A gój mázlija

Eredetileg őt kellett volna Sallai Imre mellé felakasztani. Az ellenségei, akik a vörös terror rettegett rémeként emlegették, futni hagyták, az elvtársai megölték. Erőteljes novellái fennmaradtak, nagyobb lélegzetű művei elvesztek. Harcolt és konspirált. Szerte Európában szolgálta a kommunizmust. Két özvegy és örök titkok maradtak utána. Mostanában le is zsidózták.

Élt Arad vármegyében egy rabiátus, nagy természetű, boros, kártyás, de tehetséges ember, Karikás Sándor Dávid kovácsmester és népi piktor, aki telefestette Dél-Erdély templomait Jézusokkal és Szűz Máriákkal. Megunta meddő feleségét, elvett egy fiatalt, és nemzett néki tizenegy, más források szerint tizenöt gyereket. Ezek közt született meg sokadikként Frigyes 1891. november 4-én a nagyrészt románok lakta Körösbökényben, más források szerint Borossebesen. Frigyes még kicsi volt, amikor az apa meghalt. Nem tudni, hogy jött ez össze a Szűz Máriákkal, de Frigyest reformátusnak keresztelték.

A sok apátlan gyerek nyilván nem dúskált a jóban. Frigyest négy (vagy hat) elemi után beadták a borossebesi iparvasúti műhelybe, lakatosinasnak. Ügyes és öntudatos, a gépekhez is értő műlakatos lett belőle. Elkerült Aradra, majd Budapestre. 17 éves korában belépett a vasasok szakszervezetébe és a szociáldemokrata pártba.

1914-ben besorozták. Decemberben Nyugat-Ukrajnában megsebesült és fogságba esett. Szökött hadifogolyként bolyongott Oroszországban. Olyan jól megtanulta a nyelvet, hogy hamis papírokkal el tudta adni magát orosznak. 1916-ban Taskentből valahogy felkerült Moszkvába, és itt állítólag már 1917-ben részt vett a bolsevik hatalomátvételben. Azt mesélte, hogy 1918-ban, amikor vörös gárdistaként a Kreml egyik kapuját őrizte, úgy megilletődött az arra sétáló Lenintől, hogy elfelejtett tisztelegni neki. Ezt még megúszta.

Benne volt nemcsak a magyar, de a román hadifoglyok forradalmi bizottságában is. „A Vityebszki-fronton voltam abban az időben, az ottani nemzetközi zászlóaljnak voltam a parancsnoka. Ez a zászlóalj nem annyira harccal, mint inkább forradalmi literatúracsempészettel foglalkozott a Dvina mentén. A Moszkvában megjelenő ‘Weltrevolution’-t és Bucharin ‘Programm’-ját csempésztük át a német katonáknak. /…/ Éppen azzal voltam elfoglalva, hogy ‘indusztrializálom’ a literatúraterjesztést /…/, mikor jött a távirati parancs: azonnal bevonulni Moszkvába /…/, ahol már a Magyarországba induló elvtársak útra készen álltak. Mint a háború előttről itt rekedt civil foglyok keltünk útra (én mint Joseph Ringer) és hat nap alatt értünk haza, ami abban az időben csodálatos gyorsaságot jelentett.” Így mesélte el hazatérésének történetét egy évtizeddel később. És a mese folytatódik: „…ez a korszak volt a párt megalakulásától a diktatúráig a mi pártunk legszebb, ha nem is a legnehezebb, de mindenesetre a leglegendásabb korszaka. Napot és éjjelt egybevetve, jártunk, agitáltunk, szerveztünk. Én a vasas szervező bizottság titkára voltam ebben az időben. /…/ Olyan kevesen voltunk és olyan sokat csináltunk, olyan apostolian teljesítettük kötelességünket. Semmibe sem került egynéhány ezer ember mozgósítása, dacára annak, hogy mi alig voltunk egynéhányan. Emlékszem rá, egy reggel Kun elvtárs utasítást adott nekem egy küldöttség megszervezésére Böhmhöz, és délben már egy 5000 főnyi tömeg kísérte az én általam megválasztott küldöttséget Böhmhöz, akit majd a guta ütött meg dühében.” (Az Új Előre jubileumi albuma, 1927.)

