Az ész sikere (vagy kudarca?)

1945. április 10., Ahlem, Németország. Egy fiatal amerikai őrmester, Henry Kissinger részt vesz az ottani kis koncentrációs tábor – Neuengamme hatvanöt fióktábora közül az egyik – felszabadításában. A munkaképes foglyokat a németek pár nappal korábban továbbhurcolták Bergen-Belsenbe, az istállókból átalakított barakkokban csak a halottak és a haldoklók maradtak. Kissinger nem sokkal később leírta párbeszédét egy csontvázzá fogyott rabszolgamunkással, akit negyvennek nézett, holott csak tizennégy volt, és amikor az amerikai megkérdezte a nevét – vélhetően németül –, ő lekapta a sapkáját, ütésre várva. „Ne vedd le a sapkád, most már szabad vagy” – feleli a katona, s így folytatja a történetet: „Itt vagyok én a vasalt egyenruhámban, nem éltem szennyben és mocsokban, engem nem ütöttek és rúgtak. Miféle szabadságot ajánlhatnék?”

Nem egészen hét évvel korábban Kissinger még ebben a Németországban élt, és alighanem ilyen sors várt volna rá, ha szüleinek nem sikerül idejében kivándorolniuk. Tizenhárom közeli rokona lett a holokauszt áldozata. Sokáig nem beszélt az ahlemi tapasztalatáról, és általában is csak gúnyolódni tudott, ha valaki személyes pszichológiai magyarázatot akart adni taktikai döntésekre – főleg az övéire –, de akkor is, azon kevesek egyike volt a nyugati politika csillogó felvilágában, akik szemtől szembe látták a gonoszt. Valószínűleg az utolsó a fontos politikusok közül, akik aktív felnőttként élték meg 1944–45-öt. Döbbenetes mennyiségű írott szöveget dolgozott fel életében, de arról, hogy milyen erővel működik a világban a Rossz, és milyen esélyei vannak vele szemben a jóakaratnak, eleven, vegetatív idegrendszerbe hatoló élményei voltak, nem lehettek illúziói.

Nem lehetett oka arra sem, hogy – mint megannyi kritikus értelmiségi – lebecsülje saját amerikaiságát. Menekült, vagyontalan, német anyanyelvű zsidó kamaszként, 1938-ban szó szerint a nulláról kezdte, aztán egy borotvaecset-gyártó üzemben dolgozott, és esti tagozaton fejezte be a középiskolát. Innen lett rövid időn belül a Harvard csillaga – 1950-ben minden idők leghosszabb politikatudományi szakdolgozatát írta potom 388 oldalra rövidített kantiánus tanulmányával, A történelem értelme címen. Ennek nyomán vezették be a Kissinger-szabályt, amely körülbelül száznegyven oldalban maximálta a terjedelmet. Szemben az Óvilágnak még a szabad országaival is, de minden rasszista bajával és véres ellentmondásával együtt, Amerika ekkor olyan hely volt, ahol a tehetség szükséges – becsvággyal és szorgalommal párosulva pedig a többség számára elégséges – feltétele volt az érvényesülésnek.

Kissinger doktori disszertációját – A helyreállított világ: Metternich, Castlereagh és a béke problémái, 1812–22 (1957) – a politikai realizmus alapszövegének tartják. Metternichtől idézi: „A modern történelem szemléletes példát ad a szolidaritás és az egyensúly elvére (…) Vajon mi következik az önző politikából, a képzelgés meg a hitvány nyereségek politikájából?” A cél a béke, de ez egyrészt forradalmi rendszerekkel nem lehetséges, az egyöntetű és örök béke pedig elérhetetlen. Amire törekedni lehet, az a hatalmi egyensúly és a konszenzus. Kissinger a disszertációt 1954-ben írta, már az első szovjet hidrogénbomba-kísérlet után, és a bevezető legelső mondatában hivatkozik is a „termonukleáris pusztulás” veszélyére. Továbbá nem sokkal korábban zárult le a koreai háború – az ország kettéosztásával –, és ezzel egy időben osztották ketté Vietnámot. Ábránd lehetett csak, hogy nem lesz több háború – éspedig olyan, ahol az egyik oldalon Amerika áll, a másikon a Szovjetunió, vagy a Szovjetunió és Kína –, de a szó szoros értelmében létfontosságú követelmény volt, hogy a nukleáris hatalmak ne hadakozzanak egymással közvetlenül, azaz legyen valamilyen hatalmi egyensúly. A tökéletes béke: álom. Fontosabb a rend és az ütköző érdekű hatalmak valamiféle konszenzusa, az, amit Metternich szolidaritásnak nevezett.

