Népszabadság – 1987-05-23 / 120. szám

Harminc „szürke év”

Elnök volt Hercegszántón, munkásőr Túrkevén

Az első intelmet Zsovák Lászlótól, a Munkásőrség Szolnok megyei parancsnokától kapom, akitől nem parancsnoki mivoltában is el kell fogadnom a tanácsot, mert ő együtt szolgált leendő riportalanyommal, Szurcsik Istvánnal. Ő igazán jól ismeri, mint ahogyan — már-már azt mondom, családi körben — jól ismerik egymást azok, akik korra, rangra, beosztásra, iskolai végzettségre tekintet nélkül alakítottak közösséget, vállaltak önkéntes fegyveres szolgálatot, szürke egyenruhában.

— Alaposan kérdezgesse — mondja a parancsnok —, mert amilyen szerény ember, magától és magáról nem sokat fog beszélni.

Valóban nem a szavak embere. Nem egészen negyedóra alatt „elintézi” azt a harminc esztendőt, amit a Munkásőrség kötelékében töltött. Ezt is úgy, hogy majdnem minden második mondata mentegetőzés: „Ez tulajdonképpen nem is érdekes, én csak azt tettem, amit a kötelességemnek éreztem…”

— Pista, te nem vagy őszinte magaddal szemben — szól közbe korábbi parancsnoka, barátja, munkásőrtársa, Somogyi Lajos —, mondd már el, hogyan ismerték el a munkádat, hiszen téged Túrkevén mindenki szeret…

Egy kicsit kényszeredetten sorolja kitüntetéseinek a nagyját — a Munka Érdemrend arany fokozatát, az Április Negyedike Érdemrendet—, de nem is ő lenne, ha a meglehetősen hézagos fölsorolás után nem tenné hozzá: „Azért voltak kudarcok is, olykor tán a magam hibájából, néha másokéból, de soha nem vesztettem el a hitemet, bizonyítani akartam akkor is, amikor bizalmatlanok voltak velem szemben.”

— Meséljen egy kudarcáról.

— Mérleghiányos lett a termelőszövetkezet, amelynek elnöke voltam, s úgy ítélték meg az erre hivatott vezetők, hogy ebben nekem is részem van. Lehet. De másfél év múlva ugyanők javasolták: ha a tagság is elfogad,vállaljam újból az elnökséget. Vállaltam.

— Ennyi a kudarc?

— Nem, ennél azért több. Nem mindenkivel tudtam szótérteni, olykor azokkal sem, akikkel igazán szerettem volna. Középszerű vezetőnek tartom magam, aki nem ért el mutogatni való teljesítményeket, csak tette a dolgát, a legjobb akarata szerint. Egyedül arra lehetek büszke, hogy hallgattak rám az emberek, befogadtak, és gyakran még a magánéletbeli problémáikkal is megkerestek.

— Tudott segíteni rajtuk?

— Szóval és emberséggel igen. Nem vagyok ugyanis nagybeszédű, de meggyőződésből mondtam, amit mondtam, s elhitték, megfogadták.

A szerénysége küldött ki az utcára, hogy megtudakoljam néhány túrkevei járókelőtől: ismerik-e Szurcsik Istvánt, és mit tartanak róla? A kisvárosban ugyan feltűnő az idegen, de a „Jó napot kívánok!” után mindenki megállt néhány szóra.

— Szurcsik, Szurcsik …, nem a Pista bácsiról akar kérdezni? Mert az áldott jó ember, csak nem történt valami baja? — aggódik egy jócskán középkorú, szemüveges asszony, és hozzáteszi az ebben a városban talán legnagyobbnak számító dicséretet: Pedig nem is kevei születésű…

— Én ugyan nem dolgoztam a keze alatt, de azért tudom, idegen létére is sokat tett azért, hogy tényleg város legyen ebből a nagy faluból — mondja egy mokány, bajuszos ősz ember.

— Idegen?

— Nem, nem úgy gondoltam. Csak nem született kevei, és mégis úgy él közöttünk, mintha ebből a földből vétetett volna.

