Régi idők mumusa

Nála többet senki nem tett a „békebeli” Magyarországon a fenntarthatatlan fenntartásáért. Ezért mindenre képes volt. Korrupcióra, erőszakra. Ő volt Tisza István jobb- és balkeze. Az ellenzék szemében: az „őrült” Tisza gazembere. Egy közmegbecsülésnek örvendő gazdasági szakember, számos kormány pénzügyminisztere járatta le magát pártja és önmaga érdekében.

A bajuszbajnok miniszterelnök egy erdélyi bányászvárosban, Zalatnán született. Örmény eredetű családja Mária Teréziától kapta a nemességét. Kolozsvárott járt gimnáziumban, ott végezte a jogot. Ifjú éveiben nagy utazásokat tett Németországban, Ausztriában Franciaországban, Belgiumban. Tanított a győri jogakadémián, de nem sokáig, mert nem bírta. Apja halála után a család bányáinak vezetését vette át. Zalatna volt az aranybányászat központja. Könyvet is írt az erdélyi nemesfém-bányászat szomorú állapotáról és jelentőségéről a nemzeti ipar fejlődésére nézve. Mire az ifjú könyve 1879-ben megjelent, már meg is választották szülőhelye közelében, Magyarigenen kormánypárti képviselőnek. Az Országgyűlésben részt vett az erdőtörvény kidolgozásában, valamint az Állami Számvevőszék létrehozásában. 1887-ben Tisza Kálmán behívta a Pénzügyminisztériumba, s ott 1893-tól Wekerle Sándor államtitkára lett. 1895-től pedig tíz éven át, Bánffy Dezső, Széll Kálmán, Khuen-Héderváry és Tisza István kormányaiban folyamatosan ő volt a pénzügyminiszter, a Szabadelvű Párt 1905-ös bukásáig.

Jó pénzügyminiszternek bizonyult, konszolidálta az államadósságot, szilárd pénzügyi alapot biztosított, s el is halmozták kitüntetésekkel: több városban díszpolgár lett, 1903-ban miniszteri tanácsosként pedig homo regius, vagyis „a király embere”.

A darabbontkormány lemondása, az ellenzéki koalíció kormányra kerülése után a régi kormánypárt hivatalosan is feloszlik, Tisza István kivonul a politikából. Ekkor lép előre Lukács László a történelem színpadán.

A levitézlett kormánypártot a feloszlásakor közmegvetés sújtotta. Az ellenzéki koalíciótól várták a csodát. A régi kormánypárt klub is volt, társasági közeg. Űr maradt volna a helyén, ha azt be nem tölti a Nemzeti Társaskör, melynek Lukács László volt a lelke.

Horánszky Lajos – a Lukácsot korrumpáló Magyar Bank igazgatója, a Nemzeti Társaskör alapító tagja – így emlékszik vissza a Társaskör alapítására. „Lukács László a társaskör megalakulásának mindenkinél nagyobb fontosságot tulajdonított! Az ő éles esze sokkal tovább látott és, számolva az új politikai alakulás terheltségeivel és kétes erőviszonyaival, a régi tábor jövő érvényesülési lehetőségeit is tekintetbe vette, midőn az új kör eszméjét magáévá tette és a mozgalom élére állott./…/ A feladat nem volt könnyű, mert a kör fenntartása tetemes anyagi áldozatokkal járt.” (8 órai újság, 1923. október 31.) Az Est (1932. február 24.) a nekrológjában úgy fogalmazott, hogy „Lukács László vékony keze fogja vaskézként össze a Nemzeti Társaskört”.

A Társaskört politikán kívüli társasági szervezetnek nyilvánították. Amikor elterjedt a hír, hogy a Társaskörben válság ütött ki, mert ellentétes nézetek csaptak össze benne a választójoggal kapcsolatban, Lukács leszögezte: „A Nemzeti Társaskör nem foglalkozik politikával, hanem tisztán társadalmi egyesülés.” (Budapesti Hírlap, 1908. február 2.)