A roppant agykapacitású és a nemzetközi politikát higgadtan átlátó fiatal tudósra természetesen felfigyeltek kormányzati és politikusi körökben – legfőképpen a lélektani hadviselésért felelős Nelson Rocke­feller, aki később New York állam kormányzója lett, és többször is indult az elnökjelöltségért a Republikánus Párt liberális irányzatának képviseletében (bármilyen nehéz elhinni manapság, ilyen is volt). Kissinger 1968-ban is Rockefeller tanácsadójaként vett részt az előválasztási kampányban, mondván, hogy Richard Nixon „a lehető legveszélyesebb” ember lenne az amerikai külpolitika irányítójaként. Aztán, amikor Nixon kerekedett felül, s elnökké választották, kiderült, hogy esze ágában sincs kinevezni a vetélytársát, Nelson Rockefellert külügyminiszternek, Kissinger viszont kell neki – nemzetbiztonsági tanácsadóként. Ez a poszt a korábbi elnökök alatt nem volt olyan súlyú, mint a külügyminiszteré, de a gyanakvó és cezaromán Nixon jobbnak látta mérsékelni a minisztérium önmozgását és kétfejűvé tenni a külügyi apparátust.

Kissinger magánjelleggel úgy beszélt Nixonról mint őrültről, de a külügyi kormányzásban jól együtt tudott működni vele. Az elnök kételkedett abban, hogy tárgyalásokkal belátható időn belül ki lehet vezetni az országot a vietnámi háborúból, viszont ő is a kínai politika „újraértékelését” fontolgatta – 1968-ban, miközben Kínában tombolt a kulturális forradalom. Kissingernek ez nagyon tetszett. Hatalmi egyensúly: az ellenségem ellensége, ha nem is a barátom, de hasznos kapcsolat.

Harminc év alatt a vagyontalan bevándorló, az európai érzékenységű diplomáciatörténész, akire Európában nagy valószínűséggel halál várt volna, Washington egyik legfontosabb posztjára emelkedett. Az amerikai álom megvalósult. Sőt. A világon ekkor két szuperhatalom létezett, az Egyesült Államok és a Szovjetunió; közülük gazdaságilag, szövetségi rendszere révén és gazdasági-politikai társadalmi modellként messze Amerika volt az erősebb. A nemzetbiztonsági tanácsadó tisztsége soha addig nem járt ekkora tényleges befolyással. Amikor Kissinger, a diplomácia tudósa nemzetközi ügyekben huzigálta a szálakat, a világ – nem is olyan titkos – urának érezhette magát. Nem egészen jogtalanul. Ennél erősebb önigazolás nem létezik.

Természetes, hogy sokan gyűlölték. Szintén nem minden ok nélkül. Ha valakinek a kezében ekkora hatalom van, miközben az önbizalma kikezdhetetlen és az elbizakodottsággal határos, a politikai gondolkodásában pedig tudatosan másodlagosnak minősíti az erkölcsi szempontokat, ott, hogy elvontan fogalmazzunk, súlyosak a morális negatív externáliák. 1970-ben jóváhagyta és továbbította Nixon titkos utasítását, hogy Kambodzsában „bombázzanak le mindent, ami mozog”, noha tudta, hogy ez kivihetetlen. Ami végül megvalósult, az közvetve hozzájárult a Vörös Khmer öt évvel későbbi hatalomátvételéhez, és ahhoz, hogy az Egyesült Államokat máig utálat övezze Kambodzsában, ne szólhasson bele semmibe.

Mivel a kínai közeledéshez Kissingernek szüksége volt a pakisztáni diktatúra segítségére – onnan szállt fel a repülőgép, amely titkos pekingi küldetésére vitte –, 1971-ben gyakorlatilag jóváhagyta a Kelet-Pakisztánban, a majdani Bangladesben végrehajtott mészárlást. Egyszerűen nem vett tudomást a dhákái főkonzulnak a népirtással határos cselekményekre figyelmeztető táviratáról, sőt bosszúból el is vágta Archer Blood további diplomáciai karrierjét.