Karikás neve akkor bukkan fel először a sajtóban, amikor az októberi demokratikus forradalom szétverésére törekvő kommunistákat letartóztatták. „A kommunista ellenforradalom letörése. Harminchárom kommunista vezért letartóztattak. Kun Béla vezért véresre verték. A kormány erélyes intézkedéseket helyezett kilátásba.” Ezzel a címmel, alcímekkel jelent meg A Reggel 1919. február 22-én. Mint tudjuk, a kommunisták a börtönből egyenesen a hatalomba szabadultak ki március 21-én.

Karikás a székely hadosztályról leválasztott hajdú-bihari 39-es dandár politikai tisztje lett. Ekkor nézett szembe először az akasztófával. „Április 16-án robbantottam ki az ellenforradalmat s legelőszöris letartóztattam a Pannónia-étteremben Karikás Frigyes hadosztály-megbízottat” – meséli a szatmári katonatanács átállt elnöke, Vén Zoltán aranysarkantyús vitéz (Nemzeti Újság, 1919. december 25.). „A Vörös őrség egyik politikai megbízottját, Molnár elvtársat letartóztatták és börtönbe zárták./…/ Elfogták Karikás Frigyes elvtársat, a Vörös Őrség másik kiküldöttjét is és csak egyes elvtársak éjszakai munkájának, éberségének, szívósságának köszönhették, hogy megmenekülhettek a másnapi akasztófa elől.” Ez Vágó Béla népbiztos beszédében hangzott el a Vörös Őrség központjában. (Friss Újság, 1919. április 26.)

A 39-es dandárról szóló novelláskötet Karikás Frigyes írói működésének legismertebb része. Ezeknek a történeteknek a középpontjában olyan markáns, erős, nonkonform egyéniségek állnak, akiket, mint Karikást, a szegénysors elleni lázadás, az igazságtalan társadalmi rendből való kitörés akarata, a fennsőbbségnek való ellenállás vezérelt, nem pedig marxista-leninista világ- és jövőkép. Korbély János alakja vált legismertebbé közülük. Bizonyára azért, mert ő a főhőse a novellákból készült filmnek, amelyet 1959-ben, a kommün 40. évfordulójára készített el Makk Károly Bihari József főszereplésével, és a televízió is vetítette.

Korbély mogorva K. u. K. őrmesterből válik a cseléd öntudat mocskos szájú prófétájává. Karikás hőseitől egyébként sem idegen a trágárság, ami a novellák társadalmi közegének is, katonai közegének is megfelel. Karikás Svejk fordítása is sokkal illetlenebb, mint Réz Ádámé, amelyet a magyar olvasó ismer.

Így beszél Korbély a 39-es dandár által legyőzött és begyűjtött szlovák cselédkatonákhoz: „Hát nem sül le az ábrázatotokról a bűr? Mi? Kódus, haszontalan, semmirevaló népe! Annyira a lelketekre vettétek, hogy az Almássy grófok földönfutók lettek? Mi? Ezt bírja ki olyan nehezen a szlovák kódus? Hogy miből fog kurválkodni a magyar úr? Mi? Aljas, haszontalan sihederek. Ha ez a csipás itt ni – s az öreg egy fiatal cseh hadnagyra mutatott – lű rá a Korbély Jánosra, azt Korbély János érti. Mert Korbély János is rálű, az apja istenét néki, ahogy módját ejti. De ti lűttök énrám, sok rühös, ganajos térgyű parasztja az istennek?”

A kommün bukása után Karikás Bécsbe menekült. Akárcsak egy 18 éves, érettségi előtt álló gimnazista lány, Andics Magda, aki a Galilei-körbe agitálta be az osztálytársait, előadásokat tartott a kommün idején a nőmozgalomban, és ezért 1919 őszén az ország összes tanintézményéből kitiltották. Ő lesz Karikás Frigyes első felesége és egyik özvegye.

