Búcsú Albert Flóriántól

Hétfő hajnalban, hetvenéves korában elhunyt Albert Flórián, az FTC négyszeres bajnok, 75-szörös válogatott, világválogatott futball-legendája, az egyetlen magyar játékos, aki elnyerte az Aranylabdát.

Nekünk, akik csak filmen láttuk futballozni Puskás Öcsit és társait, az első volt az egyenlők között. A mi generációnk elalélt Bene Feri, Farkas Jancsi, Göröcs Titi, Mészöly Kálmán, Tichy Lajos vagy Varga Zoli játékától, de Flóri, az Flóri volt, a centerek centerének karizmájától még Houdini sem tudott volna szabadulni. Engem leginkább azért nyűgözött le, mert mindenki tudta, hogy elkéri a labdát a félpályánál, aztán megpróbálja kicselezni az egész védelmet – még a kapust is –, hogy a szóló végén flegmán besétáljon a kapuba. Az csak mese, hogy akkoriban négyszögletes volt a labda. Klasszis hátvédek sokasága igyekezett megállítani, itthon és külföldön egyaránt, ám ha Flóri elindult, még ezek a nagyszerű futballisták is (hányan és hányszor!) dőltek, mint a homokzsák…

A barátomnak mondhattam, de nem ez befolyásol, mert már kölyökként, amikor még személyesen nem ismertem, úgy néztem rá, akár egy félistenre. Gyerekkor… Más halandó tinédzserként még azért izgul, hogy fel tudja-e mondani a leckét a matekórán, Albert viszont tizennyolc évesen már bolondot csinált előbb a jugoszlávok, majd a nyugatnémetek híres játékosaiból: 1959-ben Belgrádban (4-2) három, Budapesten, az NSZK ellen (4-3) két gólt szerzett. Az utóbbi mecssen bemutatott szlalomja a védjegyévé vált, de korántsem azért, mert egyszeri és megismételhetetlen volt: mint tudjuk, színre vitt ilyesmit még rengetegszer.

De nem „szállt el” magától. A köztudatban úgy élt, akár egy balerina – vagy inkább (beceneve alapján) mint egy „Császár” –, ezzel szemben egyszer megemlítettem neki, micsoda nagy embernek hihette magát 1960-ban, amikor kettőt bevágott az angoloknak (2-0), mire csodálkozva rám nézett: „Viccelsz? Örültem, hogy Kotász Öcsi mellett ülhettem az öltözőben.” A futball iránti alázatára jellemző, hogy eleinte hajnali négykor kelt Őrszentmiklóson, bevonatozott Pestre, és a Madách Gimnáziumban, majd az Üllői úton eltöltött órák után, késő este csak Veresegyházig ment vasúton, majd onnan – miután a szárnyvonal utolsó szerelvényét már nem érte el – hazafutott. És másnap négykor kezdte az egészet elölről…

Futni egyébként nem szeretett. A fizikuma éppenséggel nem volt lehengerlő, különösebben gyorsnak sem lehetett mondani. Annál nagyobb szó, hogy bámulatos mozgásával úgy haladt előre, mintha nem lenne ellenfél. Az Aranylabda elnyerésének évében (1967) valóságos szenzációt keltett, hogy az Újpest ellen (3-0) a tizenhatos vonaláról zúdította a labdát a felső lécre, ahonnan az a hálóba vágódott. „Kintről” ugyanis a legritkább esetben lőtt. Neki az volt a gól, ha öt méterről gurított az üres kapuba, miután többen feküdtek a pázsiton, mint annak idején a Csele-pataknál…

És termelt szépen (nem csak lábbal, mert a fejjátékával is kitűnt). Az FTC-ben 351 bajnoki meccsen 256, a válogatottban 75 mérkőzésen 31 alkalommal „köszönt be”. Ha az utóbbi számot a fiatalok kissé keveslik, nyomban hozzátesszük: huszonöt éves korától hátravont (irányító) középcsatárt játszott a nemzeti együttesben. Baróti Lajos szövetségi kapitány nem merte megmondani neki, mi a terve, ezért segítője, Illovszky Rudolf ment oda Alberthez egy párizsi edzőmeccs előtt: „Flórikám, Flórikám, vissza kellene jönni kicsit…” – Rudi bácsi, nekem?! – képedt el a 9-es számú bálvány, mire a nagymester azt válaszolta: „Nézzünk meg egy félidőt. Ha nem sikerül, a szünetben sérültet jelenthetsz.”

A Császár a pauza negyedórájában nem szólt egy szót sem. Nem, hiszen úgy játszott, hogy szem-száj elállt, elvégre többszörösen zseniális képességei voltak. Tudott, ugyebár, lebilincselően trükközni, a gólérzéke vetekedett technikai kvalitásaival, aztán az is kiderült: dirigensként Ferencsikkel konkurál. „Három az egyben” – így lehetett volna reklámozni, bár annál jobban semmi sem hirdethette nagyságát, amilyen frenetikus előadásokat nyújtott hétről hétre.

