… Mindazonáltal a család nem örült, amikor Victor 1906-ban egy keresztény (ráadásul koldusszegény) zongoraművésznőt vett feleségül, Eva Schlemmert (1882–1951). Victor Klemperer, a francia irodalom ifjú tudósa lektorként kezdte a pályáját a nápolyi egyetemen, majd önkéntesként vett részt az első világháborúban (megkapta a bajor katonai érdemkeresztet), majd 1920-ban a romanisztika professzora lett a drezdai műszaki egyetemen.

Szószörnyetegek

A náci hatalomátvétel és a nürnbergi faji törvények kihirdetése (1935) után a „katonás” múlt és az árja feleség egyre kevésbé számított: Klemperer minden évben mélyebbre süllyedt a pokol bugyraiba. Felesége révén olykor könyvekhez juthatott, de 1940 májusától már különböző zsidóházakban kellett lakniuk. Az otthon menedéke nélkül teljesen ki voltak téve a brutális erőszaknak és a megaláztatásoknak. Victor számára a napló maradt az utolsó cérnaszál, ami az emberhez méltó élethez kötötte. Azt írja az LTI-ben, hogy olyan volt számára a napló, mint a kötéltáncos egyensúlyozó rúdja. Eva a férje naplójegyzeteit előbb a kottái között rejtette el, majd orvos barátnőjüknél helyezte biztonságba. Az 1800 oldalas naplót csak 1995-ben vehették kezükbe az olvasók, de a Harmadik Birodalom nyelvének és közgondolkodásának a viszonyát tematikusan tárgyaló LTI már 1947-ben megjelent. A műnek ma két-három tucatnyi német kiadása van (összesen mintegy egymillió példányban), nem is beszélve az angol, francia, japán stb. fordításokról.

Az LTI rövidítés nem egy a sok száz nemzeti szocialista rövidítés közül, mint a BDM, a DAF, az NSKK vagy a KdF. Az LTI elegáns latin rövidítés: a feloldása Lingua Tertii Imperii, azaz a Harmadik Birodalom nyelve. Klemperer szerint ugyanis az 1933 és 1945 közötti németség szószörnyetegei és kliséi valósággal új német nyelvnek tekinthetők. A totalitárius rendszer fölülről vezérelt nyelve az élet minden területét elfoglalta, a fejekbe töltött panelszavak és panelfogalmak pedig átformálták a nép gondolkodását, és végül már nem lehetett szabadulni ezektől a kliséktől. Az LTI fogalmai és téveszméi elöntötték a német nyelvet, és a beszélők, akár a Vezér szellemi kíséretéhez (Gefolgschaft) tartoztak, akár nem, észre sem vették, hogy úgy beleragadtak az LTI nyelvi kliséibe, mint a légy a légypapírba. Emlékszünk talán Örkény halhatatlan egypercesének ifjú légypárosára, akik beleragadtak a légypapírba, és nem is fogták fel, hogy nagyobb a baj, mint hogy picit elkésnek az esti Csajkovszkij-koncertről. Ironizál vajon Klemperer, vagy talán csak a figyelme szunyókál el, amikor a könyv egyik helyén „a lelkileg szétzilált német nemzettestre (Volkskörper)” utal? (75. o.) Szeretnénk hinni, hogy inkább az előbbi.

Klemperer később egyébként keserűen megtapasztalta, hogy bár a mérték eltérő lehet, minden tekintélyuralmi rendszer a nyelv kisajátítására, a nyelv teljes meghódítására tör. Victor a háború után, immár párttagként, a Német Demokratikus Köztársaság prominens tudósaként a Szabad Német Ifjúság (FDJ) kék ingében tartott előadást a fiataloknak. Mégis: a dr. Hadwig Klempererrel (V. K. második feleségével) készített interjúkból és a hagyatékból is tudjuk, hogy Klemperernek hamar elpárologtak az illúziói (vö. Victor Klemperer: So sitze ich denn zwischen allen Stühlen: Tagebücher 1945–1959, Berlin, 1999).

