Közhaszon és közutálat

A pénzügyminiszter osztályrésze a közutálat. Legalábbis a szuverén, kompetens és felelős pénzügyminiszteré. Mire Deák Ferenc pénzügyi támasza, Széchenyi kedvence megtette a magáét a magyar kormány, majd a monarchia pénzügyminisztereként, már szinte mindenki utálta. Csak a császár szívelte, aki bedobta őt miniszterelnöknek a pesti darázsfészekbe. Ki is csinálták seperc a jellemgyilkosság akkori eszközeivel.

Al- és főispánok Bereget és Bihart kézben tartó nemesurak sarja. Apja, Lónyay János fontos ember, belső királyi tanácsos. Őt küldte Pestre a császár teljhatalmú királyi biztosnak az 1838-as árvíz idején. A papa szigorú volt, rideg, az anya kedves, gondoskodó, aki kiválóan megszervezte gyerekei nevelését. Lónyay Menyhért Tuzséron nőtt föl, a Lónyay kastélyban. Ott nevelte őt négyéves korától Békássy Sándor házitanító, s a tízéves Menyus rögvest a piarista főgimnázium harmadik osztályába iratkozhatott be, amikor a családjával együtt felköltözött Budára, miután apját kinevezték a Helytartótanács tanácselnökének.

Egész fiatalon megkezdhette kétéves bölcsészeti tanulmányait a pesti egyetemen, és a Hazai ‘s Külföldi Tudósítások 1939. november 27-én hírül adhatta, hogy „a’ szép mesterségek és bölcselkedés doctora” lett. Az ifjú doktor még nem is volt 18 éves. Folytatta a tanulmányait a jogon, lovagló, úszó, vívó leckéket vett. Művészi hajlam is volt benne. Zongorázott, rajzolgatott, imádta a színházat, vers- és drámaírással is próbálkozott. Gimnáziumi osztálytársával és bizalmas barátjával, Madách Imrével irodalmi folyóiratot is szerkesztettek.

Lónyayt húszéves korában bevetették a vármegyei közéletbe. 1842-ben már a beregi megyegyűlésen rajzolgat karikatúrákat a szónokokról. 1843-ban és 1847-ben is megválasztották Bereg követének. Már akkor bevonják az ifjút a diétán a pénzügyi, kereskedelmi választmányba. A két Országgyűlés között nagy utazásokat tett Európában és kiképezte magát közgazdasági-pénzügyi ismeretekből. Hazatérvén, nagy feltűnést keltő művet tett közzé Hazánk anyagi érdekeiről címmel. Az Országgyűlésben nem tartott szenvedélyes szónoklatokat, nem ragadta el a pátosz sodrása. Inkább számokkal, adatokkal töltötte meg hozzászólásait.

Az 1847/48-as Országgyűlésben a mérsékeltek és radikálisok közt az adminisztrátori rendszer volt a vízválasztó. A császár széles hatáskörrel rendelkező adminisztrátorokat ültetett a vármegyék nyakába, hogy ezekkel fojtsa meg az ellenzéki vármegyei önkormányzatokat. Kossuth hívei elvetették az uralkodó kompromisszumos javaslatát, s Lónyay 1848 februárjában a kompromisszumot pártoló indítványt nyújtott be, amelyet egy szavazat többséggel el is fogadtak, de Kossuth sajátos manipulációkkal mégis elérte, hogy az ő álláspontja érvényesüljön.

Lónyay aktívan részt vett az áprilisi törvények megalkotásában. Halász Imre (Lónyay későbbi sajtófőnöke) visszaemlékezései szerint „ezt a korán érett pesszimistát Széchenyi nagyon megkedvelte. Akkor, mikor a szószegésnek, a hitehagyottságnak, a honárulásnak, a becstelenség minden nemének vádjait szórták reá, mikor Kossuth ‘a haza szent nevére kérte, álljon el gyilkos szándékától, hagyja ott a többséget’ – akkor Széchenyi azt a fogadást jegyezte naplójába, ‘hogy meg fogja védeni Lónyayt, ha kell, a vérével is.’”. (Nyugat, 1911/19.) Lónyay Döblingben is rendszeresen látogatta Széchenyit, ő rendezte sajtó alá hátrahagyott iratait.

A botfülű Petőfi 1845-ben Liszt Ferenc hangversenyén nem annyira a zenére, mint a nőkre figyelt. Kiszúrta magának a szép Kappel Emiliát. Barátai azzal cukkolták, hogy úgysem meri megkérni a dúsgazdag Kappl Frigyes bankár lányát. Merte. Finoman és elegánsan elhárította a költőt a leány, akinek akkor már Lónyay udvarolt. Harmonikus házasságban éltek négy fiukkal Lónyay haláláig.

