A választójog gyűlölt prófétája

A darabontkormány közgyűlölt és a „nemzeti ellenállást” drasztikus eszközökkel kezelő belügyminisztere, Tisza István, majd Ferenc Ferdinánd bizalmasa emelte először kormányprogrammá az általános választójogot. A régi állampárttal és „nemzeti” ellenzékével szemben a szociáldemokratákkal, agrárszocialistákkal, polgári radikálisokkal harcolt az általános választójogért. Minden politikai kliséből kilógott.

Csejtei Kristóffy József köznemesi családban született, Makón. Apja Csanád vármegye főjegyzője volt, s vámtisztként, adóellenőrként lépkedett fölfelé a ranglétrán. Fia ott végezte iskoláit, ahol apja működött. A középiskolát a szegedi piaristáknál kezdte, Temesvárott folytatta, Aradon érettségizett. Jogi tanulmányokat folytatott Budapesten és Bécsben.

A Bécsi Magyar Társaskör titkáraként szervezte a magyar diákok kulturális és társasági életét. Irodalmi ambíciói voltak, s húsz évesen népi életképekkel jelentkezett. A falu bolondja címmel „népéleti tárgyú” regényt is publikál, amelyet a Petőfi Társaság Lapja (1878/10) elnéző jóindulattal recenzál: „Kristóffy tárgyát a népéletből veszi, holott egész iránya, stylusa arra utal, hogy tárgyait ne e körben keresse. /…/ Keresse tárgyát a polgári körben, hol emelkedettebb nyelve, kifejezései, egyaránt jobban helyén lesznek.” Nem kereste. Felhagyott az irodalommal.

Beállt a sorba: aljegyzőként kezdte Csanádban, miniszteri fogalmazóként folytatta a közmunka- és közlekedésügyi minisztériumban, majd tíz éven át Csanád vármegye főjegyzőjeként szolgált. Úgy látszott, szabályos hivatalnoki pályát fut majd be az államgépezet jól forgó kerekeként; már csaknem negyven esztendős, amikor 1896-ban a kormánypárt képviselőnek jelölte őt a nagylaki választókerületben. Szoros versenyben győzte le a Kossuth-párt jelöltjét. 1901-ben megvédte a mandátumát.

A kormánypárt hasznos és buzgó képviselőjeként jelentős szerepet játszott a baloldali ellenzék által rabszolgatörvénynek hívott jogszabály megalkotásában, amely biztosította a gazdák és a földmunkások szabad egyezkedését a szerződés megkötése előtt, szigorúan kötelezte a munkaadókat kötelezettségeik megtartására, de tiltotta a sztrájkot, karhatalommal tartotta kordában a munkásokat, s börtönnel sújtotta a munkát megtagadókat és a sztrájkszervezőket. „A javaslat bevallott célja a mindinkább terjedő agrárszociális mozgalom kinövéseit megszüntetni. Erre két eszközt látunk: az egyik a jogosság és méltányosság határáig engedékeny felfogás a munkás nép megélhetési érdekei, a másik a nélkülözhetetlen védelem a munkaadók számára, azokkal a szerződésszegő munkásokkal szemben, akik nem annyira a megélhetés biztosítására, mint inkább a társadalmi rend fölbontására törekszenek.” Így érvelt a törvény mellett. (Pesti Napló, 1897. december 12.) Ekkoriban Tisza István emberének számított.

A megbuktathatatlannak vélt kormánypárt az 1905-ös választásokon megbukott. Ferenc József megtagadta a kormányalakítás lehetőségét a győztes ellenzéki koalíciótól, júniusban átmeneti kormányt nevezett ki egykori szárnysegédje, hű embere, a magyar királyi darabont testőrség parancsnoka, Fejérváry Géza vezetésével. Ebbe az alkotmányellenesen kinevezett kormányba komoly politikusok nem mentek be. Kristóffy volt az egyetlen, aki, akinek volt koncepciója arról, mit lehet tenni egy ilyen kormányban, amelyet a parlamenti többség megtagad, s amellyel szemben ellenállásra, adó- és újoncmegtagadásra szólítják föl a nemzetet. Arra épített, hogy a parlamenti többséget nem legitimálta a nép többsége, mert a többségnek nincs választójoga. A parlamenti többséggel szemben megpróbált tehát a nép többségére támaszkodni azzal, hogy azonnal, konkrét formában beígérte az általános (legalábbis általánosabb) választójogot. Ezzel közelítette meg a választójoggal nem rendelkezők legszervezettebb, legtudatosabb részét képviselő szociáldemokrata pártot.

