Érzékenyített utazás a folyón

Ha észben tartjuk, hogy az emberek őrültek, akkor a világ rejtélyei eltűnnek és az élet így már magyarázatot is nyert.
(Mark Twain)

A múlt héten pakkot hozott nekem a posta, benne Mark Twain Huckleberry Finn című regényének Alan Gribben professzor által nyelvileg gondosan megpurgált kiadásával (NewSouth Books, 2011). Az olvasó ebből már talán ki is találta, hogy az alábbi írás a PC-cenzúra és a gyűlöletbeszéd problémájáról fog szólni.

Én annak idején a kilencedik születésnapomra kaptam meg a Tom Sawyer és a Huckleberry Finn Würtz Ádám gyönyörűséges rajzaival illusztrált, egybekötött kiadását. Persze magam is olvasgattam a szöveget, de alig vártam az estét, hogy a nővérem remek felolvasásában halljam a történeteket. A nővérem színésznő szeretett volna lenni, de végül csak én lettem a közönsége. Sok könyvet – a Kalevalától a János vitézig – az ő hangján ismertem meg. A Tom Sawyert már egyedül is el tudtam volna olvasni, de a Huckleberry Finn keményebb dió volt. Mari nővéremnek sokszor meg kellett állnia felolvasás közben, mert nem mindig értettem, hogy mi miért történik.

A Huckleberry Finn szerintem szeplőtelen remekmű, amit nem csupán a világirodalom nagy alakjainak az ítéletével támaszthatunk alá, mondjuk T.S. Eliotnak a regényt méltató szavaival, vagy Hemingway azon megállapításával, miszerint „az egész amerikai irodalom Mark Twain egyetlen könyvéből, a Huckleberry Finnből ered”. A mű nagysága ugyanis objektív módon mérhető azzal a statisztikai mutatóval, hogy a Huckleberry Finn sokkal tovább tartotta előkelő helyezését a legtöbbet cenzúrázott amerikai könyv, illetve a tankerületek és könyvtári szövetségek által indexre tett regények sorában, mint a Zabhegyező, A legyek ura, Az egerek és emberek vagy az Érik a gyümölcs. A Mark Twaint és a regényt gyalázó első kritikák a mű megjelenésének évében (1884) születtek, a legfrissebb pedig éppen a múlt hónapban jelent meg. Ipari méretű tevékenységről van szó, amelyben az 1950-es évektől fekete polgárjogi aktivisták és oktatási szakértők is tevékenyen részt vettek, és a támadások a PC-mozgalom kibontakozásával csak egyre durvábbak lettek. John H. Wallace az 1980-as években például úgy fogalmazott, hogy a Huckleberry Finn „a valaha írt leggroteszkebb rasszista szemét”.

N betűs szó helyett rabszolga

A homlokráncolások és bírálatok egyik tárgya az, hogy a regény szereplői „közönséges és rasszista nyelven beszélnek”, és még az „n betűs szót” is használják (ma Amerikában az n-word megnevezést illik használni a negro vagy nigger szavak kimondása, illetve leírása helyett). Ez utóbbi problémát az új alabamai kiadás briliáns egyszerűséggel oldotta meg: a néger szót minden esetben a rabszolga (slave) szóval helyettesítette – összesen 214 alkalommal. Mint a szerkesztő írja, ennek a célja az volt, „hogy a könyv olvasóközönsége kiszélesedjen”. A kritika másik vádpontja az, hogy az író a könyv egyik főszereplőjét, Jimet, a szökött rabszolgát a 13 éves, csavargó kamasz Huckkal a legjobb esetben is csak egyenrangú személyként ábrázolja, nem pedig úgy, mint értelemmel és méltósággal rendelkező, felnőtt embert. Ezzel szemben például Booker T. Washington, a korai polgárjogi mozgalom prominens vezetője éppenséggel azt állapította meg 1910-ben a The North American Review-ban megjelent írásában, hogy Mark Twainnek sikerült elérnie, hogy olvasói igazi tiszteletet érezzenek Jim iránt.

Biztos sokan emlékeznek a történet alaphelyzetére: tutajon menekül a Mississippi folyón Jim, a néger rabszolga és Huck, a fehér, csavargó kamasz fiú. Jim azért szökött meg, mert azt hitte, a gazdája el akarja őt adni egy ültetvényre, Hucknak pedig egyenest a Sors elől kell menekülnie, ugyanis egyesek civilizált embert akartak volna belőle faragni. Igazi csavargóregényről van szó, bár itt a picaro, azaz a csavargó csak afféle kiskorú egyén. Több tucat kalandos epizód után a történet mindenki számára jó véget ér, kivéve az olvasókat, akik szomorúan konstatálják, hogy aligha létezik a földön ostobább, kegyetlenebb és képmutatóbb társadalom annál, mint amelybe szegény Hucknak be kellett volna tagozódnia. A Huckleberry Finn az amerikai Dél társadalmának vitriolos szatírája, de a szatíra vagy az irónia érzékelése mindig nehéz azok számára, akik inkább csak vasúti menetrendeket és ételrecepteket olvasnak.

