Petőfi Népe – 1957-12-25 / 302. szám

Sokácok között, Hercegszántón

Valamikor, húsz—harminc évvel ezelőtt nem keltett olyan nagy feltűnést a sokác népviseletbe öltözött leány, menyecske, mint manapság. A hetvenen felül járó Filákovity néni a tanú rá, hogy a hercegszántói sokácok,úgy a férfiak, mint a nők, háziszövésű ruhákat hordtak. Háziszőttesből készült a lányok blúza, szoknyája, harisnyája, s az ünneplő derékövet is házilag készítették. Ma már csak a dús hímzésű kötény, meg a blúz járja, azt is inkább vasárnaponként hordják és csak a menyecskék. A lányoknak jobban tetszik az egész ruha, a gyapjúharisnya helyett inkább nylont húznak lábaikra. S a régi,szép, csillogó sokác viselet? Mutatóban még megvan. A tánccsoport lányai aratnak benne szép sikereket hol Pesten, hol Baján. De már csak akkor veszik fel, amikor táncolnak…

Hanem azért a hercegszántói sokácok szövő-fonó mestersége nem veszett ki. Csak a ma igényeihez alkalmazkodott. Nem hordják, nem keresik a háziszőttes férfiruhát? Sebaj, igen keresett cikk viszont a rongyszőnyeg, a zsák, a szalmazsák, a meleg gyapjúzokni, a szép hímzésmintával szőtt asztalterítő, ágyterítő. Meg újabban a horgolás, a neccelés. Ezt keresik, hát ezt csinálják. S nem is számít igazán sokác lánynak, jó menyecskének az Hercegszántón, aki valamelyiknek ne lenne a mestere.

Hogyan töltik cl a hosszú téli napokat, estéket? Milyen hasznos téli foglalatosságok töltik ki a hercegszántói délszlávok napját? — erre kerestünk választ a napokban. S mi sem természetesebb, hogy fiatalemberek lévén, elsősorban a szépségükről messze földön híres sokác lányok után érdeklődtünk. Elég egy pillantás az alant közölt képekre, s rögtön kiderül, hogy miért járja itt ez a szólásmondás: aki a szántói vízből iszik, az még visszajön ide. Persze, nem a víz kedvéért, hanem, — mint Szekerka Miska is tette, — a szép Tomasev-lány csillogó szempárjáért. Itt volt katona, Szántón, aztán visszajött és itt is maradt. Benősült Tomasevékhez. És Szekerka Miska nem az egyedüli példa …

— De nem lesz abból baj, hogy különféle nemzetiségűek házasodnak össze? — kérdezhetné valaki. — Egyáltalán nem, sőt még haszon is van belőle — adja meg a választ Sztévó bácsi, a községi tanács immár húszesztendeje szolgáló altisztje.

— Én magam szerb származású vagyok — meséli az öreg —, a feleségem magyar lány volt, a gyerekeink meg a sokác iskolába járnak. Ennek aztán több előnye is van. A gyerekek legalább két nyelven tudnak beszélni, s hogy ne mondjak mást, hát az is előnye, hogy amióta összeházasodtunk, kétszer is megünnepeljük évről-évre a karácsonyt, meg a többi nagy ünnepet. Kétszer is ünnepi ebédet enni, hát rossz ez?…

De most már feleljünk arra is, hogy mit csinálnak ilyenkor a sokác lányok? Amint képeink is mutatják, sok hasznos és kellemes elfoglaltságot találnak. A két Anna, a Jelityék és a Gyukityék »Anicája« nyáron a bölcsödében az apróságokra vigyáznak, az erdészetbe járnak napszámba, ha saját földjükön nincs éppen sok tennivaló. Ilyenkor meg varrnak, a kelengyét készítik, s elárulhatjuk, hogy a stafirung miatt akár holnap beköthetnék a fejüket, mert az már készen van.

Ám a varrást is meg lehet unni, még akkor is, ha egész nap rádiószó mellett csinálják, hiszen az itt 20 fillérbe kerül csupán naponta, minthogy a legtöbb házban reggeltől estig szól egyfolytában a vezetékes rádió? Ilyenkor aztán előveszik az új színdarab, a »Kraiskinya« szerepeit, amit most, karácsonykor adnak elő Szabovjev István tanító rendezésében. Nem tudjuk milyen a darab, de a csinos szereplőknek biztosan sikere lesz.

Ezt a képet a múltkoriban már közölte a Népakarat is. Utána pár nappal levél érkezett Hercegszántóra. Egy postai tisztviselő írta a két Anicának, mivel nagyon megdobogtatta agglegény szivét a két kislány képe. Ez igazán szép dolog, s nem is árultuk volna el, ha az ügy »komolyra fordulása« kilátásban lenne. Csakhogy a postásagglegény inkább az apjuk, mint a férjük lehetne a sokác tündéreknek. Így aztán örülhet, ha egyáltalán válaszolnak neki…

A télnek is megvannak a maga örömei. Ilyenkor gyakrabban összejönnek a szántói lányok is egy kis beszélgetésre, tere-ferére. A búboskemence padkáján, jó melegben, rádiószó mellett csivitelnek, kacarásznak, kicserélik szívbéli titkaikat a sokác lányok. Suttogó hangon felolvassák az epekedő szerelmes leveleket, s kikacagják az íróját, a legényt. S a legények? Azok meg — mit tehetnek mást — elviselik ezt a »bíráló bizottságot«. Egy pillantás csak a fenti képre, s az olvasó is bizonyára azt mondja: igazuk van. Érdemes.

Palkó László