Ezt persze a legnaivabb újságolvasók sem vették be. A sajtó pláne nem: „Politikai körökben arról beszéltek, hogy az alkotmánypárt és a volt szabadelvű párt között fúzió készül. A fáma ennél is többet tudott. Azt híresztelték ugyanis, hogy a Nemzeti Társaskört, amelyet tudvalévően a volt szabadelvűpártiak alakítottak, Lukács László, volt pénzügyminiszter, a kör elnöke értekezletre hívta össze a fúzió dolgában. (Ellenzék, 1908. december 15.) Lukács így nyilatkozott: „A Nemzeti Társaskörben tegnap vagy tegnapelőtt csakugyan volt összejövetel: választmányi ülést tartottunk. A jelentékenyen megszaporodott tagfölvételek tárgyában határoztunk, az ülésnek más tárgya nem volt. /…/ Arról, hogy az alkotmánypárt fúzióra gondolna a többi hatvanhetes elemekkel és éppen a Nemzeti Társaskörben egyesült politikusokkal, mitsem tudok.” (Budapesti Hírlap, 1908. december 15.)

Valójában Lukács volt a fúzió legelszántabb híve és legaktívabb ágense. Tisza (a király) bizalmi emberei ekkor már gőzerővel dolgoztak azon, hogy az ellentétes irányokba húzó, a választójog kérdésében végképp megosztott, heterogén koalíciót megbontsák, és az 1905-ben megbukott állampártot visszaemeljék a hatalomba.

Szigorúan magánvéleményként a fent idézett interjúban azt adta elő Lukács, hogy a választójogi reformot sürgősen meg kell csinálni, s „a reform hatása annál hosszabb időre lesz megnyugtató, minél szélesebb alapon teremtik meg, minél tágabb rétegekre terjesztik ki a választójogot”.

1909 áprilisában a király elutasítja az önálló magyar jegybank létrehozásának tervét. A koalíciós kormány lemond. Lukács László kibontakozási tervezetet terjeszt a király elé, aki már ekkor Lukács vagy Khuen-Héderváry kinevezésére gondol, és májusban fogadja is Lukácsot. Ő ekkor a Függetlenségi Párttal igyekszik megegyezni. Ott azonban leszavazzák a megegyezés híveit. A király újra kinevezi a lemondott Wekerle-kormányt, de a koalíciós kormányzás válságához vezető okokat nem sikerült kiiktatni. A kormány szeptemberben újra lemond, a Függetlenségi Párt ketté szakad. Ferenc József először Tisza Istvánt, aztán Lukács Lászlót bízza meg a kormányalakítással, utóbbit kétszer is, de végül Khuen-Hédervárynak sikerül összekovácsolni a kabinetet. Lukács újra pénzügyminiszter lesz.

A fúzió bekövetkezik. A kormánypártból 1905 előtt, Tisza István alkotmánytipró lépései miatt kivált 67-esekből alakult Alkotmánypárt feloszlik, a Nemzeti Társaskörben átmentett régi kormánypárt az ő részvételükkel Nemzeti Munkapárt néven feltámad, és az 1910-es választásokon a Lukács által törvénytelen úton szerzett pénz felhasználásával átütő győzelmet arat. Ezzel a mandátummal a Monarchia összeomlásáig fenntartja a fenntarthatatlan rendszert.

Az ellenzék 1911 nyarától obstrukcióval akadályozza meg a Monarchia számára az olasz-török háború kitörése után egyre fontosabb és sürgősebb véderőtörvény elfogadását, és még határozatot is hoz a T. Ház arról, hogy a régi törvényt ne lehessen úgy értelmezni, ahogy azt a darabontkormány idejében tették: ne lehessen rendkívüli helyzetre hivatkozva tartalékosok behívásával kiváltani az újoncfelajánlást. 1912 februárjában híre megy, hogy Lukács a kormányülésen különvéleményt jelentett be: vonják vissza a véderőtörvényt, és a választójogi reform végrehajtásával oldják meg a válságot. Lukács ismét megjelenik a király előtt, mert ő lenne a kulcsember, aki jó viszonyban van ellenzéki vezetőkkel, kivált Justh Gyulával (is) és esélye lenne konszolidálni az ország kormányzását.

