Petőfi Népe – 1957-02-27 / 48. szám

Egy rendőr I. – Feodor hadnagynak helyén volt a szíve

Mostanában annyit írnak az újságok az ellenforradalmárok különféle rémtetteiről, a börtönből kiszabadult gyilkosok, betörők október végi garázdálkodásairól, hogy joggal megkérdezhetné bárki az újságírót: hát a ti híres népi rendőreitek hol voltak akkor?

Jogos kérdés, magam is gondolkodtam már rajta és a választ keresve érdeklődtem is utána. Sokféle történetet hallottam a rendőrökről, jót is, meg rosszat is. Volt köztük, aki elvesztette a fejét, félelmében rögtön civilruhát öltött, volt aki az első kérésre átadta fegyverét egy börtöntőteléknek, de számos helytállásról, hősies helytállásról is hallottam. Egyszóval úgy viselkedtek a rendőrök is —, mint általában az emberek. Különbözőképen. Azokról is lerítt az ellenforradalom napjaiban, hogy melyik volt csak párttag közülük és melyik a kommunista.

A további általános elmélkedések helyett jobbnak gondolom, ha válaszként inkább egy megtörtént esetet mondok el az elöljáróban feltett kérdésre. Tipikus történetet, tipikus szereplőkkel. Nem félek a tipikus jelző használatától még irodalmi értelemben sem, bár szinte előre látom egyes irodalmi berkekben járatos emberek felháborodással vegyes, megrökönyödését, amiért ezt a »sztálinista-zsdánovista« fogalmat a tollamra merészeltem venni. De a felháborodás az ő dolguk, az enyém meg az, hogy elmondjam végre az olvasónak a megígért történetet.

*

Hercegszántón, a megye déli csücskében játszódott le az eset, s Feodor Sándor, az ottani rendőrparancsnok a hőse. A hős — nyugodtan merem így nevezni, bár egyáltalán nem tart jogot erre a jelzőre és talán méltatlannak is találja magára nézve — büszke járású, katonás mozgású rendőrhadnagy. Falujában, ahol négy éve szolgál immár, mindenki ismeri, de bizonyára sokan emlékeznek rá a bajaiak közül is. Itt volt próba rendőr 1945-ben és előtte ott volt egyszerű kikötői munkás. Az apját is jól ismerhetik, az öreg Feodor bácsit, aki 48 óta a szépen gazdálkodó Micsurin Termelőszövetkezet tagja.

De menjünk vissza Hercegszántóra, folytassuk, vagy inkább kezdjük már el a történetet. Nincsen szándékomban kiszínezni, bő lére eresztve tálalni a hallottakat, csak a legszükségesebbekre szorítkozom.

Ott kezdem, hogy október 23 előtt egy jó héttel a valamire való tűzfegyvereket elvitték a nyolc főnyi beosztottat számláló hercegszántói rendőrőrsről. Felsőbb utasításra történt a dolog, nem az ellenforradalmárok vitték el, bár kétségtelen, hogy ezzel nekik tettek szolgálatot. — Csupán két géppisztolyt és egy-egy pisztolyt hagytak vissza a rendőröknek. Így köszöntött rájuk 23-a. Hozzá még az örsön ketten betegek is voltak abban az időben.

Így érte őket a káosz. Minden a visszájára fordult, a feje tetejére állt. A volt horthysta tiszt, aki letépte a párt plakátjait, rémhíreket terjesztett — most »forradalmár« lett és a demokrácia apostolának adta ki magát. A tyúktolvaj az igazi törvényességet követelte, a nemzeti bizottságot kulákok lepték el. A megbonthatatlan szovjet—magyar barátságot hirdette mindenki ebben az országban — s egyszerre feláll az asztalra egy pedagógus, aki a szovjet csapatok elleni fegyveres harcra ágál. Gyalázzák, rágalmazzák a kommunistákat és az ország feje, a »kommunista« Nagy Imre, bár félóránként nyilatkozik, erről egy szót sem szól. Ráadásul megjelenik a községben a volt főjegyző, a Turi úr, aki minden jel szerint ugyancsak »forradalmár« és jó pár hold földjén, a tanácsházán kívül a hatalmat is magának követeli.

— Mit tegyünk hát elvtársak? — tette fel talán százszor is Feodor elvtárs a járási kapitányság telefonján a kérdést.

Igazodjatok a tömegekhez — mondták neki jobb híján.

Nem állítom, hogy egyedül a rendőrök érdeme, inkább az öntudatos, rendszerető szántói nép javára írható —, de tény, hogy november 2-ig nem történt nagyobb baj a községben. Ezután sem történt, de igen könnyen eshetett volna.

Palkó László

(Folytatjuk)