Azt hiszem, a náci propagandának volt legalább egy különleges vonása. Hitler (és Goebbels) korántsem hallgattak szemérmesen és pironkodva arról, hogy a Vezér a tömegeket egyszerűen manipulálja, használja. Klemperer rámutat az LTI működésének a lényegére, amikor ezt írja: „De manapság nemcsak fontosabb lett a beszéd, mint korábban bármikor, hanem szükségszerűen a lényege is megváltozott. Mivel többé már nem csak egyes kiválasztott képviselőknek címezik, ezért mindenki számára érthetővé és ezzel együtt népszerűvé (…) kell válnia. A populizmus kézzelfogható dolgokról szól; és mennél érzékletesebb egy beszéd, mennél kevésbé szól az értelemhez, annál populistábbá válik.” (70. o.) Bár a Harmadik Birodalomban éltek olyan kiváló gondolkodók, mint Martin Heidegger (aki egyébként 1933. május 1-jén rögtön be is lépett a náci pártba), a filozófia (Philosophie) stúdiuma lehanyatlott: a nyafogó entellektüelek érthetetlen beszéde (jüdischer Feuilletonismus) helyébe végre az egészséges, német és népi (völkisch) világnézet (Weltanschauung) lépett.

Hitler szerint a politikusnak felesleges a tömegek értelmi képességeire apellálva érvelnie, mert a néptömegek nem professzorokból és diplomatákból állnak. Kevés absztrakt tudással rendelkeznek, és a tudattartalmuk inkább érzelem, mint értelem. Inkább csak az érzelmekre hatva válhat a tömeget ösztönző erővé az éltető fanatizmus, és olykor az előrevivő hisztéria („beseelender Fanatismus” és „vorwärtsjagende Hysterie”; Mein Kampf I, xii. fejezet). Klemperer is utal arra, hogy az LTI-ben a fanatizmus és fanatikus legtöbbször pozitív értelemben használatos. A Harmadik Birodalom társadalmában valóságos erény vakon engedelmeskedni (blindlings gehorchen), a parancsot aggályoskodás nélkül végrehajtani. „Az LTI a tömegfanatizmus nyelve.” Az egyén teljes önfeladását hirdetik a plakátok: „Te magad semmi vagy, a néped a minden – Du bist nichts, dein Volk ist alles.”

Megfigyelhető, hogy a „te magad semmi vagy” ideológiája általában úgy működik, hogy az egyén jelentéktelenségét ellenpontozzák a „faj”, avagy a nép (nemzet) eredendő, genetikus felsőbbrendűségével. Ez volt a nemzeti ideológia fortélya egyébként Japánban is, ahol a „nemzettest” (a kokutai) apró sejtjei, a japán emberek nem számítanak: a létük értelme csupán az, hogy akár életük feláldozásával szolgálják a nemzettest császári fejét, a napistennő leszármazottját. Ugyanakkor viszont „a japán faj” (minden egyede) tiszta és magasabb rendű az összes ázsiai szolganépnél, nem is beszélve a mocskos amerikaiakról és európaiakról. Japán tehát arra teremtetett, hogy védje és uralja Ázsiát. Németországban termékeny talajra hullott a gobineau-i gondolat, hogy a németség testesíti meg az emberi nem tökéletes példányait, és hogy a nemzetek (rasszok) degenerálódását főként a vérkeveredés okozza. A német faj tisztaságát 1935 óta védték a nürnbergi törvények, amelyek árjákra, zsidókra, kétféle keverékre (fél- és negyedzsidókra), továbbá kivételezett zsidókra osztották a németeket. Minden elképzelhető emberi gazság benne volt ezekben a törvényekben: kivéve azt az egyet, hogy a már meglévő vegyes házasságokban élő, mintegy 70 ezer párt (és gyermekeiket) is elszakítsák egymástól – fajgyalázás (Rassenschande) címén.

