A karizmatikus népvezér, aki megelőzte a futurizmust

A sámsoni bakter négy elemit végzett fiából, Csizmadia Sándorból olvasott, három idegen nyelvet beszélő, Marx-fordító, többszörösen elítélt karizmatikus népvezér lett, a Földmunkások Szövetségének elnöke, kinek legjobb verseit „Verhaeren hatalmas ipari költeményeihez” mérte Kassák Lajos. A Károlyi-forradalom államtitkára, a ’19-es kommün népbiztosa és foglya. Politikai pályája és élete csúnya véget ért. A közemlékezet már csak annyit tud róla, már ha tud bármit is, hogy ő akarta kitiltatni a Népszavából Ady Endrét.

Szikrákat szórva, lángokat lehelve,
Csattog, prüszköl a néma sineken;
Bősz kedve mintha csak a vészbe telne,
Száguldva jár és tombol rémesen.
Acélkörmét a sínbe vágja,
Hogy az nyög és felsír bele,
A felhős és búgó szele,
Jaját széthordja a világba…
S a szörny rohan tovább, tovább,
Hegyen-völgyön, pusztákon át
Hol ember is csak néha járt
És dühe nem ismer határt.

(Csizmadia Sándor: Lokomotiv)

1871. március 10-én született a mai Hódmezővásárhely területén, a sámsoni vasútállomáson, ahol bakter volt az apja. Négy elemit végzett, amikor éppen ráért iskolába járni, mert már hét éves korában elszegődtették libapásztornak. Volt lóhajtó gyerek, summás, béres, részes, falverő, napszámos, kubikos. Tizenöt-tizenhat éves hírhedt verekedőnek számított a vásárhelyi pusztán. Tizennyolc évesen önként beállt katonának. A munkásmozgalommal akkor találkozott, amikor kivezényelték szétoszlatni a tüntető békéscsabai munkásokat. Sok helyen azt írják róla, hogy csak a katonaságnál tanult meg írni, olvasni, de ő maga azt állítja a Nemzetgyűlési Napló számára készült önéletrajzában, hogy már gyerekkorában is szeretett olvasni.

1892-ben leszerelt, visszament napszámosnak, megnősült, majd beállt pusztacsősznek. Közben falta a szocialista brosúrákat, és Orosházán bekerült az akkor még illegális szocialista mozgalomba. Pár hét múltán már ő volt az orosházi szociáldemokraták vezetője.

1894-től jelennek meg írásai a Népszavában.

Fölhívják Budapestre a Népszavához, ahol először csak nyomdai szolgaként helyezik el, de miután belebetegszik a festék- és oldószerszagba mégis címlapíró lehet. Kétlaki életet él. Orosházán lakik a családja az ikerfiaival, ő pedig Pesten képződik és lejár Orosházára fölforgatni. Le is tartóztatják: „Van Orosházán három nagyon veszedelmes szoczialista, név szerint Bors Pál, Csizmadia Sándor és Meszes Szabó János. A két előbbit most fogta el a rendőrség Komlóson./…/ … felküldték Budapestre Csizmadia Sándort azért, hogy tanuljon meg ‘szónokolni’. /…/ Mióta hazajött, azóta igen nagy a tekintélye, s annyira megtanult beszélni, hogy akármilyen lapot adnak a kezébe, mindnyájából lelkesíti a szoczialistákat.” (Magyar Hírlap, 1895. február 1.) „Ha azt mondják neki, hogy amit mondott, nincs az újságban, ezt feleli: A papiroson igaz, hogy nincs az írva, de a szívben az van írva.” (Budapesti Hírlap, 1895. február 1.) Ebben az évben volt az első sajtópere, amelyben három napi fogházra ítélték, mert ostoba fajankónak nevezte az orosházi szolgabírót.

Budapesten néhány év alatt jelentős műveltségre tett szert szocialista értelmiségiek, mindenekelőtt Palágyi Lajos költő instrukcióit követve. Megtanult németül, franciául és a szövetkezetek tanulmányozására tett olaszországi tanulmányútja alatt olaszul is. Nemcsak olvasta, fordította is Marxot.