A Felvidéki Újságban (1912. február 15.) Mumus címmel vezércikk jelenik meg: „Aki az utóbbi két évtized alatt figyelemmel kísérte a parlamenti életet, meggyőződhetett róla, hogy mihelyt a kormányok olyan körülmények közé kerültek, melyek a felmerült ellentétek elsimításának lehetőségét kétségessé tették, Wien rögtön előkapta a mumust, s a hatalomhoz makacsul ragaszkodó miniszterek előtt rántott egyet azon a madzagon, mely a mumus tagjait mozgatja. A mumus ugrott egyet, csapott egyet, nyelvét is kiöltötte s ekkor minden teremtett lélek ráismert benne Lukács Lászlóra, az örökös miniszterelnök jelöltre, aki legutóbb a dohányáruk árának felemelésével fényes tanúságát adta kétbalkezűségének.”

Március 7-én Khuen-Héderváry lemond, Tisza István azonban biztosította őt a Munkapárt feltétlen bizalmáról, és határozatot fogadtatott el a párt értekezletén, miszerint ragaszkodnak Khuen-Héderváryhoz, az ő addigi politikájához, és nem fogadnak el olyan választójogi reformot, amely a „magyarság szupremáciáját” veszélyezteti.

Nagel, Bécs érseke felszólal a királynál Lukács esetleges kinevezése ellen. Azzal érvel, hogy Lukács a második házasságával megbántotta a magyar katolikusokat, ugyanis egy zsidó származású, kitért nőt vett feleségül.

A királyt ez érsek aggályai aligha befolyásolták, de újra kinevezte Khuen-Héderváryt, aki ezután sem tudott úrrá lenni a helyzeten. Neki is kétszer kellett lemondania, mint Wekerlének, hogy egyszer megbukjon, és április 22-én már valóban megalakulhatott Lukács László kormánya.

Ekkorra azonban Lukács már azonosul Tisza álláspontjával, és immáron nem kiegyezéssel, nem széleskörű választójogi reformmal, hanem erőszakkal készül érvényesíteni a Nemzeti Munkapárt és a király akaratát. Nyilván ezzel a feltétellel támogatta őt Tisza.

Május 22-én házelnökké választják Tiszát, aki már 1905 előtt bizonyította készségét az alkotmánytiprásra és a parlamentáris rend erőszakos fölforgatására. Tisza megválasztása elemi felháborodást váltott ki. Másnap, május 23-án, a „vérvörös csütörtökön” lezajlott a korszak legnagyobb tömegtüntetése, amelyet a brutálisan szétvertek. Hat halálos és sok sebesült áldozata volt a karhatalmi erőszaknak.

Tisza erőszakkal letörte az obstrukciót. Június 4-én az ellenzék ehallgattatásával megszavazták a véderőtörvényt. A szólásjoguk megvonása ellen tiltakozó ellenzékieket kihurcolták az ülésteremből. Az ellenzéki képviselők kivezetése, a parlamentből való időszakos kizárásuk állandó gyakorlattá vált Tisza házelnöksége alatt. Megcsonkították a gyülekezési jogot, bevezették az előzetes cenzúrát.

Az év végén beterjesztették Lukács választójogi tervezetét, amely a legkevésbé sem hasonlított ahhoz, amit ő korábban szükségesnek mondott. Kijelentette, hogy nem kívánják követni a nyugati államok példáját, „mi nem indulunk idegen államok után, mi a saját viszonyainkat vesszük figyelembe”. Az érettségizett férfiak 24 év, a nem érettségizettek 30 év fölött választhattak. Műveltségi és vagyoni cenzus szűkítette tovább a választásra jogosultak körét. A szavazás kizárólag a törvényhatósági városokban lett volna titkos. A tervezet hatalmas felháborodást váltott ki, de azt a munkapárti többség elfogadta.

Az obstrukció letörésének első évfordulóján a kizárással sújtott képviselőket az őket kivezető őrség meg is kardlapozta. Ez már éppen Lukács lemondásának másnapján történt. A sokszoros kormányfőjelölt mindössze 14 hónapig állhatott a kormány élén.

A „vérvörös csütörtök” napján Désy Zoltán ellenzéki képviselő bejelentette Tiszának, hogy soron kívül interpellálni akarja a miniszterelnököt korrupció vádjával. Tisza ezt nem engedélyezte, mivel az nem tartalmazott olyan elemet, amiről Désy korábban ne tudott volna. Désy persze épp a Tisza elleni százezres demonstráció napján akart politikai bombát robbantani. Ezután már nem is volt olyan sürgős a számára a miniszterelnök leleplezése, mert tárgyalások folytak az ellenzék és a kormánypárt között. Ezek azonban eredménytelenek maradtak, s az őszi ülésszak kezdetén egy társasvacsorán Désy kijelentette, hogy a miniszterelnök Európa legnagyobb panamistája. Désy ezt a kijelentését hivatalos formában is megismételte.

