Egy képlékeny szellem megszilárdulása

Mintha az emlékező Deák István nem érezné súlyát a régi kínai átoknak: élj érdekes időkben! Áldott, nyugalmi állapotban tekint rá élete átkosan érdekes részére. Négy évtized messzeségéből. A magyar emigráció nagy történésze maratoni életet élt valóban, de az emlékiratai nem felelnek meg a címnek: „Maratoni életem”. 93 éves korában kezdte írni ezt az emlékiratot, és eleve csak az 1970-es évek végéig akart eljutni. Ötvenes éveinek derekáig, amikor valóban lefutotta a New York-i maratonit. Ami azután történt vele, azt Pók Attila bevezetője szerint már nem tartotta elég érdekesnek, memoárra méltónak.

Aligha volt és lesz még egy magyar anyanyelvű tollforgató, aki ebben az életkorban írja meg első magyar nyelvű könyvét. Nem tudjuk, miként írt magyarul a kezdő matuzsálem, mert a kéziratát az unokahúg stilizálta, de az eredmény mindenesetre kiváló magyar szöveg.

Deákkal sokszor kivételezett a sors, miközben fölöttébb nehéz és veszélyes idők kiváltképp veszélyeztetett közegében élt, de megdolgozott azért a kiváltságért, hogy élete végén olyan lelki szabadságban emlékezzen, amelyet nem korlátoznak megvallás és kimagyarázás terhei. Munkássága magáért beszél, közkedvelt, elismert emberként ért kilencvenhetedik évében élete végére. Neki már magáért nem, csak magáról és az átélt és kutatott világáról kellett beszélnie. Belső gátlások nélkül idézhetett fel minden kísértést, amivel a kora körülvette, minden ingadozást, gyarlóságot, amibe a sorsa belesodorta.

„Hogy a zsidó kísérlet az integrációra, sőt a beolvadásra milyen mértékben sikerült, azt próbálom az önéletrajzomban kielemezni” – az emlékiratnak ez a célmeghatározás szűk, de jellemző.

A Deák-család szenvedélyesen asszimiláns volt. Már a Deák nevet is a kiegyező Deák Ferenc és az általa képviselt liberális, emancipáló szellem tiszteletére vette fel Deutsch nagypapa. Az apa Ferenc József és a békeidők lelkes híve volt, és valamennyi fivérével együtt elszánt önkéntesként harcolt a Nagy Háborúban. Onnan megtérve úgy érezte, „az áttérés a legkevesebb, amivel köszönetet mondhat az országnak az emberi létért, a törvény előtti egyenlőségért és szabadságért”.

Deák tehát már katolikusnak született, és a hitét ugyan kamaszkorában elveszítette, ateistaként élte végig az életét, de keresztény, nem-zsidó ateistaként.

Elemista korában fogalma sem volt a „rossz” származásáról. A budapesti cisztercita gimnáziumban az ugyancsak zsidó származású osztálytársát „elválasztotta tőlem az unalmas természete és a rendkívül erős zsidó arcéle. Nem kellett antiszemitának lenni ahhoz, hogy valakit a ‘zsidós kinézetéért’ csúfnak, kellemetlennek tartsanak. Családunk köreiben, sőt később is zsidó származású kommunista intellektuelek részéről gyakran hallottam olyanfajta felkiáltásokat, hogy ‘jaj, csak ne lenne olyan zsidós!’”

Az ifjú Deák arra volt büszke, hogy „’mi nem nézünk ki zsidónak’”. „A keresztény ismerősök és barátok, meg az alig titkolt önérdek oda vezetett, hogy az ortodox zsidókkal, a galíciai bevándorlókkal, a haszid zsidókkal semmi közösséget nem éreztünk.” A szülei panaszkodtak a proccos, „zajos, ízléstelen feltűnést kereső, újgazdag vagy éppen ‘destruktív bolsevik’ zsidókra. „Nem csoda – mondogatta néha apám –, ha az ilyenek miatt kinyílik a bicska a keresztény zsebekben”.

De mivel sem „őskeresztényekkel”, sem hithű, sem kommunista zsidókkal nem volt könnyű, vagy nem volt kellemes barátkozni, a kitért, jómódú budapesti zsidó származásúak „valóságos külön néptörzset” alkottak.

Deák még a vészkorszak után is szívesen játszotta a múltját és származását nem ismerők előtt a „fajmagyart”, és még 1956 után Amerikában is „helyesen vagy helytelenül, de folytattam európai gyakorlatomat: a származásomat csak akkor vallottam be, ha valaki megkérdezte tőlem”.

Mindezt azután lehetett ilyen életvégi nyugalommal leírni, hogy Deák „a holokauszt összehasonlító történetének egyik legtekintélyesebb szakértőjévé” vált (Pók Attila).

Ezzel az életvégi nyugalommal, egy nagy és széles körben elismert munkásság adta nyugalommal lehet a múlt minden terhét és kísértését bevallani úgy, hogy annak nincs bevallás, bűnvallás jellege. Hanem egyszerűen abból következik, hogy az ember tökéletlen lény, aki mindenféle kísértéssel találkozik az életében.

