Határőr – 1988-08-05 / 32. szám
HERCEGSZÁNTÓ
SANTOVO
A kisebbségek helyzetét vizsgálva Lenin felismerte, hogy a nemzetiségi politikában akkor járunk el helyesen, ha a nemzetiségiek számára mind szélesebb lehetőségeket biztosítunk, ha hagyományaik ápolását segítjük, sőt ösztönözzük. Hogyha az anyanemzettel való kapcsolatát támogatjuk. Vagyis ha többet biztosítunk számukra, mint önmagunknak. Mert kisebbségben vannak, és ezért érzékenyebbek. Mert akkor betöltik a híd szerepét. Mert akkor kultúrájukkal gazdagítanak bennünket is. Mert…
Szerbek?
A határhoz vezető út végén, a település szélén kétnyelvű helységjelző tábla utal rá, hogy Hercegszántó nemzetiségi község. 2800 lakosának jó egyharmada vállalja, hogy délszláv. Büszkén vállalja.
Vállalja? Hát igen. Lenin azt is leszögezi, hogy azt kell nemzetiséginek tekinteni, aki azt vállalja. Persze presszióktól mentes körülmények között, önként, emelt fővel, szokásaiban és életvitelével is. És így lesz Martinovicsokból, Szőllőshegyiekből, Dragonovból magyar és ekként lehet Kovács szlovák, Gádoros német ajkú vagy Deli román.
Így aztán igazuk is van, meg nem is azoknak, akik a történelmi tényekre támaszkodva ugyan, de megmosolyogják a magukat szerb leszármazottaknak való herceg- szántóiakat: „Még hogy szerb?!”
Történt ugyanis, hogy Santovón, vagyis Hercegszántón évszázadokig éltek együtt békességben délszlávok és magyarok. Az utóbbiak tudomásul vették, hogy az előbbiek túlsúlya miatt a nagymisét horvátul celebrálja a pap.
Az 1890-es évek derekára viszont kialakult egy 50-50 százalékos egyensúly, amikor a magyarok kérelemmel fordultak a kalocsai érsekhez, aki 1895-ben elrendelte: a továbbiakban az egyik héten magyarul, a másik héten a délszlávok kedvére szóljon a szentbeszéd.
Ezen aztán megharagudtak a nemzetiségiek, de olyannyire ám, hogy kollektíven áttértek a görögkeleti hitre. A háborúság hullámait gyorsan sikerült a papoknak lecsillapítani, és az átkeresztelkedettek lassan-lassan visszatértek a római egyház kebelébe. Kivéve…
A helytörténészek azt állítják: kivéve a rátartibb, nyakasabb horvátokat, sokacokat. Azok nem engedtek a huszonegyből, s a mai leszármazottaik a vallással együtt a szerbséget is felvállalták. Igaz-e, nem-e? Felesleges volna a vitát újrakezdeni, az viszont tény, hogy a duplakeresztes templom mintegy 90—100 hívőt tarthat számon, s miattuk van a Petőfi utca is három nyelven kiírva: magyarul, horvátul, s cirill betűkkel, lévén hogy a szerbek a cirillt használják.
„Köszönjetek előre!”
Hercegszántó határ menti település, a szélén futó út FEP-hez visz, így hát a helybeliek számára nem nagy újság, ha határőrt látnak. Az őrsön szolgálatot teljesítők számára sem meghökkentő, legalábbis az első egy-két hónap múltán, ha összetalálkoznak népi-nemzetiségi viseletbe öltözött fiatalokkal.
— Legszebb a sokac ruha — mondja Jakab Tibor őrnagy, az őrsparancsnok —, csillog-villog rajta az aranyos napfényben a temérdek flitter, mégsem csicsás. A helybeliek szívesen öltik magukra, és aki benéz a délszláv klubba, az láthat ott egy valóságos népviseleti bemutatót is: mesés kötények, kevésbé díszes bunyevác öltözetek, macedón bugyogók, sokac nyakdíszek …
Az őrsparancsnok jól ismeri az itt lakókat. 1968—71 között Hercegszántón volt politikai helyettes, s egy kis kerülővel 1981-ben újra visszatért ide, már parancsnokként. Azóta ötször lett kiváló és tízszer élenjáró az alegysége.
— Az eredmény részben a településen lakókkal kialakult jó együttműködésnek köszönhető — állítja. — Nem néznek ki bennünket, határőröket a nemzetiségi klubból sem. Báltin Pista. Jelasity Márk, Blázsev Vitályos, Báltin Zsivka… és még hosszasan sorolhatnám azokat az önkéntes határőröket, akik a község egyharmadát kitevő nemzetiségiek közül valóak.
Az ő lánya Is sokáéhoz ment feleségül 1980-ban. Jakab Tibor a kapcsolatok alakításában nagyon fontosnak tartja, hogy neveltjei tiszteljék a nemzetiségek hagyományait, szokásait, jogait. Első számú parancsolata: „Köszönjetek előre!”, mondja atyáskodva az őrsre érkező fiataloknak. „Tiszteljétek őket, hogy benneteket is tisztelhessenek.”
