Határőr – 1994-06-27 / 26. szám
Három néger férfi állt a dávodi buszmegállóban és várta a bajai járatot. Helyette a határőrök kocsija érkezett. Bécsből jöttünk, és ellopták az útlevelünket, vallották angolul, de a határőrök nem dőltek be a mesének. A határon a lábnyomok befelé vezettek.
A legelső élményünk az volt, hogy eltévedtünk. Hercegszántó és az államhatár között csorogtunk rá a hosszú kocsisorra, amely az 51-es út legvégén zárta el a községet. A faluközpont szatócsboltja előtt faszékeken ráérős polgárok diskuráltak. Ők terelték a szót az államhatárra. „Menjenek ki a főútra, ott van látnivaló! Benzinben utazik mindenki. A mérnök is meg a paraszt is. Az a legjobb üzlet. Itt nyolcvanért megveszik, kint majdnem két márkát adnak érte. Mesélik, hogy egy Mercedes százliteres tankkal jár, és naponta legalább háromszor fordul.”
A határőrizeti kirendeltség a harmadik utcában van, cseresznyefák és fehér parasztházak között. Nagy zöld kapu áll a járda mellett, és odébb csengő a falon. Egy főtörzsőrmester jön kaput nyitni, a félhomályos parancsnoki irodába kísér. Szabó Róbert őrnagy, a hercegszántói határőrizeti kirendeltség vezetője szívélyesen kalauzol.
— A szomszédos Hódunán voltam parancsnok, de amikor itt meghalt a Jakab Tibi, idehelyeztek. Szántóra nősültem, még 88-ban itt vettünk házat, hát hazajöttem. Sokác lány a feleségem, garai sokác leányt vett el a helyettesem, Simon Misi is, úgy hiszem, mi tartósan berendezkedtünk. A határszakaszunk kétszáz méter híján 40 kilométer. Hivatásos járőrökkel meg öt sorkatonával őrizzük a határt, a sorkatonák csak az 51-es úton lévő ellenőrző-átengedő ponton erősítik a szolgálatot.
Szabó Róbert hatalmas munkatérképet terít az asztalra, és megelevenedik a kétszáz négyzetkilométeres határterület. Legelőször a színes nyilak, körök tűnnek fel a térkép közepén, a közúti átkelő meg az 51-es út környékén, aztán a szakasz jobb oldalára siklik a parancsnok mutatópálcája.
— Ez a híres Karapancsa, a szép szigeterdő. A Duna szabályozása után megmaradtak a folyó mellékágai, behálózzák az egész vidéket. Az Öreg-Duna nádasokkal van tele, néhány kilométeren át a határszakaszunk. Ez pedig a Ferenc-csatorna. A század elején hajózható vízi csatornának épült, mára kész dzsumbuj. A bajai zsilipnél tartják benne a vízszintet. A szigeterdő északi végén áll Albrecht királyi főherceg nyári vadászkastélya, kis hidakon át vezetnek az utak. Érdemes megnézni!
Afrikából szervezetten
De érdemes elidőzni a Duna—Tisza-köze legnyugatibb határszakaszának eseményeinél is. Mert mondják a szakemberek, hogy a határátkelők környékére „specializálódott” határsértők Röszke és Tompa után felfedezték Hercegszántót is, amely különösen a románok meg az afrikaiak körében vált népszerűvé. Szabó őrnagy erről részletesen tájékoztat.
— A tapasztalatok azt mutatják, hogy az afrikaiak szervezett módon jönnek dél felől. Szófia és Belgrád között vonattal, aztán busszal Zomborig utaznak, onnan pedig stoppal vagy gyalog leginkább. A románok átjutásában nem látok szervezettséget. Mindkét réteg leginkább 20-30 éves férfiakból áll, sokuknak semmilyen okmányuk sincs, nehogy elfogásuk után átvegyék tőlünk őket a jugoszlávok. Csak a legvégső esetben ismerik el vétségüket, addig pedig a leghihetetlenebb mesékkel is előjönnek.