Ezzel a nyugalommal lehet megírni, hogy a család, amely az átlagnál sokkal kisebb veszteséggel jött ki a vészkorszakból, amely a tizenhét barátnál elhelyezett javait mind a tizenhét helyről hiánytalanul visszakapta, úgy vesztett el egy nagymamát, hogy nem erőszakolták menekülésbe az arra nem hajló, barátságtalan öregasszonyt, akit senki sem szeretett különösebben, és akiről egyébként is azt gondolták, hogy munkaképtelenként úgysem fogják deportálni. Deák nem használja ki ezt a mentségül kínálkozó vélelmet arra, hogy ne írja le: „egy kamaszfiú kegyetlenségével valami olyasmire is utaltam, hogy a nagymama eddig is eleget élt”.

1944 Magyarországának pokla, a magyar állam tömeggyilkossá válása után, nem sokan tudnak olyan egyszerűen és természetesen kötődni a valósághoz, hogy visszaigazolják a tömeggyilkos állam apologétáinak tárgyilag egyébként helytálló állítását, miszerint az ország megszállása előtt, 1943-ban a zsidónak minősülű emberek „elviselhető, sőt sok esetben igen kellemes körülmények között” éltek Magyarországon. A kamasz Deák maga is kellemesen intenzív életet élt. Miközben érettségire készült, magánúton franciául és angolul tanult, kisdiákokat korrepetált és különórákat vett matematikából, cserkészkedett, önképzőkörbe és karénekre járt, teniszezett, úszott, evezett, síelt, színházba, moziba, koncertekre járt, és nagy utazásokat tett a visszanövekedett országban a családjával.

A német megszállás előtti időszak szép emlékeinek talán szerepük volt abban, hogy Deákot történészként oly erősen foglalkoztatták a megszállás előtti időszak politikai lehetőségei. Ehhez kapcsolódik az a máig is nyitott vita, amelyet 1982-ben Deák robbantott ki a Randolph L. Brahamnek a magyarországi holokauszt történetét átfogó könyvéről írt esszéjével a New York Review of Books-ban. Abban egyetért a két történész, hogy a magyarországi holokausztra nem került volna sor, ha az országot 1944-ben nem szállja meg Németország, a megszállást pedig valószínűleg el lehetett volna kerülni, ha „a magyar kormány ellenállósdi helyett óvatosan tovább folytatja az együttműködést a németekkel”. Deák azonban elmegy a legfélelmetesebb paradoxon kifejtéséig: „A zsidók érdekében az állt, hogy ne romoljon meg a németekkel való viszony, mert az az ő pusztulásukat jelentette volna. A Kállay-kormány érdeke viszont az volt, hogy jó pontokat szerezzen a szövetséges hatalmaknál, bizonyítva, hogy a magyarok mindig is a Nyugat felé tájékozódtak.” Egyszerűen félelmetes az a higgadt racionalitás, amellyel Deák szembenéz azzal, hogy az antiszemita kurzust kiépítő, a zsidótörvényeket kényszer nélkül kezdeményező, a holokauszt első magyarországi áldozatait 1941-ben a németek ellenére is a kamenyec-podolszkiji mészárszékre deportáló rezsimmel szemben a zsidók érdeke volt a kormány engedelmesebb együttműködése a zsidók kiirtására törő Harmadik Birodalommal. És ennek a hátborzongató latolgatásnak itt még nincs vége, hiszen azzal az engedelmesebb együttműködéssel, amely a magyarországi zsidóságot menthette volna, szemben állt a háború meghosszabbodása az együttműködés által, amely a már más országokból deportált zsidók, politikai foglyok, munkaszolgálatosok, hadifoglyok és sok százezer nem zsidó katona, fogoly és civil halálát okozhatta. Végül is, az 1944 előtti „ellenállósdi” az 1944-es buzgó együttműködéssel együtt, a magyar holokauszthoz is és a háború meghosszabbodásához is elvezetett.

1938-ban megcsodálta az Eucharisztikus Kongresszusra érkező olasz balillákat, gyerekfasisztákat, akik „a szememben leírhatatlanul modernek és nagyvilágiak voltak”. A feltörekvő nyilas mozgalom lendülete elkapta őt is cisztercita diáktársaival együtt: „Izgalmunkban az osztályból néhányan bejártuk a környéket, és a házfalakra krétával nyilaskereszteket és görbe zsidó orrokat rajzoltunk. Valóságos forradalmároknak éreztük magunkat.” Ezután világosították őt föl a szülei arról, hogy ő is azon a céltáblán van, amelyikre lő.

A világháború első időszakában „a mi kis diákagyunk beleszédült abba, hogy a németek, egy aránylag kis nemzet, milyen hatalmas eredményeket tudtak produkálni… Alig tértünk magunkhoz a német rohamutászok, hidászok, vasút- és útépítők teljesítménye láttán, és egyszerre csak ifjú osztrák hegyivadászok integettek a Kaukázus 5600 méternél magasabb csúcsairól.”