1896-ban már négyhavi államfogságra ítélték ezért a szövegért: „Kiirtjuk gyermekeinkből a hazaszeretetnek még az utolsó szikráját is, de megtanítjuk gyermekeinket arra, hogy gyűlöljék szívük mélyéből ezt a hazát és annak rabló tulajdonosait, gyűlöljék azon nyomorult gazokat, akik hazátlanná tesznek milliókat. És ha ezt tesszük, zárjatok be, vagy akasszatok föl, de akasszátok föl gyermekeinket és feleségeinket is, mert ha megmaradnak, meddő munkát végeztetek… akasszatok föl mindenkit, aki utatokban áll; akasszátok föl mindazokat, akik titeket tartanak, hogy azután ti is pusztuljatok el a magatok tehetetlenségében.” Ez a szöveg már a Népszavának is sok volt, és egy Új Népszava című kiadványban jelent meg. A Népszava csak idézi, cáfolva, hogy ők közölték volna. (Népszava, 1896. augusztus 7.) A tárgyaláson Csizmadia így szólott: „Még arra sincs jogom, hogy egy falusi bíróválasztáson részt vegyek. De én azért magyar vagyok. A gyermekeimet is arra tanítom, hogy magyarnak születtek. Csak azt fájlalom, hogy semmit sem találok a hazában, amiért lelkesednem kellene.” A védőügyvédje Mme Staellel példálózott, aki reménytelenül szerelmes volt Napóleonba, s miután a szerelme viszonzatlan maradt, féktelen gyűlölettel támadta őt. „Csizmadia Sándor a hazájába szerelmes reménytelenül. Az ő hongyűlölete is szerelem.” (Látóhatár, 1968/3-4.)

Szabadulása után a Földmívelők Lapja szerkesztője lett. A lap címét Világszabadságra változtatta. 1898 tavaszán egy cikke miatt kiutasították a fővárosból. (Ekkor tömegével utasítottak ki szocialistákat Budapestről). Orosházáról küldözgette az írásait.

Ez év nyarán már két évre ítélték „többrendbeli cikkírás” miatt, de főleg azért, mert „gyűlöletes hangon írt” a földbirtokosokról. Amikor a fővárosból kitiltott vádlottat a tárgyalásra felhozták Pestre, többezres tüntető tömeg gyűlt össze az üdvözlésére a Keleti Pályaudvaron. Csizmadiát azonban leszállították Kőbányán, a reá várakozó tömeget pedig brutálisan szétverték.

Az elítéltet, jó magaviseletére tekintettel, 14 hónap után elengedték. Szabadulását követően a Népszava belső munkatársa lett. 1904-ben újraindíthatta a korábban betiltott Világszabadságot. 1906-ban megalakult a Földmunkások Szövetsége, amelynek hamarosan ő lett az elnöke. 1906-ban ismét perbe fogták. 1905 végén a sztrájkoló nyomdászok megostromoltak néhány szerkesztőséget. 1905. december 6-án a Népszava címlapját Csizmadia őket üdvözlő verse foglalta el: „Büszkék vagyunk mi mindazokra, / Akik rombolva járnak szerteszét; / Hadd dőljön csak minden romokba, / Hogy megtaláljuk a jövő helyét! . . . / Vihar pusztíthat, erdőket letörhet, / Sivataggá söpörheti a földet; / De termékeny nyár sarjadzik belőle: / — Megyünk előre!…” Első fokon felmentették, végül két havi államfogházra ítélték. Ekkoriban már a szocialista munkásköltészet megteremtőjeként, a proletárok legelső poétájaként, a proletárforradalom dalnokaként tartottak nyilván. A Marseillaise szövegét is ő írta át munkásindulóvá: „Nem lesz a tőke úr mi rajtunk… / Ezer a népnek terhe, gondja, / tudatlan és béklyóba jár; / a pap butítja, tőke nyomja: / Testvér a templom és a gyár…”

1896 óta részese volt a szociáldemokrata párt vezetésének. Akkor igyekeztek Csizmadia személyében integrálni az agrármozgalmat. Rá bízták a földmunkás kongresszus előkészítését.