Adalék a jó kapcsolatokhoz. A délszláv klub elnöke Páncsity István, akit a határőrök is inkább Sztipa bácsinak szólítanak, egy kissé sajnálkozva sorolja: Glavatyity Marikát Szegedre vitte egy leszerelő határőr, Jelity Máriát Villányi Ervin határőr vette feleségül, Árjánovics Dusán lánya szintén leszerelő határőr asszonya lett…
— Az utóbbi öt évben, több mint száz sokáé lány ment feleségül határőrhöz — mondja a tekintélyes bajuszú, Sztipa bácsi —, és általában véve rengeteg a vegyes házasság.
Bákó=nagyi
Történetesen az ő felesége is magyar. Így aztán otthon hol magyarul, hol horvátul beszélnek. A vegyes családokban teljesen magától értetődő mindkét nyelv tudása, és nemcsak azokban.
Mitos András tanácstitkár felemlíti, hogy a második világháború előtt Hercegszántón az általános iskolai órák felét horvát nyelven tartották. így a ma ötven év feletti magyarok már annak idején az iskolában megtanultak horvátul. Presszóban, moziban, munkahelyen és az utcákon gyakran váltanak magyarról horvátra vagy fordítva. Ez a kétnyelvűség a magyarázat arra, hogy a magyar általános iskolában a nebulók többsége (!) erőteljesen szorgalmazta: legyen lehetőség fakultatív nyelvoktatás keretében megtanulni horvátul.
— Községünkben talán csak a tanácselnök, Gyurity József édesanyja töri a magyart — állítja Mitos András —, mindenki más jól beszéli a nyelvet, mégis természetes joga mindenkinek, hogy boltban, közhivatalban anyanyelvét használja. A gyerekekre ragad a nyelv. Az én fiam például, pedig a mi családunk magyar, Bákónak hívja a nagymamáját, ami horvátul annyit jelent: nagyi.
Hercegszántó oktatási központ, a magyar iskola mellett itt kapott helyet a délszláv körzeti iskola és diákotthon. A település helyzete bizonyos tekintetben (közlekedési, egészségügyi és kulturális ellátottság) az átlagosnál jobb. A termelőszövetkezet prosperál, de kevés itt a munkalehetőség, ezért évente húsz-harminc lakos elvándorol.
A folyamat visszafordítására vagy legalábbis megállítása érdekében a nagyhírű Szurcsik István utódja, Császár György téeszelnök szerződést kötött a budapesti Csemege Vállalattal. A megvalósulás útján levő terv szerint Abonett-típusú fogyókúrás kenyeret és különféle különleges pékárut fognak készíteni. Az épülő üzem kezdetben 35—40 embernek ad munkaalkalmat. Ha majd három műszakban üzemelhet, akkor száznál több dolgozót foglalkoztathat.
— Szorgalmas, dolgos helybeliek keresik a boldogulás új útjait — magyarázza ezzel kapcsolatban Kovács Attila hadnagy, akinek apja évekig volt a hercegszántói FEP-en útlevélkezelő —, ismerem, szeretem ezt a népet. Nem idegenként cseppentem az őrsre. Sok fiatalt ismerek, kivel együtt jártam iskolába, kivel együtt horgászom, vagy roptam a táncot a délszláv tánccsoportban …
A múlt idejű „roptam”-ot fájdalmas arckifejezéssel mondja. Nem teljesen önszántából maradt ki e csoportból. Februárban még úgy kellett beédesgetni, de aztán egyre nagyobb kedvvel, örömmel járt a próbákra. Jó hangulatban, lelkesen készülődtek a fellépésekre, és a korábbi évek hagyományaihoz híven sikeres fellépésekkel öregbítették a hercegszántói délszláv klub jó hírnevét.
Hanem a klub idősebb tagjai nem vették jó néven, hogy a magunkfajtája-beli fiatalok közül egyre kevesebben léptek be a tánccsoportba, s már-már többségbe kerültek a magyarok. Szóvá is tették ezt. Egyebek mellett a maguk gyerekeinek szóló szemrehányással: „Hiszen, fiam, neked a véredben kell legyen a kóló!”.
Mire a magyarok elmaradtak a tánccsoportból.
Pedig kár volna, ha a félreértések, sértődések miatt — függetlenül a nemzetiségi hovatartozástól — nem a legrátermettebb fiatalok segítenék a népi-nemzeti, nemzetiségi ének és tánchagyományok őrzését, ápolását, fennmaradását.
Fúj a szél?
Az élet bonyolult. Beszélik a faluban, hogy bár a viszony magyarok és délszlávok között több mint kiegyensúlyozott, azért mostanság támadtak ellentétek. A fiatalok csak nevetnek a dolgon, de az idősebbek között akad, aki már feladta a köszönőviszonyt is.