A háború 1943-as fordulata, Sztálingrád és a kurszki csata után pedig, amikor „a szovjet megszállás kezdett valódi lehetőséggé válni, mi néhányan a szovjet rendszer ideális és praktikus szépségeit kezdtük latolgatni”. Miközben az orosz emigránsok „alig hihetően keserű beszámolói” is hatottak, „s véleményünk a Vörös Hóhérok és az Új Boldog Társadalom között ingadozott”.

1947-ben „egészen bárgyú módon” az akkor már végképp gerincét vesztett és a kommunistáknak behódolt Parasztpártra szavazott, miközben a legélesebben ellenzéki, viszont hősies zsidómentő Slachta Margit pártjának képviseletében vállalta a választási megfigyelő szerepét.

Igen képlékeny szellemű ifjú érett tehát jelentős polgári történésszé, nem éppen fiatalon. Mindenesetre működött benne a demokrata ösztöne, és 1948-ban, „a fordulat évében”, elhagyta a diktatúra felé forduló országot.

Páratlanul érdekes a Szabad Európa Rádiónak az a belső képe, amelyet Deák Istvántól kapunk. A diktatúra fojtogató kötelékétől szabad élet egyrészt valóban szabad és fölöttébb élvezhető, pláne a jelentős kiváltságokban részesülő szabad európás munkatársak számára, másrészt tele van tabukkal és elhallgatással. A müncheni szerkesztőségben az exnyilasoktól az exkommunistákig a legkülönbözőbb múltú és felfogású emberek működtek együtt szolidáris légkörben, amelynek feltétele a hallgatás volt múltról és származásról.

Másrészt, tabuk tömege következett abból a helyzetből, hogy egy intézménybe, egy politikai célközösségbe voltak összezárva a szovjet blokk különböző országait, nemzeteit képviselő munkatársak. „Meg sem említhettem a lengyelek és ukránok második világháborús kölcsönös mészárlását, illetve kiűzését, és természetesen azt sem, hogy sok lengyel és ukrán milyen lelkesen vett részt… a zsidók kifosztásában… és legyilkolásában. Azt is alig említhettem meg, hogy a szocialista országok között etnikai ellentétek is vannak. A Rádiónál nem beszéltünk a jugoszláv partizánoknak a nem titoista partizánok elleni, háború utáni véres bosszújáról. Addigra Tito marsall keménykezű kommunista állama már az amerikai nukleáris fegyverek védelme alatt állt. Jugoszláv problémák tehát… gyakorlatilag nem léteztek.”

Deák nem arra szánta az emlékiratát, hogy a történészi életművét ismertesse. Már a könyv felénél járunk, mire a 22 éves ifjú elhagyja hazáját, és a háromnegyedénél, amikor megérkezik Amerikába, ahol túlkorosként kezdi meg történelmi tanulmányait. Nem az emlékiratból, hanem Pók Attila bevezetőjéből értesül az olvasó ennek az életműnek a jelentőségéről, az 1848-49-es forradalom és polgárháború egyedülállóan komplex, empatikusan kritikus elemzéséről, a Monarchia tisztikarának, döntő jelentőségű összetartó tényezőjének revelatív jellemzéséről stb.

Szabad európás múltja ellenére, amelyet családja kitelepítésével büntetett a pártállam, először kapott teljes körű kutatási engedélyt 1973-ban az emigráns történészek közül Magyarországon. 1848-49 kutatásához kapta az engedélyt. A második világháború levéltári forrásaihoz már nem férhetett hozzá. Azután pedig, hogy egy debreceni előadásában (is) elmondta, hogy az ’56-os eseményeket ők Amerikában forradalomnak nevezik, azonnal kiutasították az országból.

Miután az IREX (International Research & Exchanges Board), amelynek az ösztöndíjával Magyarországra érkezett, igen élesen tiltakozott a kiutasítása ellen, és ragaszkodott hozzá, hogy Deákot visszaengedjék Magyarországra, a következő évben „a jó viszony fenntartása érdekében” beteg édesapja meglátogatása céljából két heti vízumot kapott. Magyarországi tartózkodása első percétől az utolsóig hatalmas apparátussal (és nyilván hatalmas költséggel) követték őt és mindenkit, akivel kapcsolatba került. Meglehetősen rossz idegállapotban hagyta el az országot.

1983-ban viszont ismét ő volt az első emigráns történész, akinek a művét, az 1848-49-es polgárháborúról szólót, kiadták Magyarországon, magyarul. Csak éppen a címéből kellett kihagyni az akkori események meghatározására általa bevezetett fogalmat: a törvényes forradalmat. Nyilván azért, hogy ne gondoljon senki az ’56-os „eseményekre”.

Ebben az emlékiratban végigjárjuk az utat, amelyen egy sokféleképpen megkísértett, képlékeny szellemből stabil polgári értékrend lesz. Amelynek hordozója elutasítja a Columbia álrongyos gazdag ifjainak ’68-as rendszerellenes őrjöngését, és annak jelenkori változatait is.