A Magyar Bank privilégiuma volt a sójövedéki vezérügynökség. Ez jelentős bevételt, lényegében állami dotációt jelentett. Désy a Wekerle-kormány pénzügyi államtitkáraként rálátott erre, és voltak kapcsolatai a minisztériumban. 1910 májusában, amikor már ismét Lukács volt a pénzügyminiszter, a minisztertanács egy nagy, átfogó tíz éves szerződésről határozott a bankkal, amelyben az 5 millió koronás kamatmentes sóhitelt 25 millióra emelte. A bank ennek fejében leperkált 4,8 millió koronát. Ez az összeg meghaladta a bank egy éves tiszta nyereségét. A pénz pénzügyminisztériumi tisztviselőkön keresztül átfolyt a kormánypárt kasszájába.

Ugyanekkor jelent meg a „Lukács László arcképe” című névtelen röpirat, melynek elkobzását Lukács belügyminiszterként, hisz az is ő volt, nyomban elrendelte, de arra mégsem került sor.

A röpiratot Aradi Viktor írta. Egyrészt azzal vádolta a miniszterelnököt, hogy borzalmasan alulfizeti és kizsákmányolja a bányáiban a munkásokat és adót sem fizet, mert azt pénzügyminiszterként elintézte magának. Harminc évvel korábban pedig, amikor fegyverrel és dinamittal támadtak az elkeseredett munkások a bányaüzemre, az egyik lázadó elbeszélése szerint: „Reggel már itt volt a nagyúr a csendőrökkel, katonákkal. Nyomorékká verette a fél falut, a gyanúsokat meztelenre vetkőztetve hurcolták, hengergették a hóban, vagy negyvenen börtönbe kerültünk. Én is ültem nyolc évet, néhány társam öngyilkossá lett a börtönben.”

Ezek még bizonyíthatatlan vádak voltak. Azt azonban muszáj volt komolyan venni, miszerint Lukács pénzügyminiszteri működése alatt a saját ingatlanait vásároltatta meg jó drágán az állammal. Az nem volt kétséges, hogy az összeférhetetlenségi törvény 1901-es elfogadása előtt, első pénzügyminisztersége idején ez megtörtént, de akkor ez még nem volt törvénytelen. De a Gyulafehérvári Takarékpénztár már 1911 őszén vette meg az akkor már ismét pénzügyminiszter Lukács zalatnai telkes házát 85 000 koronáért, azután egy hónap múlva 90000-ért eladta azt az államnak. Nehezen lehetett tagadni, de persze tagadták, hogy a takarékpénztár csak az állam strómanja volt. A Désy Zoltán ellen indított perben egy szakértő tanúsította, hogy Zalatnán egy Lukácsénál nagyobb ház 27 000 koronáért kelt el, viszont a főügyészhelyettes felmutatta a zalatnai elöljáróság bizonyítványát, mely szerint Lukács háza 120 000 koronát ér…

Fabius álnéven kiadtak egy brosúrát a sóügy irataival, amelyben azt bizonygatták, a Magyar Bank nagyvonalú adománya teljesen független volt a sószerződéstől, mert azt csak szeptemberben kötötték meg. (Azt nem említették, hogy a megkötéséről májusban határozott a kabinet.)

A kormányközeli Friss újság (1912. szeptember 20.) így reagált a vádakra: Az ellenzéki pártok már  minden fegyverüket „elsütötték és miután fegyverük részint csütörtököt mondott, részint pedig nem talált, elővették… a rágalmazás fegyverét./…/ …igazi rágalomzuhatagot eresztettek Lukács László miniszterelnökre. Egy politikus és egy újságíró, Désy Zoltán és Aradi Viktor szegődtek az ellenzék tüzéreiül. Ők eregetik a lövegeket, amelyekről azonban már most meg kell állapítani, hogy nincs magjuk, nincs tartalmuk, csak bűzük van, bűzük, amely ott terjeng sűrű, megközelíthetetlen fellegekben a két tüzelő körül.”