Beszélik, hogy ebben szerepe van egy leányszöktetésnek. Suttognak róla, hogy két sokac család feje már-már tényként tekintette fiuk, illetve lányuk frigyét. Am a szerelem! A lány — beszélik — megszökött otthonról. Egy magyar fiú szöktette el.
Csiripelik a verebek: az apja keményen megharagudott. Beszélik, a tervezett nagy lagziból nem lett semmi, mert a sokacok el vannak tiltva az esküvőtől. Igaz-e, nem igaz? A fiatalok csak nevetnek, hiába firtatja az idegen a kérdést.
— Én sem hallottam — állítja az önkénteshatárőr-csoport vezetője, Schmél József, és társa Mészáros Ferenc, akivel gyakran jár szolgálatba szintén csodálkozva néz. Aztán mindketten arról beszélnek, aligha lehet ez így egészében igaz, hiszen végül is már nem a Rómeó—Júlia korszakban élünk, hanem a huszadik században.
Viszont nem zörög a haraszt…
— Az én feleségem is magyar — mondja Sztipa bácsi, a délszláv klub elnöke —, és ha van baj, hát az alapvetően nem az lehet, hogy a fiú nem sokac, hanem talán, hogy a fiatalok, is, a szülők is türelmetlenek. A türelmetlenség pedig nagyon rossz tanácsadó …
Ezzel az ő részéről is le van zárva a téma. Inkább arról beszél, hogy a zombori Vladimír Nadzov kultúregyüttessel milyen a klubjuk kapcsolata. Hogy az ottani préron (bunyevác farsang), illetve a Mária, Marica névnaphoz kötött itteni marindán, milyen nagyszerű a reggelig tartó vigasság. Megmutatja a zenekar, a tánccsoport, illetve a kórus által nyert okleveleket, rangos elismeréseket.
— Amikor megkaptuk klubnak ezt a gondnoki lakást — mondja —, nagy lelkesen nekiálltunk átalakítani, felújítani, de a határőrök segítsége nélkül aligha boldogultunk volna. Akárcsak az óvodánál, vagy az iskolánál, itt is szívesen segítettek és mi hálával gondolunk rájuk. Természetesen kaptak meghívót az átadási ünnepségre és klubbunkban bármikor szívesen látott vendégek.
Ünnepi öltözékek
A tánccsoport legsikeresebb száma egy lakodalmas, amelynek kellékei megtöltenek egy teherautót. Tavaly a szombathelyi fesztiválra a téesztől kért gépkocsit a tánccsoport. Kaptak, nyolcezer forintért. Hanem amikor hazaértek a táncosok, Császár György megkérdezte: hogyan szerepeltek. S az első helyezés feletti örömüket megtetézte: akkor hát a szállítás is ingyenes volt.
A régi-régi kultúrcsoport nagy öregje, Bognár József, az általános iskola igazgatója, a hagyományőrző csoport patronálásával kétszer érdemelte ki a Szocialista Kultúráért kitüntetést. 24 év óta mindig kísérte őket, bárhol léptek fel.
— 1985-ben megalakult a délszláv klub, akkor megkértek — emlékezik vissza —, hogy irányítsam a klubba beolvadt énekkart és a zenekart. Elvállaltam. Addig is ingyen, attól fogva is. Ennek viszonzásaként a tánckor vezetője felajánlotta, hogy a magyar iskolában, ha erre van igény, szívesen vezet tánccsoportot. Volt igény. Sőt! A 190 gyerekből 78-an jelentkeztek. Ma a hercegszántói gyermekcsoport 90 fős, vagyis nem szalmaláng lelkesedés volt az. Táncolnak. méghozzá magas színvonalon magyar és különféle néptáncokat, közte természetesen szerb és horvát táncokat is. A kóló népszerűségét magyarázza: ha a községben lagzi van, ott szinte kötelező a pattogó ritmusú délszláv tánc. Érdekes volt tapasztalnom — magyarázza Bognár József —, hogy amikor a délszláv táncokhoz fellépés előtt ruhákat akartunk kölcsönözni, a megkeresettekben felvetődött: adjunk-e vagy ne adjunk? Végül szerencsére a józanabbak álláspontja győzedelmeskedett, azoké akik a jelenséget nem értették félre, és úgy vélekedtek: dicsőség és hasznos számukra, ha a magyarok az ő táncukat is szeretik.
A nemzetiségi politikában akkor járunk el helyesen, ha a nemzetiségiek számára mind szélesebb lehetőségeket biztosítunk, ha hagyományaink ápolását segítjük, sőt ösztönözzük. Hogyha az anyanemzettel való kapcsolatát támogatjuk. Vagyis ha többet biztosítunk számukra, mint önmagunknak. Mert kisebbségben vannak, és ezért érzékenyebbek.
LENGYEL TIBOR
