Petőfi Népe – 1969-08-12 / 185. szám

„Valóságkereső” diákok Hercegszántón

Tíz napos ott-tartózkodás után nemrégiben hazauta­zott az a huszonhéttagú budapesti diákcsoport, melynek tagjai érdekes for­máját választották a nyári táborozásnak: saját költségükön utaztak a határmen­ti faluba, hogy megismer­kedjenek lakóival, belekós­toljanak a paraszti mun­kába, tanulmányozzák a falu kulturális életét, a nemzetiségiek helyzetét, hagyományaikat, szokásaikat.

Honnan jöttek, mit akarnak, miért teszik? — hangzott el többek részé­ről. Magam is kíváncsi vol­tam a furcsa szándékú, láthatóan igen lelkes gár­dára. Táborhelyükön, a kényelmes szállást és étke­zést biztosító hétközi ott­honban kerestem fel veze­tőjüket, a mindig mosoly­gós Márta „nénit”. Küllő Miklósné tanárnő, a buda­pesti Radnóti Gimnázium pártszervezetének titkára, a közéleti ember gyakorlott­ságával, készséggel mutat­ta be övéit és munkáju­kat.

— Iskolánkban öt éve alakult meg a „Szociográ­fiai tábor”, s a gimnazis­tákból, nálunk érettségizett főiskolásokból álló 25—30 tagú csoport nyaranta ar­ra fordítja megtakarított forintjait, hogy tanulmá­nyozza egy-egy falu életét. Az előző években Zala, Borsod, Szabolcs és Bács megyében folytattunk ha­sonló jellegű tanulmányo­kat.

— A „terep” megválasz­tása tudatos, vagy ösztö­nös? Hogy esett a válasz­tás ezúttal éppen Herceg­szántóra?

— Általánosítható képet szeretnénk nyerni a mai faluról, s ezért — az összevethetőség kedvéért is — különböző tájak, or­szágrészek egy-egy jelleg­zetes települését kerestük fel. Jelenlegi kutatási terü­letünk a fentieknek némi­leg ellentmondóan — szin­te véletlenül került a cím­jegyzékbe. A múlt évi Ki mit tud-on láttuk és meg­csodáltuk a hercegszántói délszláv táncegyüttes re­mek produkcióját, s fel­keltette érdeklődésünket e határmenti, nemzetiségiek lakta község. A helyi veze­tőktől biztatást, kellő támo­gatást kaptunk, s most itt vagyunk. Vélin Marin, az otthon igazgatója teremtet­te meg részünkre a kényel­mes szállást és ellátást.

— Kérem, foglalja össze ez „újkori” falujárás cél­ját, mondjon el valamit a csoport munkamódszeréről.

— Nem tudományos igé­nyű kutatómunkát végzünk, nem vagyunk szociológu­sok. Az új iránt fogékony pesti fiataloknak a magyar valóság, a szocialista falu mai élete iránti érdeklődése ez.

Szó szerint jegyeztem fel a fiatal tanárnő alábbi — pedagógusaink számára is tanulságos — mondatát: „Addig kell gyermekeink­kel — akik közül többen bizonyára majd falun is fognak dolgozni — megis­mertetni a valóságot, amíg mi, szellemi fejlődésükért,világnézeti formálásukért felelős tanárok velük va­gyunk, mögöttük állunk! Velünk beszéljék meg, együtt bogozzuk ki a ta­pasztalt problémákat is.”

— Célunk továbbá — mondotta — a jelenlegi és volt tanítványainkban a közéleti érdeklődés felkel­tése, a felelősségérzet el­mélyítése.

Figyelemre méltóak a tényleges munkáról, a fel­dolgozás, a hasznosítás módjairól elmondottak is:

— Egy-egy tapasztaltabb fiú vagy leány vezetésével öt brigád kereste fel a termelőszövetkezetek vezetőit, járta a falut, kopogtatott be magyar, sokác, bunyevác, szerb családokhoz. A község vezetői fogadtak, s hasznos útmutatással lát­tak el bennünket. Naponta értékeltük a tapasztalta­kat, hagytuk vitatkozni a gyerekeket egy-egy fonto­sabb benyomásról, érdekes megfigyelésről. Fokozott érdeklődést tanúsítottunk a falu sokác és bunyevác la­kóinak hagyományai, alig ismert, szerintünk nagyon értékes népművészete iránt. Otthon aztán közös mun­kával értékelő dolgozatot készítünk, s azt megküld­jük a község párt- és állami vezetőinek. A tanév elején KISZ-klub keretében ismertetjük iskolánk érdek­lődő tanulóival is tapasz­talatainkat.

Szinte magától jött a kö­vetkező kérdés:

— Mindezt — hogy vad­idegen pesti gyerekek csa­ládokat, a nyári munkában elmerült vezetőket ke­resnek fel — hogyan fo­gadták az érdekeltek?

— Mindenütt szívesen láttak bennünket. Rendkí­vül nyíltak és őszinték az itteni emberek. Több csa­ládhoz ismételten meghív­tak bennünket, szövődtek meleg barátságok is. Megmutatták lakásukat, régi ruháikat, szép szőtteseiket, több helyen asztalt is te­rítettek.

S amit aztán a falu lakóitól tudtam meg: Az első napokat — hogy az emberekkel kapcsolatot te­remtsenek, megnyerjék bi­zalmukat — munkával töl­tötték. Morzsoltak kukoricát a szövetkezetben, almát szedtek, gyomot irtottak a burgonyatáblán. Egy egyedülálló, éppen beteg néni­nek megkapálták a kuko­ricáját, este a tsz párttitkárának segítettek a ba­rackbefőzésben. S közben énekeltek, sokat és értel­mesen beszélgettek, kérdezősködtek.

A történethez tartozik, hogy a neves filmrendező, Mátrai György a televízió kamerájával és tizenkét munkatársával a nyomuk­ba szegődött, mert, mint indokolta ideutazását: — „…egy képtelen és ab­szurd szituáció tanúi va­gyunk: serdülő pesti lá­nyok és fiúk bemennek so­ha nem látott, névről sem ismert emberekhez, s meg­kérdezik, mit olvasnak, ho­gyan élnek, mi a vélemé­nyük a világ dolgairól és a többi… Érthető, hogy ez film- és magnószalagra kívánkozik.” Az is természe­tes, hogy elutazásuk percei­ben a szokottnál több volt a kísérő, sűrűbb volt az ölelés: pesti és falusi em­berek lettek pár nap alatt barátok.

Jómagam pedig, aki többször lehettem velük, újból elolvastam Gyurkó László sokat vitatott írását a hitvallásról. S odaírtam széljegyzetben: A tizenévesek között is vannak lelkes, önzetlen munkások, a szebbért, a jobbért érdeklő­déssel dolgozó „hívő em­berek”.

Szakács Gyula