Népszava – 1987-01-15 / 12. szám

A történelmi alkalmazott

Akivel szemben ülök, középmagas, nyílt tekintetű ember. Nyugodt, megfontolt. Még akkor is, ha szavain átüt fölvállalt dolgának hite. Állampolgársága: magyar. Nemzetisége: horvát.

A Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének főtitkára. Országgyűlési képviselő, a honi nemzetiségek ügyének hivatott szószólója. Afféle népért munkálkodó, történelmi alkalmazott.

A neve: dr. Mándity Marin.

— A szerbek, a horvátok és a szlovének nem mostanság vagy a közelmúltban betelepült nemzetiségek — magyarázza. — Sokszázada élnek már ezen a történelmi tájékon. Én horvát családból származom, őseim jó háromszáz esztendeje érkeztek a mai Hercegszántó környékére, menekülvén a török elől. Ez az a vidék, amely a hazai délszláv községek közül talán a legtöbb értelmiségit adta. Közülük vagyok az egyik.

Az otthoni, nemzetiségi környezetben, a családban valaha mindenütt a legtermészetesebb dolognak számított az anyanyelv és a sajátos kultúra maradéktalan átörökítése a felnövekvő nemzedékeknek. Ami a délszlávokat illeti, a negyvenes évek végétől hosszú esztendőkön át nem volt e hazában éppen jó ajánlólevél szerbnek, horvátnak, vagy szlovénnek lenni.

Éreztük ezt valamennyien. Ez ma már történelem, de hatásai még most is kimutathatók. A délszláv nemzetiségi értelmiségből egyszerűen hiányzik néhány évfolyam. 1957 óta lényegében töretlen az a nemzetiségi politika, amely nem csupán állampolgári egyenlőséget biztosít, hanem az eredet- és azonosságtudat megőrzéséhez, erősítéséhez ugyancsak széles keretet, lehetőségeket ad. Nem pusztán deklarált elvként, hanem a gyakorlatban is, az oktatástól, az anyanyelv ápolásától a hagyományok, a kultúra őrzéséig.

— Hogyan lesz valakiből egy nemzetiségi szövetség főtitkára?

— Hosszú a sora. Jószerivel az egyetem óta arra törekedtem— az ELTE-n végeztem szerb—horvát—történelem szakon —, hogy a származásból fakadó erkölcsi parancs okán kötelességem segíteni a maga identitásának megtartásában a saját nemzetiségemet. A diploma után két esztendőt vidéken tanítottam. A hatvanas évek végétől dolgozom a szövetségben. Négy esztendeje választottak főtitkárrá.

— A nemzetiségi tudat; kisebbségi lét. Hogyan látja ezt?

— A kisebbségek helyzete a státus természetéből fakadóan mindig nehéz. Még a valós lehetőségek közepette is. A kisebbségre ugyanis az egész országot érintő gondok, jelenségek fokozottabban hathatnak. Először is idegen nyelvi környezetben már önmagában sem könnyű feladat megtartani az anyanyelvet. A többségi nemzet legjobb szándéka ellenére is óhatatlan bizonyos mérvű asszimiláció. A hatvanas években például a falvakra jellemző elvándorlás a mi községeinket is érintette. Ez érthető, hiszen egy hazában élünk, dolgozunk, ugyanazon általános társadalmi-gazdasági folyamatok részesei vagyunk. Csakhogy a nemzetiségiekre nagyon kellemetlenül hatott ez a szétszóródás, hiszen ha a magyar arrébb költözik, ő még magyar marad. Ha viszont egy horvát teszi ugyanezt, kiszakadva a saját közösségéből, korántsem biztos, hogy megőrzi a horvátságát. Illetve majdnem biztos, hogy nem. Vagy egy másik példa: egyre rohanóbb, zaklatottabb az élettempó. A szülőknek mind kevesebb az idejük a gyerekekkel való foglalkozásra, a nemzetiségieknek az anyanyelv kellő szintű átörökítésére Ez is az asszimilációt erősítheti. Jellemző tény, hogy az utóbbi évtizedben törekvéseink ellenére is csökkent a családokon belül az anyanyelv használata. És jellemző az is, hogy míg a szövetség becslései szerint az országban körülbelül százezer délszláv él, a hivatalos statisztikában csak 40 ezren vallják magukat annak. De hangsúlyozom, ennek nem a lehetőségek hiánya az oka, hanem a valamennyiünket, nemzetiségieket és nem nemzetiségieket egyaránt érintő általános társadalmi mozgások, jelenségek.

— Mi a megoldás?

— Csak néhányat közülük. Mivel a szülők nem látják gyakorta az anyanyelv-használat valós hasznát, jó lenne, ha a nemzetiségi falvakban kétnyelvű emberek intéznék az ügyeket a hivatalokban, árulnának az üzletekben. Ez lenne az ideális helyzet. Régebben ezekben a községekben megtanultak az atyafiak egymás nyelvén szót érteni. Semmi akadályát nem látom annak, hogy ott, helyben a nem nemzetiségiek is bekapcsolódhassanak a nemzetiségi nyelvoktatásba. Hiszen csak haszna származhat bárkinek abból, ha németül, vagy netán szerb-horvátul is beszél. Ez több biztatást adna a nemzetiségieknek is, mert mostanság bizony előfordul, hogy a nemzetiségi falvakban agitálni kell a nemzetiségi szülőket a kétnyelvűségre. A saját anyanyelvükre. Ők ugyanis többnyire praktikusan szemlélik a világot. Inkább angolra, vagy franciára íratják a gyerekeket.

— Ez érthető, ezek világnyelvek.

— Érthető, szerintem is. Csakhogy nem az anyanyelv helyett, hanem amellett lenne rá szükség. Való igaz, a miénk nem világnyelv. Kis nyelv, de a nemzetiségek jelenléte, a kultúra őrzése, nemzetiségi létük minősége hatalmas erő a népek, az országok barátságának erősítésében, a kapcsolatok ápolásában és fejlesztésében. Ráadásul a magyar társadalom nagy gondja, hogy kevesen beszélnek idegen nyelveket. A nemzetiségi anyanyelv pedig egyszerűen kínálja magát.

—  Vagyis kulcsszó: a nyelv?

— Igen.

— Mit tart eddigi pályája legnagyobb sikerének?

— Azt, hogy egy olyan szervezet élén dolgozhatom, amely azoknak az embereknek az érdekeit képviseli, akiktől elindultam.

Deáki László