Klemperer egyik különös gondolata az, miszerint a nácizmus szükségszerűen nőtt ki a német romantikából (184. o.), a német romantikusokat csak a humanista eszme óvta meg attól, hogy levonhassák germán kiválasztottságuk tudatának a következményeit. (182. o.) Utal Arthur de Gobineau-nak a rasszok egyenlőtlenségéről szóló elméletére, amely szerint a „la race germanique”, azaz a fehér bőrű germán faj képviseli az igazi árjákat (tehát nem az indiaiak és az irániak). (177–184 o.) Az árják küldetése pedig az, hogy uralják a világot. (Essai sur l’inégalité des races humaines, Paris, 1853–5.) A fekete és a sárga rassz egyébként nem is fakadhatott egy tőről az igazi emberekkel. Gobineau nem virtigli antiszemita, és a mű egyik passzusában azt is állítja (vélhetően dicsérőleg), hogy a zsidó faj túlélésének titka a zsidó vér tisztaságának a megőrzése.

Csak „férgek”, mégis főszereplők

Klemperer „német romantikus = pre-náci” teóriájával szemben manapság inkább azt szoktuk gondolni, hogy Gobineau személyes kapcsolatai vezettek el ahhoz, hogy megfogant az Essai négy vaskos kötetébe foglalt együgyű doktrína a történelem menetének faji meghatározottságáról és a kevert fajok szükségszerű enyészetéről. Ehhez csak Richard Wagner és veje, Houston Stuart Chamberlain körének a veszett antiszemitizmusa kellett, és már meg is született a náci fajelmélet alapja. Az árják, vagyis a németek egészségesek, erényesek, harcosak (kämpferisch), hősiesek (heldenhaft), és őrzik a faj tisztaságát. A német vér tisztaságát a zsidók mellett a színes bőrűektől és a szlávoktól is meg kellett óvni. A zsidók, noha alapvetően csupán férgek (Gewürm), a német rasszizmusban főszereplők lettek. Egyrészt mert a német történelemben mindig kéznél lévő célpont voltak, másrészt mert prominens és számottevő kisebbséget alkottak (Németországban 1933-ban még félmillió, bár 1942-ben már csak néhány tízezer zsidó élt), harmadrészt mert kiszolgáltatottságuk révén ellenállás nélkül lehetett „elárjásítani” a vagyonukat. Tökéletesen működtek tehát mint elsődleges ellenséges célpont. Hitler tanítása szerint az igazi nagy népvezérnek [így!] ki kell jelölni az ellenséget, azaz a nép figyelmét egyetlen ellenségre kell összpontosítani, nem elaprózni (zersplittern) a dolgot: az ellenfeleket egyetlen kategóriához tartozónak kell láttatni. (Mein Kampf I, iii. fej.) Magvas hatalomtechnikai gondolat ez, és jelentős utóélete is van.

És a nyelv? A nyelv tisztasága fölött már 1885 óta őrködött a Der (Allgemeine) Deutsche Sprachverein. Ez a szervezet olyan fontosnak vélte önmagát, hogy még magát a Führert is meg akarta regulázni: megkérték ugyanis Hitlert, hogy mellőzze az olyan idegen szavakat, mint Propaganda, Organisation, Garant, avisieren, Konzentrationslager, Sterilisation, azért, hogy gondolatait a nép még jobban érthesse s azok még népközelibbé (volksnah) váljanak. A szervezet lapja szerint az új helyzetben immár arra kell törekedni, hogy a Sprachverein anyanyelvünk rohamosztagává válhasson (SA unserer Muttersprache). Ewald Geissler, jeles nyelvművelő, 1937-ben pedig A nyelvművelés mint faji kötelesség (Sprachpflege als Rassenpflicht) címmel tartott előadást Stuttgartban, kifejtve, hogy a német nyelv bomlasztása Thomas Mann, Feuchtwanger, Werfel, Stefan Zweig és más ilyen egyének írásai nyomán való elzsidósulása miatt időszerűvé vált bizonyos „felészakiasítás” (Aufnordung).