Itthon a körözött terroristák egyikeként emlegetik a lapok, akinek a lelkén szárad Sarlós János plébános felakasztása. A plébánost 1919. június 13-án végezték ki Tiszolcon. Amikor a rimaszombati járáshoz tartozó községet a csehek megszállták, Sarlós plébános mozgósította a falubelieket, hogy harcoljanak a cseh megszállók oldalán a vörös hadsereg ellen. Amikor a vörösök visszafoglalták a helységet, e parancs kiadása miatt halálra ítélték a plébánost. Az ítéleten a politikai megbízott, Karikás Frigyes aláírása is ott volt.

1932-es letartóztatásakor a sajtótudósítások szerint olyan dokumentumot is találtak, miszerint Karikás kivégeztetett öt katonát, aki az ellenség előtt gyáván viselkedett, noha ehhez nem is volt joga. (Magyarság, 1932. augusztus 2.) Ez a vád a Karikás elleni perben nem bukkant fel. Nem tudjuk, igaz-e vagy sem.

Karikás 1920-22 közötti ténykedéséről sokféle információ terjed: harcolt a Kapp-puccs idején Németországban, végzett illegális munkát Romániában, agitált Pozsonyban és a sóbányászok között Kárpátalján. Bécsben a Hoffher gyár szakmunkásaként dolgozott. Közben feleségül vette Andics Margitot.

1922-ben, amikor Ausztriából kitessékelték az emigránsokat, Moszkvába költözött a feleségével. Megszületett leányuk, Margit. Kun Béla, akinek 1918-19-ben az egyik kedvence volt, aki benne látta az öntudatos magyar munkás ideálképét, Moszkvában kiemelte a gyárból, ahol szerelőként dolgozott, elvégeztette vele a Műszaki Akadémiát, gyárigazgatót csinált belőle. Karikás kereskedelmi tárgyalásokat folytatott szerte Európában. Londonban disztingvált úriemberként jelent meg, aki a romjaiból feltámadó orosz ipart képviseli.

Első kötete Moszkvában jelent meg 1927-ben, oroszul. Ez Vengerszkije rasszkazi (Magyar történetek) cím alatt tartalmazza a 39-es dandárról szóló novellákat. 1928-ban kiküldik Franciaországba, hogy szedje rendbe az ottani szétzüllött kommunista emigrációt. Itt is sűrű életet él. Egy külvárosi műhelyben dolgozik a megélhetéséért teljes munkaidőben, azon felül végzi kiterjedt mozgalmi munkáját. Ottani munka- és elvtársa, Aranyossi Pál ezt írja párizsi korszakáról: „Amikor Karikás Frigyes közénk érkezett, körülbelül negyven éves lehetett (37 volt – R. S.), de csak jó harmincasnak látszott. /…/ Franciául egy szót se tudott, nem is tanult meg, de alig pár hónap múlva tolmács nélkül is megértette, akivel dolga volt. /…/ …a mozgalom soha olyan kevés veszteséggel nem dolgozott. Virág (Virág Ferenc néven működött ekkor – R. S.) tudott vigyázni az embereire. Pedig dolgozott, öröm volt nézni, hogy kivirult a lap, a színjátszócsoport, a könyvterjesztő szervezetünk. Akkoriban indult meg Barbusse könyvkiadói vállalkozása a Monde című lapja körül és annak magyarnyelvű osztálya szívesen fölhasználta Karikás orosz tudását. Vele fordíttatta Taraszov-Rogyionov híres regényét, a Csokoládét. Később vállalta – mert csehül is értett – Hasek népszerű Svejkjének átültetését magyarra. Mint fordító, Katona Fedor név alatt szerepelt.” (Kortárs, 1958/1.) Azt persze nem írhatta meg 1958-ban a szemtanú, hogy Karikás lelkesen támogatta a nem kommunista emigráció elleni brutális akciókat, a Szent István Kör ünnepségének és a magyar revíziós nagygyűlésnek a szétverését, a „követségi fasiszták” és mások elleni fizikai erőszakot.