Miután 1970-ben a szocialista Salvador Allendét választották Chile elnökévé, Kissinger mindent megtett az új kormányzat megingatásáért, hogy ne jöjjön létre második Kuba. Szerepet játszott abban, hogy még Allende beiktatása előtt a CIA vezérletével megróbálták elrabolni és megölték René Schneider hadsereg-főparancsnokot, aki nem volt hajlandó katonai hatalomátvételre. Utána tőle telhetően segítette a chilei ellenzéket, ami nem volt nehéz Allendéék katasztrofálisan rossz kormányzása miatt, bár – az elterjedt baloldali hiedelemmel ellentétben – az 1973-as puccs nem amerikai irányítással ment végbe. Utána viszont Kissinger meg volt győződve, hogy Pinochet tábornokot csak a „bégető liberális sajtó” és a „nemzetközi baloldal” feketíti be, mert megbuktatott egy „kommunistává fajuló” kormányt.

Christopher Hitchens a Henry Kissinger pere című 2001-es könyvében nemes egyszerűséggel háborús bűnösnek nevezi a politikust, és indokínai, bangladesi, chilei közreműködésén kívül a Kelet-Timorral és Ciprussal kapcsolatos viselt dolgait is elemzi. Másfelől mégiscsak ő felügyelte az amerikai hadsereg kivonulását Vietnámból – a „vietnamizálás” kudarcához és a Dél kommunista elfoglalásához nem a párizsi megállapodás vezetett, hanem az, hogy az amerikai Kongresszus nem szánt több pénzt a katonai támogatásra. Kivezette az abszurd módon megalázott Kínát az elszigeteltségből. Ingadiplomáciája is sikeres volt annyiban, hogy megtörte a szovjet dominanciát a Közel-Keleten. S ami Kissinger amerikai kritikusainak kevéssé fontos: az enyhülést kodifikáló 1975-ös helsinki záróokmány mint elv és hivatkozási alap kétségtelenül közrejátszott a vasfüggönyön inneni erjedésben. De ahogy a XX. századi Metternich nem törődött azzal, hogy taktikai műveletei hány emberéletbe kerülnek, úgy a pozitív következményekkel sem számolt a terveiben. A nagyon okos emberek hibájába esett: nem tudhatott mindent, és túlbecsülte a szovjet rezsim gazdasági kapacitását. A nem ennyire tájékozott, de jobb ösztönű Reagan már észlelte a gyengülést, és megengedhette magának, hogy morális kategóriát alkalmazzon, amikor a gonosz birodalomról beszélt.

Kissinger külügyi királysága – 1973-tól már miniszterként – összesen nyolc évig, 1969 elejétől 1977 elejéig tartott. Utána nem politizált többé hivatalosan, hanem amerikai elnökök és más politikusok tanácsadója lett. Nagyra becsülte Trump, illetve Jared Kushner is, akinek jó amerikai hazafiként felajánlotta szolgálatát, és viszonylag sűrűn látta vendégül Vlagyimir Putyin. Meg kell adni, Ukrajna ügyében valamelyest revideálta álláspontját – korábban a „realizmus” (az orosz birodalmi becsvágy tudomásulvétele) jegyében azt tartotta jónak, ha Kijiv semleges marad, de a 2022. februári invázió után kijelentette, hogy „ennek nincs értelme”. S hogy ne feledjük, miután a rá jellemző intelligenciával és kreativitással belevetette magát a vagyonfelhalmozásba, ő találta fel a „stratégiai konzultáció” nevű, etikailag necces üzletágat, ahol is bennfentes politikai-kormányzati értesüléseket lehet jövedelmező szerződésekre adott tippekben kamatoztatni.

Akárhogy is, benne lesz a történelemkönyvekben. Amikor nem sokkal a századik születésnapja után, idén júliusban Kínába utazott, szupersztárként fogadták, ugyanabban a vendégházban szállásolták el, és ugyanazt az ebédet kapta, mint ötven évvel azelőtt. Ezzel az országgal biztosan jót tett.