Petőfi Népe – 1957-02-28 / 49. szám

Egy rendőr II. – Feodor hadnagynak helyén volt a szíve

November 2-án délben ugyanis Nagy Béla pedagógus vezetésével egy 20—25 főnyi fegyveres csapat érkezett meg Hercegszántóra egy teherautóval. Fegyvereket hoztak, vadonatúj géppisztolyokat ládaszámra. A tanácsházánál álltak meg és a nemzetőr parancsnokot keresték.

— Na, lesz itt nemulass! — mérgelődött magában Feodor elvtárs a fegyverek láttán, aki éppen a tanácsházán tartózkodott. Aztán gondolt egy merészet és a fegyveres parancsnokfélék elé állt.

— Én vagyok itt a közrendi ember — mondta nekik, s majdnem torkán akadt a szó. Az egyik alparancsnok félében ugyanis régi bajai ismerősét fedezte fel, akit még próbarendőr korában ő juttatott egy betörés után a börtönbe. Akkoriban nem is valami szépen társalgott vele, s csoda lesz, ha most nem jut majd eszébe. Gondolkodásra nem volt idő, hát a pillanat sugallta megoldást választotta Feodor Sándor.

— Szervusz druszám! — lépett a marcona börtöntöltelék mellé. — Hát te is átvészelted azt a csúnya világot?

Az meglepetten áll, kényszerűen mosolyog és parancsnoka kérdésére csak azt tudta hebegni, hogy igen, ismeri Feodor Sándort.

— Én vagyok itt megbízva a nemzetőrség vezetésével — erősítgette Nagy Bélának is Feodor. Az türelmetlenül nézegette az óráját, nem győzte várni az előre kiszemelt bizalmi embere megérkezését, végülis engedékenyebb lett.

— Hát jó — jelentette ki — akkor önnek is átadhatjuk a fegyvereket. De azonnal osszák szét kérem, a nemzetőrök, meg a fegyverigénylők között. — Aztán utasítást adott és két láda géppisztolyt, húsz darabot, a hozzávaló jó pár ezer tölténnyel együtt, letették a teherautóról.

Amint a művelet vége felé tartanak, jön ám be a tanácsi szobába Kőhegyi Mihály, volt horthysta rendőrfőtörzsőrmester egy, a teherautóval érkezett fegyveressel.

— Itt vannak a fegyverek — mutat a ládára a géppisztolyos. — Vegye át kérem őket és egyben a nemzetőri parancsnoklást is.

Kőhegyi meredten bámul a ládák mellett álló Feodorra, meg egy másik helybeli rendőrre, akit Feodor titokban odaintett vigyázni a fegyverekre. Csak bólintani tud, hang nem jön ki a torkán. Át merje vajon venni a fegyvereket itt, a rendőrparancsnok előtt? Van olyan ereje már a»forradalomnak«, biztos-e már a győzelem, hogy semmi bántódása nem lesz majd emiatt?

Amíg Kőhegyi így töpreng, Feodor feltalálja magát és — jól van kérem, szét fogjuk azonnal osztani a fegyvereket — ígérettel indulásra bírja Kőhegyi barátját. Közben már jelentkeznek is a fegyverért, egy részeg tűzoltó szinte lerázhatatlanul topog a géppisztollyal megrakott ládák körül.

— Ha kiosztanánk a fegyvert akkor vége mindennek — villan át Feodor fején a gondolat. — De ha sikerül valahogyan megakadályozni, akkor megmenthetjük a község békéjét, s talán számos ember életet is…

Kő esett le a szívéről, amikor végre felbúgott a teherautó motorja és a »forradalmárok« továbbindultak egy faluval.

A fegyveresek láttán eközben még egy embernek jött meg az étvágya a géppisztolyra. Feodor elvtárs gyors elhatározással így fordult a két nemzetőrjelölt felé:

— Hozzanak gyorsan tragacsokat, itt nem szedhetjük ki a ládából a bezsírozott fegyvereket, mert összepiszkolnánk vele mindent. Meg előbb iktatni kell a fegyverek számát, ki kell próbálni, azt sem tehetjük meg a tanácsházán. Átvisszük majd a rendőrség épületébe, aztán ott majd elintézünk mindent.

A két ember futott talicskát keresni, ezeket hát egyelőre elküldte. De itt áll még reménykedőn-félénken Kőhegyi, aki még mindig nem tudta eldönteni magában, hogy a »forradalmárok« megbízatásának higyjen, nemzetőr parancsnoknak érezze-e magát és úgy cselekedjék, vagy pedig a fenyegető nézésű kommunista rendőrparancsnokot respektálja, s ez viszont nem kis balsejtelmeket idézett fel benne. Ezt az ingadozást végülis Feodor elvtárs szavai szüntették meg. (Ugyanis neki volt fegyvere.)

— Menjen innen addig, amíg jó dolga van. Ha szükség lesz magára, majd üzenek, de addig ide ne merje tolni a képét!

Az újdonsült és rögtön exnemzetőrparancsnokká előlépett Kőhegyi megjuhászkodva, balszerencsés sorsába beletörődve kihátrált a szobából.

Ezután ért vissza a két talicskás ember. Nagy buzgalommal felrakták a ládákat nyikorgó alkalmatosságaikra, aztán reménykedve elcipelték az édes terhet a rendőrség épületébe. De a csábító lehetőség hamar füstbe ment. Alig tették le a ládákat, még a felnyitásukon sem lehettek ott. Szép szóval, no meg az oldalán függő pisztolytáska célzatos tapogatásával azt tanácsolta nekik Feodor elvtárs, hogy menjenek szépen haza, s ne ártsák magukat ilyen dolgokba,mert még megbánhatják.

Eddig tart a történet. A talicskákat vissza már a rendőrök vitték. A kommunista Feodor Sándor hadnaggyal az élükön ott voltak mindvégig posztjukon, becsülettel helytálltak.

Esténként messzire világít az őrs épületén a ragyogó vöröscsillag, s a ki-bejáró rendőrök lelkiismeret furdalás nélkül nézhetnek fel rája. Nem hoztak rá szégyent.

Palkó László