Abban az értelemben szintén művésznek tetszett, ahogyan akkor is eljátszotta, miféle bántalmazásokat kell elszenvednie, ha csak ráleheltek. Magunk közt: könnyen esett, majd feltérdelt, széttárta a kezeit, és abban a pillanatban tízezrek ugrottak fel a Népstadion lelátóin, hogy mit művelnek szegény Flórival! Hatása alá vonta a publikumot, huszonkét ragyogó játékos között is folyton rá kellett tekinteni, a védők figyelmét viszont elvonta azzal, hogy nemegyszer csípőre tette a kezét, úgy álldogált a pályán. „Pihentem” – mesélt erről később, de hamar kifújta magát, mert a következő pillanatokban már megint jobbra-balra küldött a cseleivel mindenkit…

Annyi nagy meccse volt, hogy nem lehet kiválasztani a legnagyobbat. Jugoszláviáról, az NSZK-ról, Angliáról már megemlékeztünk. De itt van még egy Anglia (az 1962-es vb-ről): azon a találkozón (2-1) is a félvonalról vitte a labdát a kapuig. Ugyancsak császári módon játszott a chilei világbajnokságon a bolgárok ellen („szerény” 6-1, Albert mesterhármasával), továbbá 1964-ben, az Eb negyeddöntőjében, Párizsban (3-1) vagy 1966-ban, a brazilokkal szemben, a felejthetetlen 3-1 alkalmával. A liverpooli vb-meccs után ő és Farkas János egyaránt 10-es osztályzatot kapott… (A káprázatos Bene, Albert, Farkas csatártrió pedig már valóban a mennyekben van.)

A dél-amerikaiak olyannyira elájultak tőle, hogy 1967 elején jutalomjátékra utazhatott a legnépszerűbb brazil klubhoz, a világon ma már 30 milliós szurkolótábort felmutató Flamengóhoz. Ez talán még az Aranylabda értékét is eléri, csakúgy, mint az, hogy 1968 őszén a Brazília-Világválogatott meccsen szerepelhetett a riói Maracanában, ahol a FIFA All Star tizenhatos keretének negyede magyar volt. Rajta kívül Farkas, Novák Dezső és Szűcs Lajos lépett fel a találkozón, és a 2-1-es mérkőzésen a gálagárda egyetlen gólját ő szerezte.

Ezen kívül volt, hogy hatot vágott be a Debrecennek (1960), ötöt az Ózdnak (1966), és élete nagy pillanatai közé tartozott, hogy 1963-ban a bazilikában esküdött örök hűséget Bukovics (Bársony) Irén színésznőnek. Ezen megint csak el lehet tűnődni: vajon hány embernek engedték volna meg 1963 Magyarországán, hogy a bazilikában házasodjék? De Flóri frigye társadalmi esemény volt, ugyanúgy, mint az, ha zöld-fehér Ford Taunusával végighajtott a városon.

Az utóbbi évtizedekben már nem vezetett: rendszeresen a BKV járataival ment az Üllői útra. A ferencvárosi stadion 2007 óta az ő nevét viseli, de akadt időszak – micsoda szégyen, persze nem rá nézve –, melynek során a mellékbejáraton kellett közlekednie, mivel a szobáját leválasztották a fő lépcsőháztól. Ez hasonló keserűséggel töltötte el, mint az, hogy nem játszhatott vb- vagy Eb-döntőt, meg az, hogy 1969 júniusában gyakorlatilag véget ért futballuralkodói pályája. (Szerintem a székesfehérvári búcsú sem boldogította; I. Flórián vajon miért nem a Népstadionban vagy az Üllői úton mondott agyőt 1974-ben a válogatottnak?) Koppenhágában Engedahl dán kapus olyan brutálisan rúgta fel, hogy Albert már soha többé nem lett az a páratlan labdarúgó, aki addig volt. Ha nincs e sérülés, alighanem befogja a legtöbbszőrös (101-szeres) magyar válogatott Bozsik Józsefet, de így is azon a pulpituson van, amelyen Schlosser Imre, Orth György, Puskás és a többi halhatatlan.

Az egyetemes labdarúgás legragyogóbb alakjainak egyikétől kell most örökre elköszönni. Az ember szíve elszorul, de a könnyek közt nem csekély vigasz, ha arra gondolunk: ez az óriási egyéniség mennyi örömöt szerzett nekünk, mindannyiunknak. Semmi túlzó pátosz nincs abban, hogy Albert Flórián Magyarország történelmének egy darabja marad. Magam emléktáblát állítanék neki Angyalföldön, ahol először lakott a fővárosban, miután Budapestre költözött.

Az otthona a XIII. kerületben a Gömb utcában volt.

A labda ellenállhatatlan művésze hol másutt lakott volna?

Ez volt ő

Született: 1941. szeptember 15.

Elhunyt: 2011. október 31.

Klubja: FTC (351 bajnoki találkozón 256 gólt ért el).

Első NB l-es mérkőzése: 1958. november 2., FTC-Diósgyőr 3-1 (két gólt szerzett). Bajnok: négyszer (1963, 1964, 1967, 1968).

Gólkirály: háromszor (1960, 1961, 1965).

Magyar (Népköztársasági) Kupa-győztes: 1972-ben.

WK-győztes: 1965-ben.

WK-döntős: 1968-ban.

Válogatott: 75-ször (először 1958-ban, a svédek elleni 3-2, utoljára 1974-ben, a jugoszlávokkal szemben elért 3-2 alkalmával). A nemzeti együttesben 31 gólt ért el.

Eb-bronzérmes: 1964-ben.

Eb-negyedik: 1972-ben.

Aranylabdás: 1967-ben.

Világválogatott: 1968-ban.