A 27 éves ifjú 1848-49-ben pénzügyi államtitkár volt a Szemere-kormányban, közben kritikus cikkeket írt Kossuth gazdaságpolitikájáról. A szabadságharc bukása után Párizsba menekült, 1850 derekán amnesztiát kapott, s hazatérhetett. Nagy-Lónyán, a családi birtokon gazdálkodott, szervezte és irányította a Felső-Szabolcsi Tisza-szabályozási Társulatot és az Országos Gazdasági Egyletet. Egy sor vidéki iparegylet, takarékpénztár kezdeményezésében, alapításában részt vett. Ő volt az Első Magyar Általános Biztosító Társaság elnöke.

Az ötvenes évek vége felé, kivált a monarchia solferinói veresége után, nyilvánvalóvá vált, hogy az abszolutista kormányzás fenntarthatatlan. Ekkor Lónyay újra a nyilvánosság elé lép a hazai gazdasági viszonyokról szóló írásaival. Az olasz háború idején titkos ellenállási szervezet alakul ki. Ebben ő is részt vesz, és a szervezet mérsékelt szárnyának irányt mutat a változásokra való felkészülésben a Tájékozás címmel írt, titokban, de széles körben terjesztett brosúrájában. 1860-ban szakított a titkos szervezettel, amikor azok határozták meg a működését, akik a monarchia szétesésével és egy ezt elősegítő felkelés esélyével számoltak.

1859-ben részt vesz az „ellenzéki” református egyház önkormányzatát, akcióképességét megtámadó „protestáns pátens” elleni tiltakozó mozgalomban. Hollandiába és Angliába utazik, ahol eléri, hogy ezen országok fellépjenek a magyar protestánsok jogainak csorbítása ellen. Ennek elismeréseképp meg is választják 1860-ban a Békés-Bánáti Református Egyházmegye gondnokának.

Az 1860-as években Deák Ferenc pénzügyi kérdésekben már pótolhatatlannak tartotta Lónyayt, s bekerült a kiegyezést előkészítő politikusok legszűkebb csoportjába. Az ő feladata volt a pénzügyigazgatási rendszer, az államháztartás rendszerének kidolgozása, a költségvetési struktúra kialakítása, az államháztartás egyensúlyának megteremtésére vonatkozó program kimunkálása. 1866 augusztus 20-a és szeptember 5-e között ő tárgyal Bécsben Andrássy Gyula társaságában a kiegyezésről. Magától értetődött, hogy a kiegyezés utáni első kormányban ő lesz a pénzügyminiszter. Neki jutott a legnehezebb feladat. Közügyeinkről című könyvében írja: „… üresek voltak a pénztárak, a pénzügyi igazgatásnál alkalmazott személyzet 9/10-ed része idegenekből állott, akik nem értették a hivatalos nyelvet… (…) Az adók az első hetek alatt csaknem egészen megszűntek befolyni, minthogy a nép nem volt hozzászokva az önkéntes fizetéshez.”

A szétválás kérdései, a kvóták, a vámszövetség, az államadósság ügyei, hatalmas munkaterhet jelentettek. Az állami önállóság megteremtéséből, az állam berendezéséből eleve hatalmas beruházási és egyéb igények következtek, de ez semmi nem volt ahhoz képest, hogy mindenki minden területen az elmaradottság gyors felszámolását, a gazdaság belendítését, nagy beruházások elindítását, az infrastruktúra, a vasút- és úthálózat minél gyorsabb fejlesztését sürgette, érthető módon. A költségvetésre, vagyis a pénzügyminiszterre hatalmas nyomás nehezedett. A folyvást a takarékosságról papoló, a pénzhiányt, az eladósodás veszélyét emlegető, száraz és kellemetlen adatokkal érvelő pénzügyminiszter nem lett a közélet kedvence, de hatalmas munkát végzett. Felépítette az ország pénzügyi, államháztartási rendszerét, kikovácsolta a hazai viszonyoknak megfelelő pénzügyi apparátust, rendet teremtett az adóbeszedés terén, igyekezett kordában tartani a kiadási igényeket. Ennek során mindenkivel szívósan tárgyalt és ütközött. Ehhez roppant munkabírónak és erőszakosnak kellett lenni, és Lónyay az volt. Kész csoda, hogy 1869 végéig sikerült fenntartania a költségvetési egyensúlyt, és még némi többletet is kimutatni, bár azért ehhez kellett két jó év a mezőgazdaságban és egy kis trükközés a számokkal. De az adórendszert nem tudta átalakítani, csak szigorítani az adók kivetését és bevezetni a késedelmi kamatot.

Az 1870-es költségvetést már nem tudta a sajátjának tekinteni, és fontolgatta a lemondását. Így nem bánta, hogy elhívták Bécsbe a monarchia közös pénzügyminiszterének. Búcsúbeszédében 1870. május 26-án így figyelmeztette a képviselőket: „Ha a megkezdett után tovább haladunk, ha az 1871-dik évre nem igyekezünk úgy, mint 1867- és 1868-ban a szigorú takarékosság útjára visszatérni, az államháztartásban a súlyegyen megháborítása nézetem szerint elkerülhetetlen.”