Taraszov-Rogyionov regénye arról szól, hogy az igazi kommunista vállalja, hogy a kommunista hatalom ártatlanul kivégezze, elfogadja az abszurd vádat, ha ezzel erősítheti az ő képében is megjelenített ellenség elleni gyűlöletet. Ez a regény Koestler Sötétség délben című művének a párja, de amíg azt a kommunizmusból kiábrándult, ezt a kommunizmusban mélyen hívő író írta. Úgy is adták ki a Szovjetunióban, úgy is fogadták lelkesen a kommunisták külföldön, mint kommunista hitvallást. Karikás is így olvasta, így fordította, így adta ki Henri Barbusse kiadója. Amikor azonban az abszurd vádak alapján történő leszámolás tömeges és tömeggyilkos gyakorlattá vált a Szovjetunióban, melynek a szerző is, a fordító is áldozatul esett, a regényt kitörölték a kommunista pártállamok nyilvánosságából. A Csokoládé csak a pártállam összeomlása után jelenhetett meg Magyarországon, Karikás fordításában. Párizsban még arra is jutott Karikásnak ideje, nyilván az alvásra való órákban, hogy megírjon egy nagy poémát Dózsa Györgyről és egy regényt Oroszország népeinek múltbéli szenvedéseiről. Ezek a művei elvesztek, nyilván letartóztatásai alkalmából kobozták és tüntették el a kéziratokat.

Párizsban megismerkedett egy Magyarországról kivándorolt zsidó család ifjú leányával, Leider Gizellával, aki a második felesége lett. Nem sokkal később Karikást visszahívták Moszkvába, majd Magyarországra küldték illegális pártmunkára. 1932 első hónapjaiban Magyarországon még észrevétlen maradt. Áprilisban visszament Bécsbe, ahol felesége orvosnak tanult, majd július 13-án ismét átszökött a határon, hogy felváltsa Sallai Imrét. Két nappal később a találkozóhelyükön letartóztatták őket.

A sajtóban eleinte Karikás szerepelt második számú főgonoszként Sallai mögött és Fürst Sándor előtt. A Friss Újság 1932. július 23­-án meg is írta: „Bár még nem történt döntés, előreláthatólag kötél vár Sallaira és Karikásra.”

Az volt a döntő kérdés, hogy statáriális bíróság elé kerülnek-e vagy sem. A statáriális eljárás egyet jelentett a halállal. Szerte a világon tiltakoztak a kommunisták és szimpatizánsaik a statáriális eljárás ellen. Moszkvában Kun Béla minden követ megmozgatott, hogy minél több és nagyobb rendezvényen tiltakozzanak a Karikás és társai életét veszélyeztető eljárás ellen. Végül az a körülmény döntött életről és halálról, hogy Karikás még csak második napja érkezett Budapestre, nem csinálhatott semmit, amit a jelenben a rovására lehetett volna írni, azonkívül, hogy találkozott az illegális mozgalom vezetőivel. Statáriális eljárást pedig csak a jelenben elkövetett súlyos bűncselekmények esetében lehetett elrendelni. Sallai és Fürst esetében ez egyértelmű volt. Persze, Karikásra is ki lehetett volna terjeszteni az eljárást, ha nagyon akarják, de a Sallai és Fürst kivégzését követő külföldi reakciók után nem nagyon akarták. Végül Karikást első fokon négy évre ítélték el, másodfokon ezt három évre mérsékelték, s örökre kiutasították az országból. Kinézett azonban még egy gyorsított eljárás is Karikás ellen, Sarlós plébános felakasztásának ügyében. Karikás azt állította, hogy az ő nevét csak odahamisították az ítélet alá. Az írásszakértők nem tudtak határozott véleményt nyilvánítani, így ebben az ügyben tárgyalás nem volt.

A Munkácson megjelenő Zsidó Néplap (1932. november 4.) így kommentálta az ítéletet: „Gójnak szerencséje van. Ez a naiv közmondás már sokszor beigazolást nyert és most a budapesti kommunista perben megint csak beigazolódott. Karikás Frigyest, Kilián Györgyöt s a többi nemzsidó kommunistákat 5-3 évi fegyházzal sújtották. Mi ezt előre megírtuk. Tudtuk, hogy elrettentő példát csak zsidókkal statuálnak, megírtuk jó előre, hogy Karikást nem fogják halálra ítélni, mert Karikás egy szerencsésebb csillagzatban született s főleg, mert rendezett vallású szülőknél látta meg ezt a kapitalista világot. S íme, így is lett: Karikást nem ítélték halálra, hja, gójnak mázlija van!”

