Petőfi Népe – 1970-12-15 / 293. szám

Egy falumúzeum születése

A teremtés legendájának híres mondatpárosa, hercegszántói változatban valahogy így hangzik:

Legyen falumúzeum! És lőn múzeum.

Ha nem is egyik pillanatról a másikra, de rövid két év alatt állt össze a község néprajzi-népművészeti gyűjteménye. S majdnem a semmiből…

Az elhatározás a „huszonnegyedik órában” született. Az elmúlt évtized első felében még majd minden háznál régi paraszti használati tárgyak, edények, népviseleti ruhadarabok hánykolódtak, porosodtak, ám a hazai és külföldi magángyűjtők — errefelé portyázó nyugatnémet vadászok — jó szimattal idejekorán felfedezték a szántovai „kincsesbányát”, s megkezdődött a letarolás. Ösztökélve a népművészet iránti igaz rajongástól, de nem csekély mértékben a haszonleső kalmárszellemtől is — utólag eldönteni lehetetlen, kinél milyen arányban működött a kétféle hajtóerő. S hogy a község szélén megnyílt a határátkelőhely, beözönlő déli szomszédaink is vásárlóként jelentkeztek méghozzá egészen más okból, mint a fentebb említettek: a jugoszláv falvakban még hódolnak a népviseletnek, de a készítéséről már leszoktak, a modern textilipar figyelmén viszont kívül esik ez az igény.

Ezek után a falumúzeum csak arra támaszkodhatott, ami megmaradt…

———

Az elgondolás és a kivitelezés egyaránt Vélin Marin, a hétközi diákotthon nevelőtanárának nevéhez tapad.

— Pár nappal azután, hogy ideköltöztem Mohácsról, megérlelődött bennem a gondolat. Az is, hogy a gyűjtéshez nagyon sürgősen hozzá kell látni… Először is az anyagi alapokat kellett előteremteni, minthogy az árakat eléggé felverte a magángyűjtők nyüzsgése. A bajai járási tanács ötvenezer forint támogatást adott. Ezt fel is használtuk az utolsó fillérig. Azt hiszem, jól gazdálkodtunk vele, a gyűjtemény egy-egy darabja átlagosan 240 forintba került.

Nem egészen laikusként fogott hozzá, Mohácson — puszta műkedvelésből — részt vett a múzeumi gyűjtőmunkában, s megszerezte a szükséges néprajzi ismereteket is. Ám egymagában így sem boldogult volna. Pedagógus mivoltát is latba kellett vetnie: a községben maradó tizenévesek közül tizenkettőben sikerült felébreszteni a gyűjtőszenvedélyt. Ők lettek a„tanítványok”. (Lám, itt is mennyire kézenfekvő a bibliai párhuzam!)

Mélyszántó eke fordított a felszínre honfoglalás-előtti temetkezési urnadarabokat — összeszedték. Padlások szuvas gerendái alatt kutatták fel a vesződő kerámiákat, amiket még nem törtek össze az egerésző macskák. „Figyelőszolgálatot” szerveztek; ha régi házat bontanak a faluban, kettő-három közülük mindig ott lábatlankodik, hátha előkerül valami… Magnószalagra vették a régi rigmusokat, lakodalmi versezeteket. Ez szellemi közkincs, rögzíteni kellett csupán. A tárgyi relikviákkal nehezebb a helyzet, a legértékesebb darabokhoz olyannyira ragaszkodnak, hogy semennyi pénzért nem adják oda. Ily módon nem kerülhetett a gyűjteménybe egy csodaszép „tyelim-terítő” — csak búcsúkor és karácsonykor terítették le vele az asztalt hajdanán —, tulajdonosa egyszerűen kijelentette: „Nem eladó!”

———

Az összegyűjtött anyagot három helyen zsúfolták össze. Ezeket sorra járjuk.

Polcok a diákotthon folyosóján, rajta égetett agyagedények. Domborműves korsó, 1871-ből. De vannak régebbiek is. Hatalmas lakodalmi főzőedények.

A nevelőtanár megjegyzi: különböző használati tárgyakkal a diákotthon padlása is tele van.

A művelődési otthon kiállító termében található a máris nagyon gazdag sokác népviseleti gyűjtemény. Egész sorozat hímzett női ingekből, vászonból, csipkeujjakkal, fekete és piros motívumokkal. A századforduló idejéből már pompázatos flitteres ruhaneműk akadnak. Hajdan a lakodalmi asztalokat kultikus jelentésű termőág díszítette, ezekből is sikerült néhányat begyűjteni. A kazsu nevű hímzett ködmön remek szűcsmunkáról tanúskodik. Aztán a különböző terítők. Ezekhez ragaszkodnak leginkább tulajdonosaik, újabban a modern berendezésű lakásokban a hercegszántói fiatalok is felhasználják, jó ízlésre valló díszítésként. Itt van a községi csordás teljes felszerelése, a bocskortól a faragásos tülökig. A gyűjtemény legrégibb darabja a mintegy 200 éves szíjgyártószék, a hozzávaló összes szerszámokkal együtt. Külön kis helyiségben halmozták fel a kenderfeldolgozó eszközöket. Pénz- és pipagyűjtemény, régi szerb nyelvű kalendáriumok, dokumentumok, fényképek a földosztás idejéből … S még sok-sok, a régi paraszti világot idéző tárgyi emlék.

A központi iskolában kapott helyet a magyar népviseleti gyűjtemény, amely a sokáchoz képest még eléggé szegényes, s a gyűjtők szerint is kiegészítésre szorul.

———

Ez utóbbi kijelentés különben az egész kollekcióra áll: a gyűjtés a jövőben is folytatódik. Egyrészt a múlt régiségeinek további feltárásával, másrészt a krónikaszerkesztéssel. Bizonyos szerény anyagi keretek viszont ehhez is szükségesek. A művelődési ház anyagilag nem áll rosszul, évi 3—4 ezer forint már nagyot lendítene a falumúzeum gazdagításának ügyén. Hamarosan létrejön a fotószakkör is, amelynek konkrét feladata lesz a fényképes dokumentumok gyűjtése és produkálása.

Ám a gyűjtemény jelenlegi elhelyezése semmiképp sem tekinthető véglegesnek.

— A legnagyobb gond a helyiség, a kiállító terem hiánya — panaszkodik Bajai János iskolaigazgató. — A művelődési otthon mostani helyisége ilyen célra semmilyen szempontból nem alkalmas. Főleg azért nem, mert kicsi. Alkalmas kiállítási terem az ÁFÉSZ üzletházában, vagy a régi pártházban is található volna, de az illetékesek részéről elzárkózás tapasztalható.

A gyűjtemény csak akkor nyeri el a múzeumi rangot, ha méltó környezetben bárki megtekintheti. Ez a községnek is érdeke, hiszen általa nemcsak a jelen és a jövő, de a múlt irányában is feltáruló gazdagságot mondhat magáénak. A városiasodó, egyre mutatósabbá váló faluközpont is ezzel nyer igazi távlatot.

Hatvani Dániel