A távozó miniszter Kasszandra-jóslatát kevesen vették komolyan, pedig a valóság még komorabb lett. Lónyay búcsúbeszédét a Székely Hírlap (1870. május 28.) úgy kommentálta, hogy a három év eredményei „a távozó minisztert Európa legnevezetesebb pénzügyérei közé jogosan sorozzák”.

Lónyay távozásának örültek Magyarországon, de az érkezésének nem örültek Bécsben. Viszont biztosította a fedezetet 1870-71-ben Ausztria hadi készülődéséhez, megoldotta az olasz pénzügyi kérdést, rendezte a Thun-Taxis-család anyagi viszonyait, s mindezt az uralkodó értékelte. Ferenc József és kivált Erzsébet királyné, kedvelte őt. A császár rábízta Ferdinánd király végrendeletének végrehajtását, a gödöllői királyi kastély berendezését, 1871-ben grófi címet adományozott neki. 1871 őszén a közös külügyminiszter megbukott, a császár Andrássy Gyulát hívta a helyére, és mivel semmiképp sem akarta – mert mit szóltak volna Bécsben? –, hogy a három közös miniszterből kettő magyar legyen, Lónyayt visszaküldte Pestre, de már miniszterelnöknek. Ez logikus volt, hiszen Lónyay volt Andrássy mögött a Deák-párt legtekintélyesebb politikusa, de nem felelt meg a magyarországi viszonyoknak.

Nemcsak az ellenzék és a pénzügyminiszter korában vele hadakozó, a szigorától és erőszakkosságától rettegő miniszterek utálták, de a szétesőben lévő Deák-párt képviselőinek jelentős része is. A Lónyayt már 1848 óta ellenségének tekintő Kossuth azt üzente az ellenzéknek az emigrációból, hogy fogjanak össze a balszéllel is, mert a legfontosabb a közös cél: Lónyay megbuktatása. Ráadásul Lónyayt azzal a súlyos feltétellel nevezték ki, hogy hosszabb ideig nem változtathat a kormány összetételén. Halász Imre szerint „a nevét viselő minisztérium nem volt az ő minisztériuma, hanem egy testület, mely nemsokára bojkottálta őt. A miniszterek erős szolidaritási gyűrűt alkottak körülötte. Megígérték egymásnak, hogy összetartanak Lónyay ellen. Ez a tettvágyó és tetterős ember tengernyi teendőt látott az országban, melyet mások vagy sehogy, vagy legalább az ő nézete szerint — rosszul végeztek el. Akármihez fogott, mindig beleütközött valakibe.” (Nyugat, 1911/20.)

A konfliktuskerülő, népszerű Andrássy után Lónyay kormányzati reformot akart, a parlament reformját, államháztartási reformot, adóreformot. Egyikből sem lett semmi. A költségvetés olyan ramaty állapotban volt, ahogy azt a távozásakor megjósolta (sőt). Az 1872-es költségvetést már rég elfogadták, annak módosítására kísérletet tett, de nem járt sikerrel. Olyan parlamentet akart, amelyben kevesebb a képviselő, intenzívebb a munka, a szócséplési lehetőségeknek határa van. Ehhez stabilabb politikai hátteret, erősebb kormánytábort igyekezett összekovácsolni, részben a nemzetiségek megnyerésével, de nem jutott velük dűlőre.

Az 1872-es választásoktól a kormánytábor megerősítését remélte. Odaállt Tóth Vilmos belügyminiszter javaslata mögé, amely megfosztotta volna választójoguktól azokat, akiknek bizonyos mértékű adóhátralékuk van. Ez az ellenzék szavazóiból ütött volna ki többeket. Feltörtek a Lónyay-ellenes indulatok. Nem kizárt, hogy a Lónyay fúrásában élenjáró belügyminiszternek is ez volt a hátsó szándéka. Az ellenzéknek sikerült obstrukcióval megakadályoznia a módosítás elfogadását.

Az 1872-es választásokra aztán ráömlött a piszok: nagyobb mértéket öltött az etetés, itatás, leitatás, megszilárdult a szavazatvásárlás gyakorlata és a voksok árfolyama. Volt hatósági nyomás, a kormánypárti szavazók előnyt élveztek a szavazatok leadásánál, az ellenzékieket igyekeztek kifárasztani. Erősödött is a kormánypárt, de nem annyival, hogy az Lónyay helyzetét befolyásolta volna.