Aradiról megírták a lapok, hogy a Lipótmezőről szalajtott bolond, elrendelték ellene a nyomozást, házkutatást tartottak nála, megmotozták, aztán minden eredmény nélkül elengedték. Aradi öt évvel korábban valóban eltöltött egy kis időt a Lipótmezőn. Valóban elég zűrös figura volt, kanyargós élete Moszkvában végződött, ahová már kommunistaként került ki, és elvtársai nagyrészéhez hasonlóan őt is kivégezték.

Désy ellen becsületsértési pert indított a miniszterelnök, noha ettől bölcsebb hívei óvták a miniszterelnököt. Első fokon a bíróság megtagadta a Désytől a bizonyítás lehetőségét azzal, hogy aki személyesen nem húz hasznot egy ügyből, semmiképp nem lehet panamista. Désyt egy havi fogságra és 400 korona pénzbüntetésre ítélték. Az ítélet a legtekintélyesebb politikusokat is felháborította. Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Zichy Aladár követelték, hogy őket is ültessék a vádlottak padjára, mert ők is panamistának tartják a miniszterelnököt. Ezután másodfokon már kénytelenek voltak engedélyezni a bizonyítási eljárást. Ott már előkerültek Aradi röpiratának vádpontjai is, amelyekről nem lehetett azt állítani, hogy a miniszterelnöknek nem volt az ügyekből személyes haszna. Felvonultak a Magyar Bank tisztviselői, akik alátámasztották a sószerződés és a kormánypárt pénzelése közötti összefüggést. A másodfokú tárgyaláson felvonult az egész politikai elit Tisza Istvántól Károlyi Mihályig. Désyt Vázsonyi Vilmos védte és hatalmas védőbeszédben söpörte le a színről a vádat képviselő ügyészt. 1913 június 3-án Désyt felmentették, másnap Lukács lemondott. Tisza István lett újra Magyarország miniszterelnöke.

Désy ötvenedik életévén túl, a Nagy Háború idején önkéntesként bevonult és elesett Galíciában.

Soha nem indítottak büntetőeljárást sem Lukács, sem a Magyar Bank felelős vezetői ellen. Lukács maradt az 1918 októberében megsemmisült Nemzeti Munkapárt első és egyetlen elnöke.

Tóth Árpád több gúnyverset is írt Lukácsról. Az egyikben a királyi audencián megjelenő Lukácsot idézi meg.

„Lukács:

Felséges úr! alázattal jelentem,
Hogy a kihallgatáson megjelentem,
Megjelentem ügyemről referálni…

És amit lehet, még kireparálni!
De hol is kezdjem? Alig jutok szóhoz…

A VISSZHANG Sóhoz!

LUKÁCS:
Felség, akaratának hódolok,
Elmondom, hogy volt az a sódolog.
Hát az a Désy… hm… belém kötött,
Hogy én busás üzleteket kötök!
Juj, hogy a görcs a nyelvire szaladna!

A VISSZHANG Zalatna!

LUKÁCS:
Pardon! igen! hát hol is hagytam el?
Hát egy napon a Désy szót emel,
S aszongya ez a goromba legény,
Aszongya, hogy a Magyar Bank meg én,
Hogy mink… hm… hm…
Pardon! Szégyellem mondani…

A VISSZHANG Lemondani!”

A kommün bukása után Lukács megpróbálta feléleszteni a Munkapártot valamilyen modernizált formában, de erre nem volt kereslet. A Nemzeti Polgári Párt 1925-ben megszűnt. Lehetett volna Lukács még egyszer pénzügyminiszter, mert Bethlen István fölajánlotta neki a lehetőséget, de ezt már egészségi állapotára hivatkozva nem fogadta el.

1927-ben Horthy Miklós „érdemei elismeréséül” beültette őt a felsőházba.

1932 elején a 82 éves, legyengült férfit elkapta az influenza, amelyből végzetes tüdőgyulladás lett. A(z akkor is) kormánypárti Budapesti Hírlap (1932. február 24.) így búcsúztatta: „Helyzete tragikus volt, viselkedése hősi. Egy ország megtévesztett közvéleménye triumfált akkor fölötte, rosszhiszemű és eszközeiben nem válogató ellenfelei kíméletlenül használták ki vele szemben helyzetének védtelenségét, egy szabadjára eresztett, minden erkölcsi és meggyőződésbeli féket elhányt sajtó gyalázta, uszított ellene és dobálta sárral…”