A határsértések érdekes, jellegzetes módszereiről kérdezem a kirendeltség vezetőjét. A szerbek meg a bosnyákok bemennek a falvakba, az afrikaiak és a románok kerülik a határ közeli lakott településeket. Ők a dombok között beveszik magukat az erdőbe. Az utóbbi időben a jugoszlávok egyes helyeken megerősítették a határ őrzését, különösen a mélységi területeken, és a közúti átkelők közelében fokozta szolgálatát a rendőrség. Sok idegen jó szimattal felderíti a veszélyes helyeket, és igyekszik elkerülni a közúti átkelőt.
— Csak látszatra távolodnak el a főúttól — mondja Szabó Róbert —, mert a tiltott határátlépés után magyar oldalon a mélységben visszajutnak hozzá. Legalábbis erre utal a néhány utóbbi elfogásunk. Kísértetiesen hasonlít egymásra a két dávodi eset.
Az egyik még télen, egy január végi hajnalon történt. Sűrűn esett a hó, és András Róbert őrmester gépkocsival portyázott az 51-es úton Dávod és az államhatár között. Éppen ment fölfelé, amikor az úgynevezett Fehér-híd előtt nyomokat vett észre a hóban. „Határsértők! Itt vannak a közelben!” — villant át a felismerés a járőrben, és sorkatona társával az idegenek nyomába eredt. Az egy mély árokba, aztán valami nádasos területre vezetett, vékony jég feszült mindenütt. Egyszer csak észrevették a három alakot, térdig álltak a jeges vízben. Az őrmester katonásan parancsokat adott a társának, és behozták a félig fagyott külföldieket. Nagy szerencséjük volt, mondta később a bajai kórház ügyeletes orvosa, testhőmérsékletük a kritikusra csökkent.
Április végén ugyanezen a környéken fogtak el három afrikai férfit. Tiltott határátlépésük bizonyításához szakértelem és szerencse kellett.
— A dávodi útkereszteződésnél három fekete bőrű fiú várta az autóbuszt — eleveníti fel a történetet Szabó őrnagy —, jött a busz az ellenkező irányból. Feltűnt a vezetőnek a három néger, és szólt az EÁP-os járőrnek az 51-es úton. Kanizsa István őrmester társával azonnal Dávodra indult, és behozta a kirendeltségre a messziről jött idegeneket.
A gondok akkor kezdődtek, amikor tolmács segítségével meghallgatták az afrikai fiatalembereket, a két libériait meg a szomáliait. Mindhárman a végsőkig állították, hogy Ausztriából utaztak Magyarországra, Budapesten ellopták az okmányaikat, ide meg csak azért jöttek, hogy munkához jussanak. Hallották, hogy errefelé nem vetik meg a dolgos külföldieket. A dolog már-már kezdett kínossá válni, mert a külföldiek akkor sem törtek meg, amikor a határőrök bevetették a meghallgatás néhány „trükkös” eszközét. „Nem és nem!” — mondogatták a négerek angol konyhanyelven. Akkor Szabó őrnagy kiküldte Mészáros Ferenc főtörzsőrmestert a valószínű irányba, kutassa fel az idegenek nyomait. És nemsokára rádión jelentett a hivatásos járőr. „Megtaláltam a nyomokat! Recés cipőtalpak! Futva jöttek át a határon, egymás után két méterre! Másfél kilométeren át jól követhető!”
A bizonyítékokat a négerek elé rakták, akik aztán kénytelenek voltak bevallani az igazságot.
EÁP az 51-es úton
Sokszor még a bizonyításnál is nagyobb gondot jelent az ügyek megfelelő rendezése. Ha van személyi okmánya az idegeneknek, a jugoszláv rendőrök „rövid úton” visszaveszik őket a közúti átkelőn. Munkaidőben van erre illetékes, hétköznap és éjszaka a zombori kapitányságról jönnek ki értük. Ott aztán se szó, se beszéd 1-2 hétre becsukják az illetőket, mégha magyarok is. Ha nem veszik át, a halasi közösségi szállásra kerülnek, és idegenrendészeti eljárás után döntünk a sorsukról.
Barna István törzszászlós 19 évig őrsellátóként dolgozott Hercegszántón, a kirendeltség fölállása után ő is hivatásos járőr lett.
— Most nincs anyagi felelősségem, kiszámíthatók, tervezhetők a feladatok — mondja Barna István. — Nem bántam meg az átállást. Különben sűrű az életünk itt az 51-es út mentén.