A kulcsszó: gleichschaltolás

A Harmadik Birodalom forradalmasította a neveket is: 1933-ban például visszaállították az ősi germán Gau, azaz tartomány szerinti közigazgatást, 1938-tól új rész tért vissza a Birodalomba: Ostmark, „a keleti határvidék” (elavult nevén Ausztria). És persze a gyerekek is immár igazi germán neveket kaptak: Baldur, Dieter, Detlev, Uwe, Ingrid, Heidrun, Bern-Dietmar stb., a gyüttment bibliai nevek kimentek a divatból. A zsidóknak, ha nem héber nevük volt (mint Baruch vagy Recha), hozzátoldották az eredeti nevükhöz az Israel vagy a Sara nevet. A Klemperer név eleve „zsidós” (a jiddis szó azt a templomszolgát jelenti, aki felkopogtatja és a reggeli imához hívja az embereket). Az új norma szerint azonban a név viselőjére minden esetben úgy kellett utalni, hogy „a zsidó Klemperer” (der Jude Klemperer), és amennyiben a Gestapónál telefonon kellett bejelentkeznie, önmagát is így kellett megnevezni: „Itt a zsidó Klemperer beszél” (Hier ist der Jude Klemperer).

A Harmadik Birodalom a maximális központosítás és egységességre törekvés országa volt.

A Gleichschaltung, vagyis az egységesítés, a rendszer uniformizálása számunkra rosszízű, pejoratív kifejezésnek tűnhet (a szó eredeti értelme „egyenáramúsítás”). Valójában ez a hitleri diktatúra kulcsszavainak kulcsszava. Két alapvető, 1933 tavaszán hozott törvény nevébe is belekerült ez a szó (Gleichschaltungsgesetz). Ezeknek a törvényeknek a révén vált lehetővé, hogy a Goebbels-féle propagandaminisztérium szisztematikusan az ellenőrzése alá vonja a médiát, hogy a nem árjákat kizárják az ügyvédi és orvosi hivatásból, az iskolai és egyetemi oktatásból, az állami hivatalokból. Klemperer így ír: „Ezt a szót a tizenkét év folyamán végig használták, kezdetben ugyan gyakrabban, azon egyszerű ok miatt, mert hamarosan mindent »gleichschaltoltak«, mindent automatizáltak és minden magától értetődő lett.” (202. o.) 1933. január 30. után húsz hónap alatt lezajlott az élet minden területének (gazdaság, kultúra, oktatás) pártellenőrzés alá vonása, a nem náci társadalmi szervezetek, sportegyesületek, kórusok és tűzoltódalárdák gleichschaltolása, azaz átvétele és beolvasztása.

Klemperer könyvének a mottója „A nyelv több, mint vér” (Sprache ist mehr als Blut) Franz Rosenzweigtől származik, egy zsidó filozófustól, Martin Buber barátjától. Ha valaki valamelyest ismeri a Mein Kampf szövegét (és Klemperer legtöbb olvasója igen jól ismerte ezt a könyvet), akkor alighanem eszébe jut a II. kötet 2. fejezetének egyik gondolata. Itt Hitler arról értekezik, hogy az (osztrák) németség tévedett, amikor úgy vélte, hogy asszimilálni tudja a szláv lakosságot. Valójában a nyelv ráerőszakolása a szlávokra nem a germanizációjukhoz vezet, hanem a németség elkorcsosulásához. „Mert a népiség (Volkstum), vagyis inkább a rassz, nem a nyelvben lakozik, hanem a vérben, és akkor beszélhetnénk csak »germanizációról«, ha az alávetettek vérét (das Blut der Unterlegenen) sikerülne megváltoztatni egy ilyen folyamat révén.”

Bertolt Brecht kifejezését elorozva, „a Rettegés Birodalmában” a diktatúra nyelve mindenhatónak tűnt, és olyan mértékű károsodást okozott az emberek agyában, hogy máig csodálkozunk, hogyan lehetett egyáltalán a lúgos átmosást ép elmével túlélni. És mégis, ugye. Lehet, hogy Hitler nem tévedett? Blut ist mehr als Sprache – A vér több, mint a nyelv.