Mark Twain ugyanazt az írói fogást alkalmazza, mint sokan mások (például Kertész Imre is). Az író átruházza Huckra a történetmesélés feladatát, és mivel Huck, a csavargó kamasz lesz a regény narrátora, az olvasó folyamatosan figyeli és értékeli a mesélő nézőpontját és ítéleteit. Eleinte például Huck nagy dilemmája az volt, hogy úgymond „pokolra fog jutni”, ha nem adja fel Jimet, hiszen a barátja végül is szökött rabszolga. Huck azonban a kisebbik rosszat választja – azaz a pokol tüzét (az árulás helyett). És ekkor a könyv olvasóinak zöme megkönnyebbülten felsóhajt. Ez a mű ugyanis nem a régi déli kisasszonyok számára írt leányregény, ráadásul két évtizeddel vagyunk a polgárháború után.

Nemcsak Huck kapott igazi déli nevelést, hanem maga az ifjú Sam Clemens is (az utóbbit mi persze Mark Twain néven ismerjük). Egy ideig Mark Twain apjának is voltak rabszolgái – a regény idejében, tehát az 1840-es években, a déli államokban rabszolga volt minden harmadik kétlábú lény. Így kell fogalmaznunk, hiszen szinte senkinek nem jutott az eszébe akkortájt, hogy netán a feketék is emberek lennének, és például minden déli államban szigorú büntetés járt azért, ha valaki a négerét megtanította írni. Az író persze már ifjúkorában maga mögött hagyta a déli fehérek ideológiáját és beszédmódját, bár kiválóan ismerte és használta azt a szövegben: „Hogy is beszélhetne Huck másként, mint ahogy beszél?” – tette fel a kérdést egy amerikai kislány valamikor 1983 tavaszán az irodalomórán, egy Albert Lea nevű minnesotai kisváros középiskolájában. Goodenough tanár úr pedig, akinek az óráján hospitáltam, egyetértőleg bólogatott. Az iménti kézenfekvő kérdés azonban fel sem merült azokban, akik a regény rasszista nyelvezetéről értekeztek. Azt hiszem, egy regényben szereplő náci tiszt antiszemita nyelven kell beszéljen, egy pap paposan, egy zsoké pedig zsokéul. Huck átkozott rossz kölök, faragatlan, viszont tudja, mi a tisztesség és a másokért való felelősségérzet, még a gyilkos banditákat sincs szíve a sorsukra hagyni (13. fejezet). Amiként szökés közben Jim sem hajlandó otthagyni a sebesült Tom Sawyert (40. fejezet). Erre Huck, aki természetesen déli nyelven beszél és déliül gondolkodik, kimondja a számára elképzelhető legnagyobb dicséretet: mindig tudtam, hogy ez a Jim belül olyan, mint egy fehér ember.

Persze, hogy irritálja ez azokat a jámbor elméket, akik képtelenek nevetni Hucknak az ilyen mondatain, és azt képzelik, hogy az olvasók nem is lesznek képesek helyretenni az ilyesféle megnyilatkozásokat. Szerintem hasonló ez a fajta együgyűség ahhoz az attitűdhöz, amely azt előfeltételezi, hogy például egy 19. századi magyar klasszikus remekműve ma már alkalmatlan olvasmány a „serdületlen ifjúság” számára, mert igencsak eltorzult férfi-nő viszonyt ábrázol, amelyben a nő imázsa és szerepe teljesen beszűkült. Biztos ez? Mire való akkor az irodalomóra? Szerintem nem a partvonalra kell szorítani a nyelvi vagy gondolati szempontból irritáló remekműveket, hanem épphogy meg kell beszélni ezeket, mert képtelenség azt hinni, hogy a konfliktus kikerülhető, és a gondolkodás megspórolható. Akkor is csak a párbeszéd üdvözít, ha ennek az előfeltételei esetleg csak részben adottak.

Tiltás vagy bírósági felülvizsgálat?

E ponton kicsit el kell távolodnunk az irodalom recepciójának és az emberi hülyeség viszonyának a kérdésétől, és tágabb kontextusban is meg kell vizsgálnunk a problémát. Úgy tűnik, hogy mifelénk általában az illiberális gondolkodásmód uralja a gyűlöletbeszéddel kapcsolatos diskurzust: ne legyen szabad bizonyos dolgokat mondani vagy írni, egyszerűen tiltsunk be bizonyosfajta diskurzust. Az „amerikai megoldás” viszont az, hogy az emberek egy része által sértőnek vélt beszéd elleni fellépést végül a legfelsőbb bíróság minden esetben felülbírálja (az első alkotmánykiegészítés szellemében). Az indoklás a legtöbb esetben tartalmazza azt a megállapítást, amelyet Anthony Kennedy bíró úgy fogalmazott meg, hogy a hatalmi (bírósági) fellépés helyett „a szabad és nyílt vita alapvető biztosítékaira kell hagyatkoznunk” (Matal v. Tam, 582. U.S. 2017: 38).