Eredetileg Csizmadia (is) azonosult azzal a szociáldemokrata állásponttal, hogy a földet köztulajdonba kell venni és közösen megművelni a paraszti egyenlőség és a nagyüzemi gazdálkodás jegyében. Idővel belátta, hogy átmenetileg engedni kell a parasztság földéhségének, a földosztást és a kistulajdonosok szövetkezeti együttműködését kell támogatni, amíg a helyzet meg nem érik a „végleges megoldásra”. Olaszországi útja során megismerkedett az ilyesféle szövetkezetek gyakorlatával, de Magyarországon ilyen kezdeményezéseivel sok sikert nem ért el.

Az 1905-ös pártkongresszuson a pártellenzék egyik szószólója. Hevesen bírálja a párt nem eléggé radikális politikáját, és 1907-ben ki is válik a vezetéséből. A választójog kérdését félresöprő, a parlamentarizmust elutasító Szabó Ervin-féle anarchoszindikalista radikalizmust elutasítja, és azzal épp ő vitatkozik a legélesebben.

1908-ban a szociáldemokrata vezetők végre belátják: a párt nem lehet meg kidolgozott agrárprogram nélkül, s ennek kimunkálását egy Csizmadia vezette bizottságra bízzák. A program elkészül, elismeri a mezőgazdaság sajátosságait, és miközben a föld köztulajdonát és helyhatósági irányítás alatti művelését tekinti alapnak, megengedi a helyi viszonyoknak megfelelően az egyéni vagy szövetkezeti földbérletet. E program elég óvatosan oldja a föld köztulajdonának dogmatikus szocialista elvét, de a pártvezetés ettől is tartott, és elszabotálta a megvitatását. 1911-ben Csizmadia új programot készített, amelyben már nem szerepelt az egyéni földbérlet lehetősége, de ezt a tervezetet is elfektették.

1909-ben történt meg Csizmadia nevezetes támadása Ady ellen. Gyagyovszky Emil Hadüzenet című verseskötetét méltatva ment neki a népidegen szimbolistáknak. Így: „Egy könyv az értelmes, egészséges, titkos betegségektől, természetellenes, perverz hajlandóságoktól mentes emberek számára. Maholnap egy-egy ilyen könyvnek a megjelenése esemény lesz, ritka esemény. Tudniillik az ilyen könyvek ‘régi’ könyvek, a múltéi, még mielőtt megszülettek volna. Mert van most egy egészen új irodalmi irány. Követői hangosak, türelmetlenek és mindenekfölött büszkék. Módszerük, hogy szörnyű nehéznek lássék, ami a pehelynél is könnyebb, súlynak az üresség, mélységnek az értelmetlenség és szocializmusnak a vörösség./…/ Miért szentelünk mi ennek a nyafogó irányzatnak, ennek a tébolyda-költészetnek ennyi betűt is? Hiszen van a polgári társadalomnak több nyavalyája is, amely mellett nyugodtan elmegyünk. Ezzel a költészettel kénytelenek vagyunk foglalkozni, mert közvetlenül érint bennünket. Hiszen polgári körökben ezeket a betegségi kirohanásokat szocialista költészetnek kezdik nevezni, s nem egészen alap nélkül. Letagadhatatlan tény, hogy nálunk, első helyen, e nyafogókat bámulatos erővel, kitartással és csökönyösséggel portálják és igyekeznek előre tolni.” (Népszava, 1909. január 26.)

A Népszava azzal a megjegyzéssel közli a cikket, hogy az nem tükrözi a szerkesztőség álláspontját. Több cikk és ellencikk jelent meg a lapban. Miután egyértelművé vált, hogy a Népszava meghatározó szerkesztői az övével ellentétes véleményt képviselnek, Csizmadia kijelentette, hogy íróként a továbbiakban semmi köze a laphoz, de mint szocialistának ezután is köze van hozzá. A költő elhagyta a Népszavát, de a politikus nem.

