Petőfi Népe, 1984-01-25 / 4. szám
„Amit magamnak nem kívántam, attól másokat is igyekeztem megkímélni. Parancsolgatás helyett mindig kértem, kényszerítés helyett mindig a meggyőzést választottam. Így aztán nyugodt lelkiismerettel sétálgatok a falu utcáin ma is: a találkozás számomra nem kínos senkivel…”
Őszintén szólva kicsit meglepett, hogy Gál József, Dávod röviddel ezelőtt nyugdíjba vonult tanácselnöke éppen e szavakkal kezdte válaszát, amikor azt kérdeztem tőle: több mint négy évtizedes közigazgatási pályafutásának melyik teljesítményére a legbüszkébb most utólag?
Meglepett, mert annyi mást említhetett volna! — Hiszen, elkeserítő szegénységgel találkozott 1967 márciusában, amikor mint tanácselnököt idehelyezték. A korábbi évek aszályos nyarai után szinte betetőzte a pusztítást az 1956-os árvíz. A mostoha körülményekre jellemző volt. hogy egy-egy kiadósabb eső után még a mentőautó sem tudott bemenni a faluba olyan sárosak voltak az utcák. Az általános iskolának mindössze négy tanterme volt, ahol háromszáz gyerek zsúfolódott össze.
Azóta viszont Dávod arculata megváltozott!
Először — 1957-ben — új kultúrházat építettek, amelynek, nagyterme sokáig a szomszédos falvak lakossága előtt is nyitva állt: itt tartották a nagyobb gyűléseket, a népesebb lakodalmakat. Az 1964-es esztendőben helyezték üzembe az egészséges ivóvizet adó vízvezetékrendszert, a rákövetkező évben pedig a mozi kapott új épületet. A folyamatos gyarapodás következő állomása 1970: ekkor adták át rendeltetésének a szolgálati lakással egybeépített, új orvosi rendelőt. Tíz évvel ezelőtt készült el a községi tanács jelenlegi épülete, továbbá az iskola, amelynek tizenkét tanterme és jól felszerelt tornaterme ideális feltételeket kínál a tanuláshoz a testedzéshez. Annál is inkább, mert Dávodon ma nincs pedagógushiány, sőt képesítés nélküli nevelő sem. Ehhez hasonló jelentőségű tény, hogy az utóbbi évtizedekben harminc kilométernyi hosszúságban építettek maguknak betonjárdát a dávodiak, s ma már nemcsak a főút, hanem jó néhány mellékút is szilárd burkolatú.
S ami a falu fejlődését ugyancsak befolyásolta: radioaktív és fluor-tartalmú gyógyvizet találtak a közeli Püspökpusztán, amelyről a szakemberek megállapították, hogy kiválóan alkalmas a fogszuvasodás, továbbá bizonyos nőgyógyászati megbetegedések gyógyítására is. A megyei tanácstól kapott kétmillió forintos támogatás lehetővé tette számukra e természeti kincs hasznosítását, és 1967-ben elkezdték egy üdülőtelep kialakítását a Ferenc-csatorna által határolt területen. Ma már ötszáz üdülővendég zavartalan pihenésére ad módot Püspökpuszta: ide járnak a dunaújvárosi kohászok, de a környező országokból, sőt Franciaországból is érkeznek látogatók.
Mindent összevetve: felvirágzott az itt élő emberek sorsa. Jól érzékelteti ezt az imént említett tények mellett az is, hogy a háromezer lakost számláló kis faluból jelenleg alig kétszázan járnak eldolgozni a közeli Bajára — a többiek itt- helyben keresik meg a kenyerüket, elsősorban az 5300 hektáron gazdálkodó, s igen jó hírben álló Augusztus 20. Termelőszövetkezet tagjaként.
A termelőszövetkezet! — E témánál hosszasabban elidőztünk, és lassan kezdtem érteni, hogy miért nem az általa szorgalmazott létesítmények valamelyikét említette először Gál József, a büszkeségeiről szólván. Mert tagadhatatlan, hogy eseményekben és nehézségekben gazdag volt a kor, amelyben élni adatott, s amelynek a bonyolultságát ő maga többek között egy ilyen mondattal kommentálta:
„Volt életemnek olyan időszaka, amikor a Magyar Népköztársasági Érdemérem ezüst fokozata sem védett meg attól, hogy átvétele után néhány nappal az utcára kerüljek…”
S az efféle fordulatokban nem szűkölködik Gál József élete. — Azzal kezdődött, hogy a bátmonostori napszámos gyermekét 1941-ben felvették kisegítőnek a helyi községházára. Nagy dolognak számított ez akkoriban! Ama „dicsőség” nem tartott sokáig: egyik napról a másikra berántották munkaszolgálatra, s a jutasi őrmesterek felügyelete alatt — lapáttal a vállán — Kiskundorozsmáig meneteltették. A háborút végül szerencsésen megúszta, s utána a vaskiúti tanácshoz került, Reile Géza mellé. Jól érezte magát. de egy napon kurtán-furcsán közölték vele: „Határoztunk… Lemész Hercegszántóra, tanácselnöknek!” Az előzmények ismeretében (valamiért a falu minden vezetőjét leváltották) félt elvállalni e tisztséget. Mégis, hamar megszokott az új helyén, s néhány hónap után azt hitte; itt öregszik meg. S akkor jött egy feljelentés: koholt vádak alapján, azonnali hatállyal elbocsátották az állásából — a magas kormánykitüntetés átvétele után szinte néhány nappal.
E fordulatokat lehetne színezni. A lényeg azonban az, hogy Gál Józsefet sem az emberi rosszindulat különféle megnyilvánulásai, sem a politikai túlkapások nem tudták letéríteni arról az útról, ami hite szerint emberséggel járható.
— Amikor Dávodra kerültem — emlékezik vissza —, az első tanácsülésen felállt valaki, és nekem szegezte a kérdést: „Itt is azt akarod csinálni, amit Vaskúton, meg Hercegszántón? Behajtani a népet a téeszcsébe?!”
— Nos, utólag sem szégyellem, hogy valójában ide kerülve is folytattam azt, amit Vaskúton és Hercegszántón elkezdtem. Az önkéntesség elvére mindig ügyelve, bizony évekig voltam a társulás gondolatának szószólója. S a körülmények úgy adódtak, hogy az emberek hallgattak rám. Hercegszántón például nagy aszály volt, az állatoknak nem volt takarmány — mindenki belátta, hogy célszerűbb belépni a szövetkezetbe, hisz állami támogatásra másként aligha számíthatnak, más meg aligha fog kihúzni bennünket a bajból. Itt Dávodon pedig jó segítőm akadt a tanácsi gazdatiszt személyében, aki sok embert magával vitt. Ma már mindenki látja: így volt ez helyes. A közös nélkül talán soha nem takaríthattak volna be Dávod határában ötven mázsa gabonát arról a területről, amelyiken hajdan tizennyolc is rekordnak számított…
Íme, néhány momentum az életműből, amelyet a Munka Érdemrend arany fokozatával ismertek el nemrégiben — mindannyiónk nevében.
K. J.