A miniszterelnök elleni jellemgyilkos rágalomkampány már 1872 elején beindult. Az őt lejárató cikkek százaiban semmiféle bizonyítási kísérlettel nem álltak elő. A vehemens cikkírók egyike sem állította soha, hogy bármilyen bizonyítéka lenne Lónyay állítólagos korrupt tevékenységére, valamennyien szóbeszédekre, híresztelésekre hivatkoztak. Az ellenzék vezetője, Tisza Kálmán azt mondta, hogy reményei szerint nem igazak a híresztelések, de tény, hogy azok el vannak terjedve, ami rossz fényt vet a kormányra, annak fejére, és fölöttébb árt az országnak. Voltak cikkek, amelyek Lónyay apósához, anyósához kötöttek korrupciós találgatásokat, holott ők már rég nem éltek. Lónyay tehetetlenségében sajtóreformot tervezett, amely az ilyen alaptalan rágalomhadjáratok ellen védelmet nyújt, de ezzel csak azt érte el, hogy kikiáltották őt a szólásszabadság ellenségének. Végül 1872. november 18-án Csernátony Lajos az Országgyűlésben név szerint és konkrétan megvádolta a miniszterelnököt. Ő a forradalom legszélsőségesebb irányzatát képviselte 1848-49-ben, olyannyira, hogy a lapját Kossuth be is tiltatta. Az emigrációban együttműködött az osztrák titkosrendőrséggel, és amikor 1867-ben hazatért, meghonosította a durva, személyeskedő politikai publicisztikát a magyar sajtóban. Ő volt a rágalomkampány éltollnoka. De még ő sem állította a parlamentben, hogy bármi lenne a kezében, kénytelen volt arra hivatkozni, hogy amikor az ország deficitben van, a miniszterek ne gyarapodjanak: „Én kérdem gróf Lónyay Menyhért kormányelnök urat: nem épített-e házat, nem vett-e uradalmakat? De vett uradalmakat akkor, mikor az ország deficitben van. Hogyha én ezen házak s uradalmak szerzése módjára nézve gyanúsítani akarnám tovább, mint tudomásom van, a miniszerelnök urat vagy bárki mást, meg lehet győződve, hogy megmondanám itt, ha documentumaim volnának. Én egyszerűen azt tartom, hogy ezen országban mindenkinek van joga gyarapodni, vagyonosodni, gazdagodni, de a miniszereknek nincs ehhez joguk, nincs ehhez joguk még a legbecsületesebb módon sem akkor, midőn az ország deficitben van.” (Budapesti Közlöny, 1872. november 19.)

Sokan úgy vélik, ez a fellépés döntötte el a Lónyay-kormány sorsát, de ekkor már Lónyay jelezte a császárnak, hogy a kormánya ellehetetlenült. Az alig több mint egy éves miniszterelnöksége 1872. december 4-én hivatalosan is véget ért. Volt mögötte egy 60-70 tagú támogató parlamenti csoport, részben tanult ifjakból, akik benne a potenciális reformert látták. E kör rendszeresen közös vacsorákat rendezett, és „vacsorapártnak” is nevezték őket, de nem volt ez valóságos párt. Lónyay további parlamenti ténykedése a határozatlanságról, az útvesztésről tanúskodik. Híveiből nem formált pártot, az ellenzékhez nem állt át.

Élete utolsó szakaszában három dologgal foglalkozott. Egyrészt az anyagi ügyeivel. A vagyoni helyzetének sokat ártott, hogy politikai pályafutása alatt nem tudott eleget foglalkozni ezzel, s az 1873-as nagy válság rá is lesújtott. A birtok, amelyre Csernátony utalt, nem növelte, hanem csökkentette a vagyonát, mert kevesebbet adott hozzá, mint amennyit a vele járó adósság elvett. Ott volt a mihaszna Béla fia is, aki annyi pénzt költött, amennyit csak tudott, és számtalanszor kellett kihúzni a gödörből. Másodszor, és a köz szempontjából ez a lényeg, az MTA elnökeként a magyar tudomány ügyeivel foglalkozott. Még a monarchia pénzügyminisztereként választották elnöknek. A Közügyeinkről két kötete mellett egy igen jelentős monográfiát írt németül a bankügyről. Emlékirataihoz és a Széchenyi-életrajzhoz jegyzetek hatalmas tömegét hagyta hátra, de ezeket már nem tudta megírni.

Harmadrészt az elhanyagolt betegségeivel kellett foglalkoznia. Már régóta rossz volt a lába, de a bukása után több ideje volt gyógyfürdőkbe járni. Már 1876-ban megállapították a vesebaját, de azt csak élete utolsó két-három évében kezeltette. Sajnálta rá a pénzt. Krónikus álmatlanság gyötörte, mindig volt elég áloműző baja. Még meg kellett érnie 35 éves Menyhért fia halálát, mielőtt 1884. november 3-án őt is elérte volna egy agyvérzés nyomában a halál.