A Nemzeti Újság (1932. július 24.) szerint „ez a marcona külsejű, vérszomjas kommunista, aki a legválogatottabb kínzások között végeztette ki Tiszolcon Sarlós János katolikus papot, összetett kézzel könyörgött, hogy mutassák meg neki gyermekét, mert látni szeretné”. Válogatott kínzásról Tiszolcon szó sem volt, viszont valóban erősen kérelmezte Karikás, hogy engedjék be hozzá az akkor tizenegy éves lányát, akit a hányatott és veszélyes életet élő szülők évekkel azelőtt hazaküldtek a nagyszülőkhöz. A találkozást, amelynek során Karikás Margit először meg sem ismerte rég nem látott apját, árgus szemekkel figyelték és szentimentális tónusban írták le a hírlapok tudósítói.

Az 1932-33-as, több száz főt érintő nagy letartóztatási hullámok egy időre elsöpörték a magyarországi kommunista mozgalmat. A szegedi Csillag börtön viszont tele lett kommunistával. Itt tartott börtönszemináriumot Rákosi Mátyás, Révai József és mások mellett Karikás is, aki 1935-ben szabadult. Moszkvába ment. Éppen akkor mutatkoztak az első jelei annak, hogy Kun Bélával bajok vannak, szemére vetették, hogy súlyos hibákat követett el. Egyre fogyott körötte a levegő, s 1937 nyarán letartóztatták. Ekkor született meg Karikás második gyermeke, Péter, Leider Gizellától. Kun után néhány hónappal, 1938 márciusában Karikást is letartóztatták. Az anyát és a kisdedet kiköltöztették a lakásukból. Egy Moszkva melletti faluban húzták meg magukat, a világháborús kitelepítések során anyát és gyermekét el is választották. A háború után, Moszkvában találkoztak újra.

Karikás Péter Magyarországon színész lett majd diplomata. Leider Gizella sohasem tudta meg, mi történt a férjével. Sokáig úgy hitték, rabként halt meg, a világháború éveiben. A fia az 1990-es években, még a lazább jelcini időkben, megszerezte az NKVD levéltárából az apjára vonatkozó dokumentumokat, amelyekből kiderül, hogy Karikást 1938. május 29-én lőtték agyon Moszkvában. A világháború utáni években még egy-két cikkben említették Karikást, de 1949 után a neve már nem fordulhatott elő a nyilvánosságban. A forradalom előtti erjedés időszakában tört meg a csend. 1956. június 3-án közli a Szabad Nép az egyik novelláját, és tájékoztat arról, hogy nemsokára kötete jelenik meg.

1956 után nyilvánosságra kerülnek fennmaradt művei, elkészül Makk Károly filmje. A ’60-as évek vége felé terjedt ki rá is az a bevett formula, hogy „a törvénysértések áldozata lett”. 1956 után elneveztek róla közterületeket, intézményeket. Még mindig megvan egy kis utcája a Vizafogón.

Az 1945 utáni években sokkal többet beszéltek Andics Margit doktornőről, akinek az öngyilkosságról írott, németül és angolul megjelent könyve nagy nemzetközi figyelmet keltett. Ő a lányával később Franciaországban telepedett le. A másik özvegy csak egy tájékoztató jegyzetben bukkant fel, amikor a Kortárs (1962/3.) közli Karikás Két éjszaka című „torzképét két felvonásban”. A jegyzet szerint: „Ljudmilla Filipovna Karikás, az író ma is Moszkvában, férje egykori gyárigazgatói lakásában élő özvegye bocsátotta rendelkezésünkre.” Ezek szerint az özvegy, aki a fiával együtt a háború után Magyarországra költözött, visszatért a Szovjetunióba és visszakapta a lakást, amelyből 1938-ban kitelepítették. De hogy lett a Gizellából Ljudmilla és Leider Leó lányából Filipovna?

A rendszerváltás után a szélsőjobboldali lapokban nagyjából visszatért az a hang, amelyen Karikásról beszéltek a 20-as, 30-as években. Sőt, Ludwig Emil (Magyar Hírlap, 2017. augusztus 21.) még azt is hírül adta, hogy Karikás zsidó családban született.