A kezdeményezés Kristóffytól származott. Nem Bécsből sugallották, nem a miniszterelnöknek jutott eszébe, hanem neki. Zseniális ötlet volt. Megfelelt a győztes ellenzéki koalíció programjának, mégis felhasználható volt ellene, mert a koalíció többségi nacionalista, konzervatív része rettegett az új választó tömegtől. Számíthatott Bécs jóváhagyására, hiszen az általános(abb) választójog épp bevezetés alatt állt Ausztriában. És ezzel lehetett megnyerni a parlamentben senki által nem képviselt többséget.

Még szinte ki sem nevezték a Fejérváry-kormányt, amikor Kristóffy már megkezdte titkos tárgyalásait a szociáldemokrata vezetőkkel, és június végére létrejött a Kristóffy-Garami paktum, amelynek értelmében a rendőri felügyelet feloldása, a nagyobb akciószabadság, a földmunkásszövetség engedélyezése, de főleg a választójogi reform fejében a szervezett munkásságot a kormány mögé állítják. A szocdem sajtó ezután a kormány helyett immár az ellenzéki koalíciót támadta. Megrendezték a szociáldemokraták és a „darabont” belügyminiszter nagy egymásra találását is. Július 27-én az aranyszájú Bokányi Dezső vezetésével szociáldemokrata küldöttség járult Kristóffy elé. Bokányi előadta a munkásság súlyos sérelmeit. Kijelentette: „Gyülekezéseinket még abban az esetben is betiltja, ha azok az általános választójogért rendeztetnek, azért az általános választójogért, amely a mi becsületes, legjobb meggyőződésünk szerint az egyedüli kivezető út arra, hogy igazi kulturállamot csináljunk Magyarországból.” Kristóffy válaszában a szociáldemokraták valamennyi sérelmét jogosnak ítélte: „…ha szociális törekvésüket helyesnek és jogosultnak tartom, éppen úgy helyesnek és jogosultnak kell tartanom azon eszközt is – nyíltan szólva: az általános titkos választói jogot –, amellyel nagy céljukat elérni akarják; természetesen oly föltevésben, hogy ezen eszköz megszerzése körül kifejtett küzdelmeikben ugyancsak törvényes és alkotmányos téren maradnak. De e nagy szociális feladatok mellett, amelyekkel, őszintén szólva, egész életemben rokonszenveztem, engem hosszas megfontolás után, még az ország mai rendkívül súlyos helyzete is az általános és titkos választói jog mellé állít.” (Budapesti Hírlap, 1905. július 28.) Kristóffy nagyon fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy itt az ő egyéni álláspontjáról van szó. De Ferenc József és Fejérváry már egy hónappal korábban rábólintott a választójogi reformra, különben nem is köttetett volna meg a Kristóffy-Garami paktum.

1906 elején létrejött és Kristóffy támogatásával gyors ütemben megalakította helyi csoportjait a paktumban szereplő Földmunkásszövetség is. Ezzel is nyomást lehetett gyakorolni az ellenálló földbirtokosokra.

A választójogi reform kormányprogrammá vált, és Kristóffy decemberben benyújtotta a parlamentnek a választójogi törvény tervezetét. Ennek első paragrafusa szerint: „Országgyűlési képviselőválasztáson választói joga van minden férfinak, aki életének huszonnegyedik évét betöltötte, magyar állampolgár, írni és olvasni tud.” A nőknek ez a tervezet sem adott választójogot. A magyar szupremáciát féltő nacionalisták követelése ellenére az írás és olvasás követelményét nem kötötték a magyar nyelvhez. A nemzetiségiek akkor is szavazhattak (volna), ha csak az anyanyelvükön tudtak írni és olvasni. Ezzel Kristóffy a nemzetiségek, mindenekelőtt a románok támogatását is elnyerte.

A választójoggal rendelkező felsőbb osztályok magyar többségének szemében Kristóffy lett a leggyűlöltebb ember az országban. Belügyminiszterként az ő feladata lett letörni a „nemzeti ellenállást”, erőszakkal eltávolíttatni az ellenálló vármegyei, helyi vezetőket, beiktatni a kormány által kinevezett újakat. Ő vonta meg az állami dotációt a renitens vármegyéktől. Ő állíttatott erős karhatalmat az újonnan kinevezett, illegitim főispánok mögé. Több mint húsz évvel később, a halála után is úgy jelent meg a legtöbb nekrológban, mint „a nagy nemzeti ellenállással szembeni terror” karmestere.

A parlamenti többség természetesen semmilyen törvénytervezetet nem fogadott el a darabontkormánytól, és 1906 februárjában amúgy is szétkergették az Országgyűlést karhatalmi erőszakkal. A „nemzeti ellenállás” 1906 áprilisában egy olyan kiegyezésig jutott el, amelyben a szétesés szélére sodródó ellenzéki koalíció szinte valamennyi lényeges követelését feladta, viszont vállalta, hogy bevezeti a választójogi reformot, ha lehetőséget kap a kormányzásra.  E megállapodásnak kidolgozásában is volt szerepe Kristóffynak.