Csizmadia írói-költői működése egyébként is megtört ebben az időszakban. A helyzet paradoxona, hogy éppen a szimbolizmus irányában bontakozhatott volna ki lírikusként, kiemelkedve a propagandaköltészetből. Éppen ezt hangsúlyozza Kassák Lajos a Nyugatban megjelent nekrológjában: „Tévedés azonban az az általános megállapítás, mintha Csizmadia jelentősége egyedül verseinek csak úgynevezett tendenciájában lehetne értékelhető. /…/ Igaz, hogy versei közül általában azok nyerték meg a nagyobb olvasóközönség figyelmét, amelyek bizonyos nyomorszentimentalizmussal és paraszti filozofálgatásokkal voltak telítve. Holott nem ezek az ő igazi értékei. A ‘Sztrájk’, a ‘Forradalom’, a ‘Gyár előtt’ s még vagy egy tucat hasonló költeménye egy új világot, új érzést és gondolatkört hozott bele a megújhodásra készülő magyar költészetbe. Ezek közül a versek közül jónéhány elfogultság nélkül odaállítható Verhaeren hatalmas ipari költeményeihez. A legmagasabb fokot azt hiszem ‘Lokomotiv’ című versével érte el Csizmadia Sándor. Ez a nagy szimbolikus óda úgy beállításában, mint külső formájában megelőzte a futurizmust.” (Nyugat, 1929/6.)

Kitört a Nagy Háború. A Népszava (1929. március 12.) nekrológja szerint „a döntő csapás a háború alatt érte érzékeny lelkét, amikor két fia bevonult, s amikor ő is kénytelen volt a vállára akasztani a Mannlichert. Egyik fia odaveszett az olasz pokolban, a másik önmagának vázaként került haza. Csizmadia Sándor sehogy sem tudta többé régi egyensúlyát megtalálni.” A szociáldemokrata lap vélekedését persze meghatározta, hogy a harcok végeztével Csizmadia eltávolodott a párttól. Igazából soha nem volt ő „egyensúlyban”.

1918-ban pártjával együtt részt vesz az októberi forradalomban. 1918. december 12-től a kommün kikiáltásáig ő a földművelésügyi államtitkár. Ha akarna sem képviselhetne koherens álláspontot, mert a koalíciós kormány is heterogén. Csizmadia a földbirtokok köztulajdonba vételét pártolja, s nem a kistulajdont gyarapító parcellázást, mert hiszen a tulajdon az ő felfogása szerint reakcióssá tesz. De persze hivatalban lévő államtitkárként ennek dacára is jelen kell lennie Kápolnán a földosztás kezdetén, és ott még beszédet is mond.

1919. március 21-én a Népszavából megtudja, hogy kinevezték a kommün földművelésügyi népbiztosának. A népbiztosságot egy négytagú kollégium alkotta, benne a Csizmadiával rossz viszonyban lévő, az agrárvilág sajátosságaival szemben teljesen érzéketlen Hamburger Jenővel, aki nyomban és keményen a kezébe vette az irányítást. Csizmadiának semmilyen érdemleges szerep nem jutott. Április elején Korvin Ottó megjelölte őt, mint a Tanácsköztársasággal szemben vélhetőleg ellenséges alakot. Le is váltották, föl is mondott, s házi őrizetben tartották, miközben a kommün rendezvényein lelkesen szavalták a verseit.

A kommün bukása után beválasztják az újjászerveződő szociáldemokrata párt 11 tagú vezetőségébe. Szeptemberben a Népszava hírül adja, hogy Csizmadia szerkesztésében új lap jelenik meg a Föld népe címmel, amely „élesen állást foglal a fehérterror, a pogromok és a felekezeti gyűlölség terjesztői ellen”.

Miközben az antiszemita terror ellen ír, kiad egy kis füzetet Hol voltam a diktatúrában címmel, amelyben a „párton belüli zsidókkal” való küzdelmeiről ír. Ekkoriban kevesen voltak, akik ne tekintették volna zsidó lényegűnek mindazokat a társadalmi szerepeket, amelyekben a zsidók felül voltak reprezentálva. Ez még olyan zsidókra, illetve zsidó származásúakra is igaz volt, mint Jászi Oszkár vagy Szabó Ervin. Nem beszélve Marxról, akinek A zsidókérdésről írott művét, amelyben a zsidókérdést a kapitalizmus kérdéseként tárgyalja, éppen Csizmadia fordította le. Ő a paraszti világtól idegen zsidó entellektüelekként azonosította párton belüli ellenfeleit, a Népszavát az Ady-ügyben „ellene fordító” Weltner Jakabtól a kommün földművelésügyét kisajátító Hamburger Jenőig.