Tényleg nagy szó ez itt: számon tartják, hogy az ismert emberek közül ki mindenki származott el Túrkevéről, s azt még inkább, hogy ki az, aki visszajár és megkérdi: „Jól csináltuk ezt Pali, Pista, Jóska — bátyám?” A túri ember meg olyan, hogy megmondja: ezen vagy azon másítani kéne…

— Közbeszólhatok én is? — kérdi Csiger János, a helyi tsz állattenyésztési brigádvezetője, munkásőr.

— Mondd csak, amit akarsz — biztatja Szurcsik István, aki, ha most egyenruhában lennének, magázódna vele, és engedélyt kérne ahhoz, hogy ő is véleményt nyilváníthasson. A most már nyugdíjas tsz-elnök brigádvezetője ugyanis jó ideig a „főnök” parancsnoka volt a munkásőrségnél.

— Nem lehetett éppen könnyű: beosztottnak lenni, a mindennapi munkáról számot adni az elnöknek, a hétvégeken viszont fogadni a tisztelgését és jelentkezését.

— Mi ebben a furcsa? — kérdik szinte egyszerre. — A Jánost én ajánlottam munkásőrnek, amikor már úgy éreztem, hogy elfáradtam: és azt egészen természetesnek tartottam, hogy szolgálatban előírásszerűen jelentkezzem nála — magyarázza a kívülállónak a talán kicsit szokatlan kapcsolatot Szurcsik István.

— Az elnökben a szakembert, a vezetőt tiszteltem, a munkásőrben pedig azt, hogy soha, a legkisebb mértékben sem éreztette velem, hogy odakint ő az én főnököm. Persze, az is igaz, hogy a foglalkozások szünetében nemegyszer odasúgtam neki: „Segítsél már ki Pista bátyám, te jobban tudsz érvelni politikai kérdésekben.” Körbeültük és hallgattuk, mert nagyon meggyőzően tudott beszélni arról is, ami éppen azon a napon történt az országban vagy a világban — mondja a brigádvezető, aki először csak ötévi szolgálatot vállalt, s egyszer csak azon vette észre magát, hogy már két évtizede tagja a testületnek. Keresi ugyan, hogy kinek adhatja majd át a fegyvert, de úgy döntött, hogy marad még egy kicsit. A „kicsit” errefelé öt években mérik.

— Így valahogy. Amikor huszonöt év után úgy éreztem, hogy elfáradtam, arra gondoltam, leszerelek. A többiek meg azt mondták: csak nem teszed ezt velünk, maradj még nálunk. Maradtam a harmincadikig… És most már, ugye, nem is olyan sok idő az újabb öt év — mentegetőzik Szurcsik István.

Őszintén hitte és hirdette, hogy az ország első termelőszövetkezeti városában jobban boldogulnak majd az emberek akkor, ha a sok kicsi tsz helyett egy mezőgazdasági nagyüzemet alakítanak Túrkevén. Érvelt, agitált, magyarázott, de tisztséget már nem vállalt a nagy szövetkezetben. Hercegszántóra már vagy tíz éve várták haza — oda ment elnöknek. A szakmai ismereteit egy lengyelországi főiskolán szerezte, jól bírta az orosz nyelvet is, de ahhoz, hogy a szerbhorvát nemzetiségű faluban igazán szót érthessen az emberekkel, meg kellett tanulnia az ő nyelvüket is. Megtanulta A hercegszántóiak azt mondják, hogy az ő emberük, a túrkeveiek pedig úgy emlegetik, mint ideszármazott keveit.

A várostól el tudott szakadni, hogy a szülőfalujában is bizonyítson, a munkásőr-kollektívától azonban nem. Csábították a bajaiak: szolgáljon már náluk, hiszen ott él néhány kilométerre tőlük, de ő inkább vállalta a 250 kilométeres utazást, csak azért, hogy a régi társai között lehessen.

— Soha, egyetlen szolgálatot sem mulasztott el, minden gyakorlatunkon részt vett, pedig sokszor két napot kellett vonatoznia, hogy időben ideérjen hozzánk — mondja Herczeg István, a törökszentmiklósi munkásőregység parancsnoka.

Kifelé menet a neki régóta második otthonául szolgáló épületből, megfogja a karom: ne tessék ám rólam csupa szépet írni…, mert az nem lenne igaz.

Nem teszem.

Kónya József