A darabontkormány távozott, az alkotmányos rend helyreállt. A koalíció a választójogi reformot halogatással, majd a „plurális választójog” senkit ki nem elégítő ötletével szabotálta el. Ez a szabotázs megfelelt Tisza István és az 1905-ben megbukott régi kormánypárt vonalát képviselő csoport érdekeinek is. Amikor a koalíciós kormányzás terméketlen, kiábrándító évei után a Tisza-féle régi garnitúra visszavette a hatalmat, Kristóffy már messzire sodródott tőlük. Amit 1905-ben még taktikai ötletnek lehetett gondolni, Kristóffy életének vezérfonalává vált. Az általános választójog élharcosa maradt. Ferenc József és Tisza az 1905 előtti politikai szerkezet restaurálására törekedett. Ferenc Ferdinánd trónörökös és az ő köre, az úgynevezett. Belvedere-kör pedig a politikai szerkezet és az egész monarchia gyökeres átalakítására. Kristóffy e körnek az oszlopos tagja és a trónörökös bizalmasa lett Tiszától való eltávolodása után.

Ferenc Ferdinánd abszolutisztikus törekvéseinek és Kristóffy demokratikusabb és plebejusabb reformszándékainak is az felelt meg, hogy a magyar politikai élet úgy alakuljon át, hogy abban új népi és nemzetiségi erők szorítsák vissza a függetlenségi-nacionalista ellenzéket.

1907 elején Kristóffy kezdeményezte a polgári radikális alapon álló Országos Radikális Párt létrehozását. Ez azonban sok vizet nem zavart. 1908-tól aztán agrárszocialista irányzatú parasztpártokat igyekezett politikailag és anyagilag föltáplálni.

A koalíciót támogató Magyarország 1908. november 8-án lelkesen idézi az egyik parasztpárt vádjait a másik ellen: „A ‘Földnépe’ czimű újság, a régi u. n. független szoczialista, most ‘Országos földmivelő-párt’ lapja heves támadásokat intéz és súlyos vádakat emel a csabai ‘népvezér’ Áchim András ellen. Elmondja a lap, hogy Áchim szövetkezett Kristóffyval, tőle 31 ezer koronát kapott Kardhordó Árpád útján és ezen a pénzen megalakította a parasztpártot egy óriási csődület alakjában, hol a koaliczió vezéreit a sárga földig piszkolta, holott a koalíciónak köszönheti megválasztását. Kristóffynak hű csatlósa maradt, Kristóffy pénzén rendezte összes gyűléseit, még a királyhoz küldött sürgönyöket is Kristóffy fizette, aki a paraszt-kongresszusra is 2000 koronát adott.”

Kristóffy valóban szoros kapcsolatban állott Áchimmal, anyagilag is támogatta, nyilván nem a saját, nem túl nagy vagyonából, hanem a trónörökös forrásaiból. Csakhogy az Áchimot sározó parasztpárttal is kapcsolatban állt. Olyannyira, hogy 1910-ben Nagylakon éppen az Országos Földmívelő Párt jelöltjeként indult a választásokon, miközben ez a párt Békéscsabán Áchim ellenfelét támogatta. Jászi Oszkár mondott beszédet Kristóffy kampányrendezvényén.

Ezt a választást elvesztette, viszont 1911 májusában, az Áchim András meggyilkolása után kiírt időközi választáson épp Áchim pártja indította őt megölt vezére mandátumáért. „Kristóffynak legtöbbet használ Áchim András özvegye, aki egyik leányával fekete ruhában sorra járja a parasztpárti házakat és néhai urának véres zsebkendőjével izgatja a szavazókat a többi párt ellen. Áchimné másik leánya, ugyancsak gyászruhában, a csirkepiacon lelkesíti a parasztpárti szavazókat.” (Budapesti Hírlap, 1911. június 3.) Így került vissza a parlamentbe.

Kristóffy a nemzetiségi jogok kiterjesztésének szószólójaként jó kapcsolatokat épített ki a nemzetiségekkel. (Áchim is öntudatos szlovák volt). Jászi is ezért állt ki mellette, de ez felelt meg a Jászitól a lehető legtávolabb álló Ferenc Ferdinándnak is, aki a nemzetiségek felkarolásával, a magyar pozíció meggyengítésével, a dualizmust felváltó trializmuson keresztül kívánt eljutni az egységes, centralizált, abszolutista monarchiáig. A Gesamtmonarchie tervének kovácsolásában Kristóffy is részt vett, igyekezett azt demokratikusabb, szociálisabb irányba mozdítani.