Magyarországon negyed évszázada éles vitát váltott ki Kis János cikke, amely hasonló́, liberális álláspontot képviselt. (Lásd: Szólásszabadság és náci beszéd, Népszabadság, 1996. március 30.) A filozófus szerint a gyűlöletbeszéd törvényi üldözése aggályos, mert korlátozza a szólásszabadságot, tehát az államnak nem büntetőjogi eszközökkel vagy cenzúrával kell fellépnie renitens személyek és szervezetek ellen, továbbá a történelmi bűnök (holokauszt stb.) tagadásával szemben sem büntetőjogi, hanem egyéb eszközökkel kell küzdeni. A politikai pártoknak és az állam tisztségviselőinek el kell határolódniuk a szélsőségektől, és olyan közoktatás kell, amelyben el lehet sajátítani a társadalmi konszenzus alapelveit. Kis János és Sólyom László 2003-ban állást foglaltak amellett, hogy „nincs olyan gondolat, melynek nyilvános közlését pusztán a tartalma alapján tiltani és büntetni lehetne. Tiltásnak és büntetésnek akkor lehet helye, ha a beszéd mások jogait sértő cselekvésre indítja a közönségét, vagy ha ilyen cselekedetek közvetlen veszélyét idézi elő”. A gyű̋löletre uszítás tesztje a konkrét személyekre való irányulás, továbbá „az előidézett veszély mértéke és közvetlensége”, valamint a valószínűsége. (Lásd: Az alkotmány és a szólásszabadság, Népszabadság, 2003. október 11.)

Ez a felfogás világos és logikus, de három gyakorlati kérdést vet fel.

Először: az állampolgárok, köztük a nemzeti, faji, vallási, szexuális stb. kisebbségek tagjai joggal várják el az államtól, hogy az biztosítsa a nyugalmukat, védje őket az atrocitásoktól, a verbális erőszak (becsmérlés, megalázás, fenyegetés) minden formájától: mégpedig itt és most, nem pedig valamikor a jövőben, amikor már csupa józan és mélyen empatikus állampolgár lakik majd Magyarországon.

Másodszor: egyáltalán nem világos, ki dönti el, hogy mi az, amit szélsőségesnek és a társadalomra veszélyes beszédnek kell bélyegezni, illetve mi az, amit nem. Ha a demokrácia lényege az, hogy minden kérdést nyíltan lehet megvitatni, akkor „előzsűrizés nélkül” bármilyen ideológia nyilvánosságot kell kapjon: beleértve ebbe a legszélsőségesebb és legostobább véleményeket.

Harmadszor: belátható, hogy egy büntetőjogi eljárás eleve nem alkalmas a gyűlöletbeszéd okozati láncolatának, indítékának a felderítésére. Előfordulhat ugyan az, hogy egy uszító szónoklatot közvetlenül követ egy rasszista erőszakcselekmény, de még ilyen esetben is nehéz igazolni a beszéd és a tett okozati kapcsolatát. Ugyanis a gyűlöletbeszéd sajátossága az, hogy a sértő, agresszív diskurzus elburjánzása, folyamatos halmozódása révén, apránként alakul ki az ellenséges attitűd és a kirekesztés, amely aztán rendszeres gyalázkodásba, félelemkeltésbe, majd erőszakba torkollik. A közvetlen „kiváltó okként” azonosított esemény (például egy szélsőjobboldali gyűlésen elhangzott, uszító beszéd) azonban csak az utolsó és nem is feltétlenül a legerősebb láncszem lehet az okozati sorban. A mindig csak egyes konkrét eseteket vizsgáló nyomozati és bűnvádi eljárás nem lehet képes ezt a bonyolult láncolatot feltárni.

A sértő nyelvhasználat és ezen belül a gyűlöletbeszéd jogi szankcionálása, úgy tűnik, azért nem működik, mert praktikusan nem is működhet. Az is belátható, hogy a PC mozgalmának radikális aktivistái nem a gyűlöletbeszéddel és a diszkriminatív nyelvhasználattal küzdő harcosok, hanem valami furcsa magánháborút folytatnak. Legtöbbször semmiféle irodalmi vagy filológiai kompetenciával nem rendelkeznek, mégis a maguk normáját és érzékenységét a múltba visszavetítve hirdetnek ítéletet klasszikus szövegek felett. Azon túl, hogy ez tökéletes őrültség, csupán arra alkalmas, hogy még inkább lejárassa a mások, jelesül a sérülékeny társadalmi csoportok érzékenységére odafigyelő, empatikus beszédmódra való törekvés híveit. A Huckleberry Finn esete intő jel: addig kell ellenállnunk a bolondok hatalomátvételének, ameddig csak lehet.