Mesélik a helyiek, a kocsisor akkor válik kritikussá az átkelő előtt, ha beér a benzinkútig. Ilyenkor már zavarja a lakosságot is. Szerencsére most megfogyatkozott a kocsioszlop, amely mint visszahúzódott folyóár hagyja maga után minden szennyét. A benzinkút környéke legalábbis azt mutatja, itt autóshadak vonultak végig. Az egyik kutas mogorva ember, tiltja a fotózást, igaz is, nincs miért dicsekednie. A kút körül balkáni hangulatot árasztanak az ócska büfék, a zsíros műanyag székeken fürdőruhás vendégek sütkéreznek. Szemben egy elkerített diszkont előtt néhány kocsi áll, és a bokorsorral védett mellékútra húzódott be a határőrök Nivája. Mészáros Ferenc főtörzsőrmester és Zana Ferenc határőr alkotja a délelőtti EÁP-szolgálatot.
(Ez egy mozgó, rugalmas ellenőrző-átengedő pont — mondta még bent a kirendeltségen Szabó őrnagy —, főleg a teherforgalom ellenőrzésére. De ellenőrzik itt a gyalogosokat meg a kerékpárosokat is, és megállítják a gyanús személykocsikat.)
— Sokszor előfordul — mondja Mészáros főtörzsőrmester —, hogy itt az 51-es úton jönnek a határsértők, gyanútlanul. Éjjel főleg, olykor nappal is. Mi fogjuk meg őket. A benzinkútnál gyakorta 200-250 kocsi is sorakozik, és figyeljük azokat a kocsikat, amelyek finoman lehúzódnak az útról. Megtörtént már, hogy határsértőre várakoztak.
A „világvégi” Hódunán
A működési terület jobb oldala a híres Karapancsa. Folyók élő és holt ágai szabdalják megszámlálhatatlan részre. A vadászkastély körül gondozott kert virít, távolodva egyre bujább a táj.
— Ide nemigen merészkednek az idegenek — kísér végig a vidéken Brévai Csaba zászlós, hivatásos járőr —, elvesznének a Ferenc-csatorna és a Duna között.
Hercegszántóról a mohácsi rév felé vezet az árnyas út, és túl a Ferenc- csatornán, a Budzsaki-hídnál már föltárul a táj pompája. A 33 hektáros kastélykert alapja az őshonos ártéri ligeterdő, a szil-, a tölgy- és a kőrisállomány. Az utak mentén vadgesztenyét, platánt telepítettek, közöttük díszcserjék és díszfák állnak. Százéves kocsánytölgyek, magaskőris-matuzsálemek sorakoznak és szinte az égbe emelkednek a fekete és a szürke nyárak.
— Ősszel színes ruhát ölt a táj — mondja Brévai Csaba, aki itt lakik a szomszéd faluban —, örökzöld borostyánok futják be a földeket, sárga lombot húz a tulipánfa, és vörösen lángol a cserszömörce.
A kastélyban most német vadászok pihennek, Bleier Józsi bácsi, a fővadász sürög körülöttük, az otthoni kertben az erdésznek tanuló unoka az egyébként szelíd vaddisznókat eteti éppen.
Most a Kadia patakocska hídján megyünk át, aztán a Natália patak tűnik fel kis zsilipjével, és elérjük a „világvégi” Hódunát. Széles karimájú kalapban kukoricát kapálnak az asszonyok, és mögöttük a régi őrs épületeit újítja fel az osztrák tulajdonos. Kiérünk a meredek, nyílegyenes Duna-gátra. Öreg magasfigyelő, néhány vékony sorompó áll őrt a határ közelében. Mondja Brévai zászlós, hogy ők naponta többször is végigfutnak itt. Csöndes, kihalt a táj, a Harcos János gátőr háza erődként magasodik az erdőszélen, szúnyogok csapata támad. És a bokrok mögött föltűnik a szürke Duna, a vízen hosszú uszály araszol fölfelé.
Tisztán szól Brévai zászlós rádiója: „Figyelem! Járőrök figyelem! Fokozott légtérfigyelés! Egy AN-2-es gép repült át a határon!”
A nap lenyugszik lassan a folyam túlsó oldalán, a kirendeltség járőrei az éjszakai szolgálatba készülnek.
Írta és fényképezte: DANYI JÓZSEF