1911 után sok vizet már nem zavart az Országgyűlésben. 1913 őszén pedig megvádolták, hogy pénzt fogadott el azért, hogy eljárjon a margitszigeti kaszinó alapszabályának elfogadása érdekben. Ő ezt tagadta, de az eljárás lefolytatása előtt, 1913 végén lemondott a mandátumáról. Vett egy birtokot Délegyházán, oda vonult vissza gazdálkodni. 1914 nyarán a trónörököst meggyilkolták, kitört a Nagy Háború. Kristóffy minden pixisből kiesett.

1918 elején jelentkezett egy részletesen kidolgozott felterjesztéssel a királynál, amelyben kiemelte a népmozgalmak jelentőségét, a parlament feloszlatását és népkormány kinevezését javasolta. Ekkor fejtette ki, hogy miként függ össze szerinte a demokrácia ügye a monarchiáéval: „Meggyőződésem volt, hogy a választójogban rejlő demokratikus erők segítségével lehet és kell a roskadozó monarchiát nemcsak újraépíteni, hanem oly mértékben megerősíteni, hogy annak nagyhatalmi keretében, egyúttal Magyarország fennállása és gazdasági fejlődése is biztosítva legyen. Sohasem, kételkedtem abban, hogy Magyarország a monarchiával áll és bukik. /…/ Ezért szövetkeztem Ferenc Ferdinánd trónörökössel is, aki szintén a demokratikus energiák segítségével akarta a monarchiát újjászervezni. Szinte konokul ragaszkodtam ahhoz, hogy a választójogot felülről kell megcsinálni, és midőn politikai barátaim és elvtársaim ezen taktikától elfordultak s a demokratikus átalakulás alulról való kicsinálásának eszközéhez folyamodtak, mindenkitől elhagyatva, még ekkor is kitartottam álláspontom mellett.” Az 1918-as forradalom mellett úgy áll ki, hogy a monarchia melletti elkötelezettségét sem tagadja meg: „A monarchiát nem a magyar forradalom buktatta el, ellenkezőleg, a magyar forradalom a monarchia már bekövetkezett bukásának logikus folyománya volt: a magyar nemzet kénytelen volt sorsának intézését saját kezébe venni, mert már nem volt kire és mire támaszkodnia. /…/ A forradalom összes vívmányait megbecsülni és fenntartani kívánom. Tehát a köztársaságot is, mert a jelek szerint csak ezen államforma nyújt módot arra, hogy nyugat felé ismét egy nagyobb és hatalmasabb politikai és gazdasági alakulathoz csatlakozzunk.” (8 órai újság, 1918. december 22.)
A kommün idején Bécsben tartózkodik, majd annak bukása után hazatér. Részt vesz abban az elvetélt kísérletben, hogy a Friedrich-kormány helyébe francia segítséggel a győztes hatalmak számára elfogadhatóbb kormányt állítsanak, amelyben ő ismét belügyminiszter lehetne.

Ezután végleg visszavonul a birtokára, ahol az egyik fiával együtt gazdálkodik és ír. Először megírja az 1918-1919-es eseményekről szóló könyvét A királyságtól a kommunizmusig címmel, majd egy több mint 800 oldalas, sok dokumentumot közlő művet publikál saját politikai pályájáról Magyarország kálváriája – az összeomlás útja címmel. Ebben kifejti azt az álláspontját, hogy az általános választójog elsikkasztása vezette a pusztulásba a történelmi Magyarországot. Ha a választójogot kiterjesztették volna akkor, amikor ő harcolt érte, akkor a történelmi Magyarország kiállotta volna az idők viharát. Amikor nagy munkája 1927-ben megjelent, Kristóffy már súlyos érelmeszesedéssel küszködött. 1928 januárjától a Szent János kórházban ápolták, itt halt meg március 29-én.

A róla szóló nekrológok többsége negatív szereplőként emlékezik meg róla. A Pesti Napló és a Népszava volt a kivétel. „Emlékét a szabadságjogokért küzdő magyar dolgozó néprétegek mindig kegyelettel fogják megőrizni, mint olyan magyar politikusét, aki az ország egyetemes érdekeit fölé tudta helyezni a szűklátókörű, önző osztály- és hatalmi érdekeknek.” (Népszava, 1928. március 30.)

Két fiút és két leányt nevelt fel. Elsőszülött fia, ifj. Kristóffy József volt a moszkvai követ, amikor 1941 júniusában Hitler megtámadta a Szovjetuniót. Ő adta azt a gyakran emlegetett jelentést Moszkvából, miszerint Molotov közölte vele, hogy a Szovjetuniónak nincs területi követelése Magyarországgal szemben, nincs támadó szándéka, és nincs észrevétele Magyarország erdélyi revíziós törekvéseivel kapcsolatban.