Friedrich István miniszterelnök igyekezett megfelelni az antant igényének, hogy a társadalom minden rétegét képviselő kormányt állítson fel. Kézenfekvő volt, hogy a mezőgazdasági munkások képviselete ügyében az ekkori nevén Földmunkások és Kisgazdák Országos Szövetségének elnökével, Csizmadiával tárgyaljanak. Csizmadia a pártja háta mögött tárgyalt Friedrichhel. Feltételekkel bár, de elfogadta az államtitkári megbízatást.

Ez összeférhetetlen volt a szociáldemokrata párttagsággal. Ki is lépett a pártból, amelyből amúgy is kizárták volna.

Csizmadia feltétele az volt, hogy az úgy tízezer, politikai okokból letartóztatott földművest bocsássák szabadon, az ellenük és a Földmunkások Szövetsége ellen folyó pereket szüntessék meg, a Szövetség zárolt vagyonát szabadítsák fel, és biztosítsák a legteljesebb agitációs szabadságot. Miután ezek nem teljesültek, nem vállalta az államtitkárságot. De arra számított, hogy a szociáldemokrata párttól elváló Földmunkások Szövetségének százezres nagyságrendű tagsága és az ő karizmája erős bázisa lehet egy új pártnak, amely „nemzetibb” és ily módon az új helyzetben elfogadhatóbb lenne, mint a szociáldemokrata párt.

Így nyilatkozott: „A magam különös módján voltam és vagyok szocialista, nem pedig holmi pártfegyelem és szakszervezeti szabályok szerint. Petőfi és Széchenyi István, noha elégszer ostorozták a nemzet hibáit, egészen világosan nemzeti alapon állottak, de azért egészen bizonyos, hogy emellett általános, emberszerető világpolgárok voltak. Ezenképpen szocialista vagyok én is. Szocialista vagyok, de magyar vagyok, a magyar nemzet hű fia.” (Szegedi Friss Újság, 1919. október 30.)

Rosszul számított. A megszállás miatt több részben megtartott 1920-as választásokon a pártja végül is a szavazatok fél százalékát kapta meg. Pártja egyetlen mandátumát ő maga szerezte ott, ahol igazán otthon volt, Orosházán.

Az 1920-1922-es ciklusban remek felszólalásokban képviselte az agrárproletárok ügyét. Tartotta a frontot a vérgőzős antiszemitákkal szemben. A kivörösödött képű zsidófalók hangorkánjában utasította vissza, hogy a kommünt a zsidók csinálták volna. De igazából ekkor már a politika senkiföldjére került, és a hitelessége is megtört, amikor kiderült, hogy az Igazság című lapját a kormány támogatásával tartja fönn. A leleplezésre azzal válaszolt, hogy „én a lapba azt írom, amit akarok, a lap kiadóhivatala pedig attól vesz fel pénzt, akitől ő akar; mi közöm nekem ahhoz, hogy ki ad pénzt a kiadóhivatalnak”. (Magyar Hírlap, 1929. március 12.) Ez persze komolytalan védekezés.

1922-ben már ismét nyílt választások voltak. Az orosházi választókerületet a kormánypárt érdekei szerint szétbontották, és ezt a választást már nem bojkottálták a szociáldemokraták. Ilyen körülmények közt Csizmadia valószínűleg az Igazság-ügy nélkül is elvesztette volna a mandátumát. A Nemzetgyűlésből kiesve, fórumait elvesztve, kiszorul a politikai életből. Költői vénája már elapadt. Még életében eltemeti a feledés a karizmatikus népvezért.

Szörnyű és borzalmasan fájdalmas betegség tör rá: a nyelvrák. Két ízben érte szélütés. Fájdalmai elől az öngyilkosságba menekült, de megmentették. Ezzel azonban csak két héttel hosszabbították meg az életét és a szenvedését. 1929. március 9-én halt meg, de a lapokhoz a halálának híre csak március 12-én jutott el, amikor már el is temették őt a rákoskeresztúri köztemetőben.